Inkei Bence – 2010.11.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=5618

Nyáron betegség miatt lemondott koncertjét vasárnap pótolta Jerry Lee Lewis, a korai rockandroll egyik legfontosabb, ma is életben levő alakja. A 75 éves zenész háromnegyed órát játszott megfiatalodva, és a zongorára ugyan nem mászott föl, de azért ültében is jó hangulatot csinált.

Jerry Lee Lewis él, jól tartja magát és ha nem nézünk oda, csak hallgatjuk, eszünkbe nem jutna, hogy egy 75 éves öregember ül a zongoránál. Ebben az egy mondatban gyakorlatilag minden benne van, de azért nemcsak ennyi történt vasárnap este a Budapest Sportarénában. Maga a helyszín például nem sokat segített abban, hogy felejthetetlen atmoszféra fogadja a Gyilkost, tényleg vicc, hogy a 3-5 ezer fős közönséget vonzó koncertekre is csak az Aréna van Budapesten. Miután Lewis húga, Linda Gail lenyomta a maga produkcióját, csaknem síri csend borult a nézőtérre, és csak alig hallhatóan dorombolt valami zene a háttérben, és úgy este 9 táján nehéz volt elképzelni, hogy itt pár perc múlva a rockandroll egyik királya fog fellépni. Nem is lépett: először csak kísérőzenekara, a Memphis Beats kezdett játszani, csupa hatvan feletti zenész, akik becsületes vendéglátós módon lenyomtak néhány standardet (köztük például a Woolly Bullyt és a Big Boss Mant), de amikor épp kezdtem volna idegeskedni, végre megjelent az este főszereplője.

Lewis első ránézésre nincs túl jó bőrben, hajlott háttal, bizonytalanul járva csoszogott be a színpadra, de ahogy leült a zongorához, tényleg éveket, sőt, évtizedeket fiatalodott. Egy ilyen legendásan önpusztító életvitelű ember esetében az sem magától értetődő, hogy egyáltalán megérte ezt a magas kort (talán Ozzy Osbourne-hoz hasonlóan neki is neandervölgyi ősei lehettek), de ahogy zenésztársa, Jimmy Rip mondta róla három évvel ezelőtt: “Kicsit már gyenge, de állítsák oda csak egy zongora elé, és azt a levegőbe fogja emelni.” Mintegy háromnegyed órát volt a színpadon, ezalatt szünet nélkül végigszaladt tucatnyi amerikai standarden, amibe a rockandroll slágereken kívül belefért country és blues is bőségesen. A legmeglepőbb Lewis énekhangja volt: oké, nem lehet már összetéveszteni a YouTube-on látható ötvenes évekbeli felvételeken hallottakéval, de ha nem látom, meg nem mondom, hogy egy 75 éves ember énekel ilyen erőteljesen. Pedig meg is volt fázva, mint mondta, de ebből nem sok hallatszott, és még a Great Balls Of Fire-ben a jellegzetes magas hangot is ki tudta énekelni.

Azt sajnos már hiába várná bárki is, hogy mint ifjúkorában, majd most is kirúgja maga alól a széket és felállva verje a billentyűket, de attól még erős színpadi jelenléte van. Egyébként meg elnézve ezt az önfeledten mosolygó, kedves öreg bácsit, senkinek nem jutna eszébe, hogy a rockandroll egyik leghírhedtebb vadállatát láthatjuk. Lewis ugyan néha pihen kicsit, még szám közben is leáll egy pár másodpercre a zongorázással, de megteheti, a korai időszakkal szemben nemcsak ritmusszekció kíséri, hanem két gitáros is. Azt sem mindig érteni, amit két szám között a mikrofonba motyogott, de a jelek szerint jól érezte magát, és ezt el lehetett mondani a közönségről is, hiszen már az első szám után többen is táncolni kezdtek az küzdőtéri ülőhelyek mögötti téren. És ugyan játszott olyan, sokak által sikerre vett dalokat, mint a C.C. Rider vagy a Rocking My Life Away, azért a hangulat az utolsó két szám alatt hágott a tetőfokára.

Mert természetesen Lewis két legnagyobb slágere, a Whole Lotta Shakin’ Goin On és a Great Balls Of Fire maradt utoljára: egyiket sem ő írta ugyan, de mindkét dal az ő verziójával lett a leghíresebb. Ugyan előtte tagadhatatlanul volt némi “öreges” jellege a koncertnek, az utolsó két számra ez már nem mondható el, és különösen a Great Balls Of Fire csattant szét az energiától, az pedig tényleg elképesztő, hogy még 53 év után is megvan a húzása élőben. Ez egyszersmind azt is megmutatta, hogy Lewisra – aki 12 éve játszott már itt egyszer* – azért elsősorban rockandroll-legendaként tekint a közönség, hiába töltött el hosszabb időt más műfajok bűvöletében. És bár a program elég jó panorámát adott Lewis teljes karrierjére, azért a későbbi dalok – legyenek azok bármilyen jók is – már csak a jutalomjátékot jelentik, hiszen azért tudjuk jól, az igazi Killer a fiatal vadóc volt. Ez pedig a koncertből is abszolút lejött, úgyhogy nem lehet igazából egy szavunk sem: láttuk és hallottuk Jerry Lee Lewist, meg a zenekarát (utóbbiról talán méltatlanul kevés szó esett, pedig nagyon profin tette a dolgát), és ez 2010-ben már önmagában is kisebbfajta csoda, ráadásul az a háromnegyed óra tényleg tömény rocktörténelem volt, élvezetesen előadva, úgyhogy mindent összevetve: A. (Az A pluszhoz sajnos mínusz öt évtized kellett volna.)

*Egy kedves olvasónk jelezte, hogy Jerry Lee Lewis már 1989 novemberében is játszott egyszer nálunk, még a régi Budapest Sportcsarnokban, úgyhogy ez most a harmadik magyarországi fellépése volt.