Velkei Zoltán – 2008.08.29. – http://quart.hu/cikk.php?id=2810

Nyárvégi mixlemez-szemlénkben három közkedvelt minimal/techno-dj méri össze az erejét a világ három legjobb szuperklubjának a támogatásával. Különösebben forradalmit, kiemelkedőt egyikük sem nyújt, de hozzák azt a biztos és élvezetes szintet, aminek alkalmazásával elérték közkedveltségük jelenlegi szintjét. A végén természetesen győztest hirdetünk.

Sokan vélekednek úgy, hogy mixlemezeket kiadni 2008-ban már teljesen értelmetlen, mindazonáltal az iparág megint virágzik. A producerek/dj-k ismét ezt a módját választják az önkifejezésnek, miután engedett az a külső, nem elektronikus zenei irányból érkező nyomás, miszerint csak a szerzői albumnak van értéke. Ennek megfelelően idén egyelőre inkább mixlemezek vívták ki a partizók figyelmét, s az év kétharmadához közeledve borítékolni lehet, hogy a műfajon belül hosszú idő után ismét a techno-dj-k többórás szettjei és az ezeket megörökítő kiadványok fogják a legnagyobb elismeréseket kapni a nagy végösszegzések során. Minden bizonnyal ennek és a blogközösség támogatását élvezve felfutott második undergroundlemezlovas-generációnak köszönhetően döntött úgy két berlini klub, a Berghain és a Watergate is, hogy elindítják a saját mixsorozataikat a londoni Fabric mintájára. Szinte egy időben jelent meg mindhárom szórakozóhely sormixe, ráadásul a minimal/techno-szcéna három nagy kortársának a közreműködésével. (Sőt, a legmenőbb tánczenei magazin szerint a Berghain, a Fabric és a Watergate a világ három legmenőbb klubja is egyben.)

A lipcsei Marcel Dettmann jelenleg az abszolút bloggerkedvenc. Több nemzetközileg elismert, tematikus webnapló is kikiáltotta már az év felfedezettjének, hivatkozván a Berghain 02-re, ami egyes, nagy tekintélynek örvendő online magazinok szerint is esélyes kategóriájában a legjobb helyre idén. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, én nem érzek semmi egetrengetőt a szabványhosszúságú mix hallgatása során. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy csupán jó gerillamarketinggel elért hájp van a Berghain 02 mögött, mintsem igazi érték, ami még akár több év távlatából visszanézve is ragyogásban tüntetné fel a mixet.

A harmincegy éves dj mindenesetre nem pepecsel sokáig, és főleg egyszerűbb képletű minimaltechno-zenék segítségével már az elején igencsak hajtósra veszi az iramot. A mix így valóban ígéretesen indul: negyedóra után megállapíthatjuk, hogy Dettmann gyorsan és jól kever, miközben számról számra emelkedik a bpm-mutató, a basszusok moraja pedig fokozatosan hangosabbá válik és egyre több hang gondoskodik arról, hogy a Berghain 02 még csak véletlenül se lépjen rá az érdektelen és unalmas zakatolás útjára. Újabb tíz perc után ott tartunk, ahol egy buli többórás felvezetés után: ún. particsemegék repítik a hallgatót a Berghain tömegtől fülledt táncparkettjére, ahol mindenki egy emberként mozog és sikítozik. Ekkor azonban már érezni lehet, hogy Dettmann elszámolta magát, hiszen szűk félóra után van ott a mixével, ahol inkább a hatvanadik perc után kellene lennie, és ahogyan várható, el is rontja az ívet hamar. A Clatterbox zseniális Press Onjával ugyan szemfülesen bedob egy levezetésgyanús electro-szösszenetet, ami zárószámként kiváló lenne, csakhogy a harmincötödik perc végén elhangzó taktusok után el sem lehet képzelni, hogy folytatásként Dettmann mivel tudná kivágni magát. A csoda el is marad. A Berghain 02 második fele gyökeres ellentéte az elsőnek: csapongó, elképzelés nélküli és lehangoló; döngölős technozenék tesznek keresztbe a lazulós minimaloknak, vagy éppen fordítva, a zárásként funkcionáló újabb electróra (Luke Hess Believe & Receive) rákevert zakatolásnak meg pont annyira nincs értelme, mint az utolsó félórának en bloc. B-

Biztos munkára lehetett számítani a chilei-svájci nemzetiségű Lucianótól, aki minden bizonnyal a legnagyobb ismertségnek örvend hármójuk közül, és már van tapasztalata a cd-formátumra történő dj-mixek összerakásában is. A szakmában lassan egy évtizede aktívan tevékenykedő Luciano jó kapcsolatot ápol két honfitársával, a minimal istenének tartott Ricardo Villalobosszal és Pier Buccival, ráadásul úgy tűnik, hogy van érzéke az üzlethez is, Cadenza nevű kiadójával legalábbis igen jól ráérez arra, hogy miből lehet nagy zenét csinálni és jól eladni.

A londoni Fabricnek készített negyvenegyedik résszel azonban mégsem tudott mit kezdeni Luciano. Már a január végi Essential Mixén érezni lehetett, hogy emberünk a szettjeit újabban leginkább arra használja fel, hogy promotálja kiadója legújabb megjelenéseit. Sajnos nincs ez másképp most sem, a tizenhat felvételből öt a Cadenzáé, és bár a Los Updates-féle Gettint Late még rendben van és a dalszövegből arra következtethetünk, hogy egy könnyed éjszakai szett lesz a Fabric 41, rögtön utána kiderül, hogy Lucianónak esze ágába sincs bármiféle koncepciót betartva haladni. Az első rettenetesen kilógó pillanatot a mannheimi Johnny D Orbitalife-ja okozza, ami az addigi minimal/techno-vonal után erős, húzós, egyáltalán oda nem illő house-zene. A későbbiekben pedig továbbra sem tudja eldönteni Luciano, hogy visszavigye-e a Fabric 41-et a techno felé olyan klasszikus előadókkal, mint Kevin Saunderson és Kenny Larkin, vagy esetleg a house-t válassza Julien Jabre, Schneider & Galluzzi és Chymera munkáival. A végeredmény így éppen a legrosszabb: a szelekció nem jó, ezért az egész szett a “változatosan jó” jelző helyett inkább a “zavarodott és bizonytalan”-t tudhatja magáénak. Az utolsó tíz percben kezd színvonalában visszatérni a Fabric 41 oda, ahonnan az első tizenöt perc után letért, de a bánatomat ez nem enyhíti, már csak azért sem, mert még az M83 In Church-ével történő játszadozás sem sikerült olyan jól (Luciano Julien Jabre Jungle Beatze alá keverte be Gonzales zenéjét, míg korábbi szettjeiben törtütemekre szokta, méghozzá sokkal jobban). B-

Végül jöjjön a kellemes meglepetés: az isztambuli Onur Özer nevével eddig nem sokat találkozhattunk a berlini Vakant kiadó katalógusán kívül, holott az Európa szélén élő bakelitzsonglőr 2005-ös debütálása óta egyre meghatározóbb alakja a teches oldalággal kevert minimal-szcénának. Kasmir címmel tavaly megjelent bemutatkozó lemeze meglepően nagy sikert aratott, és mivel már lassan hazajár Németországba, a Kreuzberg kerületben található Watergate vezetői biztosra menvén neki kínálták fel a lehetőséget, hogy elkészítse a klub első mixét.

Már az első pár keverés után érezni, hogy Özer jó választás volt. Nem túl emlékezetes, de nagyon stabil, összeillő hangzású számokkal megteremti tizenöt perc után azt a klubatmoszférát, amire már lehet építkezni, és nem ront a későbbiekben sem. A hangzás talán kevésbé tec-es, az utolsó pár felvételt leszámítva jobban húz a minimal hagyományos formulái felé. Cassy Aprilje az első nagyobb durranás, és bár ekkor az igazi partikatonák valószínűleg még csak az alapozó sörök/koktélok elfogyasztásánál tartanak, az ezt követő két szám egyenes invitálás a tánctérre. A Jens Zimmermann-féle C30 aztán a mix egyik tetőpontja a kiállásban hallható törökös lantféleséggel, és ezt a szintet hozza a továbbiakban is, miközben olyan egzotikus nevű előadók munkájával biztosítja be a hangulatot, mint Hector & Star és Kouam Djoko (aztán a végén még saját maga is jön a Terpsichorean Echoes, Harem és Mimosa című számaival). Ezzel emelkedik versenytársai fölé Onur Özer: a jól bevált recepthez hozzá tud adni valami egyedit, sajátosat a saját kultúrájából, pontosan kever és képes hetvennégy percen keresztül építkezni egy ívre, nem kalandozik el semmilyen zsákutcába. Hármójuk közül biztosan rá fizetnék be, a másik két mixet más is meg tudta volna csinálni. B+