Rónai András – 2008.01.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=2126

Ha külön-külön vesszük őket, akkor az egyik tekinthető unalmasnak, mert kevés dolog történik benne, a másikban viszont annyira sok minden, hogy már-már élvezhetetlen. Most viszont az egyik belassult metálos drone-jait/punkos kajabálásait a másik sípolva recsegő zaj/zörejépítményei kísérik egy élő lemezen. A szélsőséges japán zene két óriása megint összefogott.

A Boris a japán underground rock legelismertebb együttesévé nőtte ki magát az elmúlt években. Eleinte a hosszas gitárbúgásokra épülő ún. drone metal kifejlesztői között tartotta őket számon az érdeklődő közvélemény, aztán idővel punkot, hard rockot, pszichedéliát és miegyebet is raktak lemezeikre. Bevallom, én soha nem bírtam egészen megszeretni őket: minden Boris-albumon, amit hallottam, volt néhány nagyszerű dolog, de úgy egészében nem tartottam őket igazán eredetinek vagy izgalmasnak. (Viszont az egyik kedvenc lemezcímet nekik köszönhetem: Amplifier Worship.)

Merzbow meg, hát, ő nehéz eset. Mármint az a fajta zajzene, amit csinál, kíméletlen, minden puhánykodástól, kapaszkodótól teljesen mentes. A “japán zajzene” szintagmában a japán jelző azt jelenti: minden másnál radikálisabb – márpedig Masami Akita a japán zajzene majdhogynem meg is koronázott császára. Aki csak saját lemezeit hallgatja, aligha hiszi, hogy képes mással együttműködni: nem ismer ő önkorlátozást sem frekvencia-tartományban, sem mondjuk mennyiségben – amint arról az ötven lemezes, legendás Merzbox tanúskodik. Ám a látszat csal, és Merzbow jó együttműködő. Így például egyik kedvenc zajlemezemen is másokkal, nevezetesen a Jazzkammerrel terrorizálja közösen egy jazz-fesztivál közönségét.

Tökéletes együttműködés ez is, a harmadik közös Boris + Merzbow. (A korábbi anyagok közül kettőt hallottam, korántsem voltak ennyire jók.) A 2006-os koncert felvétele egészen pontosan Boris With Merzbow néven jelent meg, és ez pontos. Alapjában véve Boris-számokat hallunk a két lemezen, Merzbow pedig hozzájuk játssza a maga zörgéseit, sípolásait, súrlódó, recsegő, akadó zajait. Ami pedig létrejön, az már majdnem kívül van a rockzene határán, de végül éppenhogy nem, és ez a határsértéssel mindig kacérkodó rock esetében azt jelenti: ez bizony nagyon jó. (Mármint a jó rock kacérkodott mindig a határsértéssel, és most ne vegyük figyelembe a messziről rockzenekarnak látszó dolgokat.)

A Boris repertoárjából a dupla cd első lemezén a drone-gitárbúgások, lassú, pszichedelikus pengetés és az álmos (shoegazer) énekelgetések dominálnak, illetve csapnak át néha súlyos, lassan hengerlő underground metálba, egy alkalommal pedig majdnem tiszta zajzenébe. A második lemez elején némi punkos kajabálás hallható, meg olykor már-már hard rock, hogy aztán visszatérjenek a szélesebb mozdulatokkal építkező kompozíciókhoz. Mindezekhez Merzbow szellemesen, és, meglepetés, már-már muzikálisan rakja hozzá a maga zajait.

Önmagában a Boris megint nem izgatna fel; és ha valaki hallott már egy-két zajlemezt, akkor azt is tudni fogja, hogy a mester itt nem váltotta meg a műfajt. A két, magában elég korlátozott eszköztár együttműködésében viszont hatalmas lehetőségek rejlenek, és ezeket itt ki is használják. Hol együtt fokozzák a feszültséget, hol egyikük-másikuk a háttérbe vonul, hol direkt egymással szemben haladnak – de ezek a meglehetősen egyszerű leírások aligha merítik ki azt, ami itt történik. December végén találkoztam először a kicsit korábban megjelent lemezzel, és azóta sokszori hallgatás után sem sikerült megunni. Pedig a Boris-féle lassúmetál gyakran közel áll az unalomhoz, mert kevés dolog történik benne – a Merzbow-féle káoszban meg valahogy túlságosan sok minden történik, hogy hosszú távon élvezetes legyen. De most, együtt, na, ez ideális. Az erők egyesítése.