Rónai András – 2009.12.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=4506

Megtelt a Trafó Merzbow koncertjére, aki nagyon híres zajzenész, borzasztó sok lemeze van és japán is; ráadásul Pándi Balázs dobossal együtt lépett fel. A Making New Waves fesztiválon volt még motorkoncert, kirobbanó zongora, Skype és egyéb internet. Kritikusunk minderről beszámol, és másról is, a zajzenéről.

Először is elmesélném három érdekes élményemet. 2006-ban a Donaufestivalon, Korneuburgban láttam a Wolf Eyest. Voltak olyan részei a koncertnek, amikor furcsa hangokkal zörmögtek meg szöszöltek, és voltak olyanok, amikor ISZONYATOSAN hangosan játszottak olyan zajt, ami igazából a metál teljesen lecsupaszított változata volt (ami már persze nem metál, de azért lényegében mégis az; kb. úgy, csak pont ellenkező előjellel, mint a Lightning Bolt). Leírva talán furcsának hat, de szerintem sokan ráismernek az érzésre: az a fajta koncert volt ez, ami NAGYON durva, és éppen ezért legszívesebben folyamatosan vigyorognál rajta. 2004-ben Bécsben voltam egy Whitehouse-koncerten. Tömény zaj, majdhogynem fehér, persze rohadt hangos; és a két ember a színpadon: az egyik egy vakondfejű könyvelő; a másik egy pocakos, öregedő, de magát mintha fiatalosnak gondoló fickó, aki kiabál (egy szót nem érteni belőle persze, kivéve azt: fuck), félmeztelenre vetkőzik, simogatja magát. Életem bizonnyal legszürreálisabb koncertélménye; csak a két fickóval, a rohadt hangos zaj nélkül valami szimpla idiótaság lett volna, így más dimenzióba került. Legyen budapesti is: 2002-ben a Szünetjel fesztiválon fellépett Francisco Lopez. A MU színház színpadán, középen volt ő, körben neki háttal a székek, négy oldalt hangfalak; hogy tényleg aztán semmit, csak a hangot figyeljük, még egy fekete kendőt is kaptunk a szemünkre, pedig sötét is volt. Halk zúgással indult, aztán egyre hangosabb lett; nem is emlékszem, hogy ezen kívül mi is történt, csak arra, hogy a végén, amikor már nagyon hangos volt, Lopez kiabált egyet (nem tudom, hogy spontán vagy eltervezetten), és vége lett. Levettük a kendőt, elindultunk le a büfébe (ez az emlék viszont nagyon élesen megvan), és akkor, a koncert után jöttem rá, abból, hogy alig bírtam megszólalni, hogy úristen ez mennyire jó volt.

Egy jó zajkoncertből – ezt most realizáltam, ahogy ezt írtam – elsősorban ilyen, egymástól meglepő módon eltérő élmények maradnak meg; naná, mi más, hogy a ráadásban végre felcsendült a 03.58.38? És éppen ez az, ami leginkább hiányzott nekem a Merzbow featuring Pándi Balázs-koncertből. Utána egy pár percig egy kicsit csengett a fülem, ennyi; ráadásul ez is elmúlt hamar, lévén nem volt ez hangos, nemhogy ROHADT hangos. Az első kb. harminc perc túlzottan statikus volt: tömény, de alig változó, gerjedő zaj, részben laptopról, részben egy kontaktmikrofonnal és egy húrral felszerelt, fémakármivel ütögetett fémlapból; másrészről szinte folyamatos – pihenőkkel megszakított – kétlábdobolás, meg egyéb dobok, de azok bizony nem igazán hallatszottak. Lehet statikus zaj is jó, letaglózó vagy akár felemelő, mindenféle – semmi másfajta zenével elő nem hívható – érzéseket kiválthat; talán ebben is benne lett volna a lehetőség, ha mondjuk sokkal hangosabb lett volna. (Az olvasók mind teljesebb körű tájékoztatása végett kipróbáltam: a koncert előtt osztogatott füldugót behelyezve akár egy kicsit bóbiskolni is lehetett, bizony.) Egy dobszóló (!) után egy dobhangokból (de, mint utólag a beszélgetésen kiderült, nem helyben, hanem előre felvettekből) építkező, “finomabb”, de nem túl érdekes átvezetés következett, a végére pedig maradt a legjobb kb. húsz perc. Ebben is volt tömény gerjedés és folytonos kétlábdobolás, de változatosság, struktúra, egymáson súrlódó rétegek: néminemű izgalom is.

Masami Akita nemrég beszélt arról, hogy mennyire szeretne élő dobossal is fellépni, de egyelőre – a közös turné második állomásán – Pándi Balázs szerepe még alig volt több, mint hogy folyamatos, már-már összeolvadó alaplüktetést biztosítson; azért ennél több lehetőség rejlik ebben a felállásban. Nagy gond nem volt ezzel a koncerttel, de azért az igazán jótól messze volt, és valahogy ebben a műfajban sokkal kevesebb az értelme a középszerű produkcióknak. (Nem tartom kizártnak azt sem, hogy ha valaki kevesebb zajt hallott élőben vagy lemezről, annak akár reveláció is lehetett.) Baj persze nem történt, bár a leghíresebb zajzenész – mert Merzbow az, még ha volt és hamar el is múlt egy pillanat, amikor az említett Wolf Eyes versenybe szállt a címért – első budapesti fellépésétől azért mégis többet várt az ember. B-

A Making New Waves idén amúgy a hálózatokkal foglalkozott, a sajnálatos “A média a masszázs!” mottóval; korábban is szerepeltek legalábbis hasonló témák a fesztiválon. Összességében az bizonyosodott be, amit persze bárki láthatott előre: hogy ma már nyilvánvaló kéne hogy legyen, hogy a “hálózatosságnak” önmagában nincs semminemű esztétikai értéke – és ha egy szerző mégis azt akar tulajdonítani neki, az igen könnyen oda vezet, hogy az lesz a darab egyetlen tartalma, hogy nézd! hálózat! internet! de izgi! – holott nem az, kicsit sem. Így például Sztojanov Georgi Ádám és Éva történetét feldolgozó darabjában volt Skype a Trafó épületén belül; továbbá aranyos kórus, ilyesmik, meg egy poén, amin nevettem is, bár hamar elfelejtettem, mi volt az – a végén azonban leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi volt ez, miről szólt és miért? Még rejtélyesebb volt, hogy miért kell David Wesselnek a messzi Amerikából interneten bejelentkeznie, azon túl, hogy – amikor éppen nem szakadt meg a kapcsolat – nézhessük a kivetítőn, ahogy valami samplert bizgerál, és hallgassuk, hogy milyen roppant fantáziátlanul torlaszt egymásra vagy alakít monokróm mormogássá dobhangokat. Ez annyira bosszantóan sivár volt, hogy hiába fújta és ütögette és bizgerálta szaxofonjait Frank Gratkowski, nem bírtam végigülni.

A Merzbow utáni motorkoncertnek (Pintér Zoltán darabja) semmi köze nem volt a hálózatokhoz, és ismerve a leírást (négy Yamaha motort járatnak!) két kérdés merült fel: milyen hosszú lesz ez; hogyan lehet elkerülni, hogy iszonyú bűz legyen a Trafó amúgyis levegőtlen nagytermében? A válaszok: túlságosan; sehogy, bár ventillátorokkal próbálkoztak. A hézagos beszámolót Kathleen Supové kissé túlhabzó című – Kirobbanó zongora – előadásával fejezzük be. A rémisztő ruhába öltözött, ám a közönséggel igen rokonszenvesen társalgó zongorista az első darabban a számítógép által generált két ütemből indult ki: ezt próbálta minél pontosabban blattolni (egyszerre olvasni és azonmód játszani is), aztán a következő két ütem az volt, amit valójában játszott (a számítógép folyamatosan dolgozta fel), és akkor ezt próbálta blattolni stb., elég sokáig. Ha ezt nem tudjuk és látjuk, nem lett volna érdekes, de így kifejezetten az volt, mondjuk olyan, a kottaolvasásra vonatkozó homályos emlékekkel is, mint amilyenek nekem vannak. A többi darab között akadt érdektelen és meglepően “popos”, sőt, akár simán: popos is; de nem igazán ezek voltak emlékezetesek ezen a koncerten, hanem az előadó személyisége.