Dubrovszki Dániel – 2011.04.14. – http://quart.hu/cikk.php?id=6135

A világhírű zajzenész és a látszólag sosem pihenő magyar dobos közös koncertjéről azt hittük, hogy itt aztán semmit sem kell majd érteni. Aztán meg kiderült, hogy talán mégse ártana.

Kísérleti-zajzenei koncertre (már a valóban elvetemült, dalmentes fajtára) járni alapvetően érdemes. Egyrészt azért, mert általában még rosszabb esetben is kapunk valami olyat, ami legalább utólag elmesélve érdekes, másrészt azért, mert itt mintha nem kellene semmit megérteni, vagy legalábbis hagyományos értelemben vett klisék, kapaszkodók, jelentésrétegek nincsenek, és már ennek belátása ad egy olyan szabadságérzetet, ami a kevésbé absztrakt zenéből, meg úgy egyáltalán, az élet legtöbb dolgából hiányzik. Az előbbire jó példa volt Justice Yeldham szórakoztató kortárs performanszművészete, amely a zajzene bumfordi, tanárnő képére bajuszt rajzoló gyerekarcát mutatta meg. Képzeljünk el egy közepesen sikertelen, ravaszkodó, középkorú Balaton-parti kisvállalkozót, aki kicsit kikerekedett már az évek során, és az alkoholba is egyre gyakrabban menekül üzletei és házassága csődje elől, ugyanakkor továbbra is igyekszik fenntartani sportos, sármos kisugárzását a külvilág felé. Aztán képzeljük el, hogy ez a figura habzó szájjal és elvörösödött fejjel harapdál egy pedálokhoz kötött üveglapot, amellyel arcbamászóan és kicsit idétlenül csikorgó-bugyborékoló, hangulatilag legjobban a suttyó szóval körülírható zajokat állít elő – egy ilyen jelenet nyugodtan szerepelhetne az Üvegtigris egy underground kultfigurák által készített, művészmozis remake-jében. Körülbelül tíz percig érdekes ezt nézni, és tíz percnél tovább nem is tartott. Vér nem volt, a beharangozottakkal ellentétben, pedig én direkt elöl álltam.

Amikor a Merzbow-Pándi Balázs duó először lépett fel nálunk, állítólag még csak egy folyamatos alaplüktetés volt az ütős szerepe, azóta viszont jobban összeszokhatott a két zenész, így sokszor inkább hatott a produkció egy zajjal kísért dobszólónak, mint fordítva. A zajrétegek Pándi játékát követték, persze húzósnak az összhatást csak néhány rövidebb intervallum erejéig lehetett nevezni, amit viszont a közönség mindig szokatlanul lelkes bólogatással hálált meg. A Shit And Shine törzsi monotóniájához képest a zaj-dob formációk lehetőségeinek másik pólusa ez: itt nincs egyszerű, hipnotikus alapritmus, amibe mindenki belekapaszkodhat, inkább egy impresszionista, improvizatív hullámzásra kell ráhangolnunk magunkat, amihez a kétlábgép és a blastbeatek gyakori használata hozzátesznek egy agresszív élt, de ez nem emberi agresszió, inkább őserdőket pusztító viharok, vulkánkitörések és hasonló apokaliptikus képek jelenhetnek meg a szemünk előtt.

Aztán felmerültek zavaró tényezők is. Kompromisszummentes, totális zajnak ugyebár túl nyitott volt, teljesen monotonnak és statikusnak sem mondanám, hiszen kontrasztokat, fokozódást, változatosságot meg lehetett figyelni, viszont nem elég élesen, határozottan, hogy hatást is fejtsenek ki. A dobolás intenzitása, lehet, hogy csak nekem, de akadályozta a zaj meditatív jellegének érvényesülését – azt a kínos és kellemetlen megfogalmazást kell használnom, hogy “nem teljesen értem, hogy mi akart lenni”. Rövidebb is lehetett volna a koncert: egy idő után egyre jobban fárasztottak a zene által befutott szűk körök, igaz, a legjólesőbb pillanatokat pont a ráadás szolgáltatta, itt gonosz, karakteres zajokkal indított a veterán japán, amiből aránylag visszafogott dobolással egy lineárisabb dalszerűség fejlődött ki. Hangosnak egyébiránt jó hangos volt, azt kellett megállapítanom, hogy ha kiveszem a füldugót, jobb érzés hallgatni, egy idő után viszont már nem bírom tovább, és muszáj visszatenni, és azt, hogy szimpatikus dolog, hogy ennyire nyersen fizikai jellegű ez a műfaj. Ha időnként sikerül átadni magunkat ennek, illetve a sajátságos, érzelmeken túli monumentalitásnak, akkor olyan rossz élmény már nem is lehet a vége, de a zajzene messze legismertebb előadójától én ennél azért többet vártam volna. C+