Sidó Zoltán – Rónai András – 2010.10.29. – http://quart.hu/cikk.php?id=5613
Afrika különféle tánczenei hibridjei egyre jobban izgatják a világ egyéb részeinek zenerajongóit is. Cikkünkben öt lemezt szemlézünk, hármat Dél-Afrikából, egyet az Elefántcsontpartról, egyet Ghánából; szórakoztatót, sötétet, kedveset egyaránt. Előkerül egy valószínűtlen Joy Division-feldolgozás és felbukkan Sena is.
Ayobaness! The Sound Of South African House
Három éve írtunk a Quarton először a kwaitóról, de a műfaj már akkor is bő egy évtizedes múltra tekintett vissza a Dél-afrikai Köztársaságban. Az apartheid bukása után kialakult zenei stílust szokás a hiphophoz hasonlítgatni, és az analógia nem is alaptalan. Egyrészt ugyebár adott a társadalmi közeg: elnyomott társadalmi rétegek, sok fiatal, a “gettó” stb.; másrészt pedig nagy hasonlóság van a két műfaj hibrid-jellege között. Az első kwaito-dalok tulajdonképpen klasszikus amerikai house-számok voltak, amikre helyi srácok szövegeltek zulu, xhosa és shangan nyelven – ez az “olvasztótégely”-attitűd alapozta meg a dél-afrikai klubkultúrát, ami az évek során zenei hatások tucatjainak bekebelezésével izgalmas, gyökértelen hibriddé vált. Ez már a nyugati szaksajtóban sem maradt visszhangtalan; legkésőbb 2008-ig az is belebotlott a dél-afrikai technóba, aki egyébként tökéletesen érzéketlen az ilyesmire: akkor keltett ugyanis kisebbfajta szenzációt DJ Mujava: Township Funk című száma, ami szikár ütemeivel és rafináltan tekergő, fülbemászó dallamával egy menő buliból se hiányozhatott két éve.
Az Ayobaness! válogatás a dél-afrikai klubzene jelenlegi állását hivatott bemutatni – persze mindezt szépen csomagolt, szolid formában, hogy ne feküdje meg a nyugati ember gyomrát. A másolt dvd-ken, leszedált kocsik csomagtartójából terjesztett kwaitóhoz képest a lemezen hallható dalok nyilván messze elmaradnak “autentikusságban” és kiemelkednek minőségben. Már ha egy meglehetősen szűk szubkultúra – konkrétan a nyugati zenekritikusoké – minőség-fogalma bármennyire is releváns lehet egy olyan jelenség esetében, mint ez – de ha túltesszük magunkat a “hiteles reprezentáció” kérdésén, akkor kiderül, hogy egy egészen jó lemezzel van dolgunk. A dalok mindegyike az, aminek látszik: lüktető, pezsgő tánczene. Általában a képlet sem túl bonyolult, egy tetszőleges kalimpáló ritmusra ráengednek valami szimpla, ám nem közönséges szintihangot, meg minden számban van egy csomó ének/vokál/szövegelés. Leírva persze nem tűnik nagy ördöngösségnek a dolog, a végeredmény mégis sokszor meglepő és váratlan (lásd Pastor Mbhobho címadó dalát) és gyakorlatilag minden esetben szórakoztató. Minden bizonnyal ez az év legkúlabb klubzenéje. A- (SZ)
Shangaan Electro: New Wave Dance Music From South Africa
A shangaan electro egy egészen új fejlemény Dél-Afrikában, a kwaito esetével ellentétben viszont nem kellett neki több mint egy évtized, mire eljutott a nyugati zenebuzikhoz – az idei nyár egyik nagy őrülete volt ez bizonyos körökben. Maga a műfaj a legenda szerint a Nozinja művésznéven alkotó Richard Mthetwa agyszüleménye, aki a hagyományos shangaani népzenét jól felgyorsította és összeeresztette mindenféle elektronikus hangszerekkel és kütyükkel, és összehozott néhány zenekart, mint amilyen a gyerekzsúrokon fellépő, vicces maszkokban parádézó Tschetscha Boys.
A kimondottan gyors ritmusok ellenére a shangaan electro valahogy egyáltalán nem tűnik táncolhatónak (talán mert hiányoznak belőle a kemény basszusok), pedig hát elég csak megnézni néhány videót, hogy meggyőződjünk az ellenkezőjéről; Nozinja is azt írja, hogy a legfontosabb szempont az új tehetségek felkutatásánál az, hogy az illető tudjon táncolni. Az eredeti kontextusból kiragadva azonban a shangaan electro inkább valamiféle lo-fi barkácszenének tűnik a maga összeszedetlen hangjaival és megmosolyogtatóan ötletes képi világával – talán ezért volt hajlandó foglalkozni vele a Pitchfork vagy a Gorilla Vs. Bear is. Viszont kuriózum és újdonságérték ide vagy oda, itt egyszerűen nincs szó másról, mint felszabadult, laza és többnyire kimondottan jó dalokról, így csak remélni tudjuk, hogy nem egynyári fellángolásról van szó. A- (SZ)
Spoek Mathambo: Mishini Wam
Dél-Afrika klubzenéje leginkább ilyen válogatásokon és internetes mixeken terjed (az Ingyenzene rovatban többről is volt szó), egyes előadók nevét csak a megszállottak és szakértők jegyzik meg. Kivétel ez alól az említett DJ Mujava, valamint Spoek Mathambo, akit híresnek is mondhatunk: a nagynevű BBE kiadó szerződtetett le, illetve például a Nike (!) és a Fader globáltechno-sorozatában ő készítette az afrikai mixet. A 24 éves producer-rapper-dj-énekes-grafikus egy ideje már Svédországban él feleségével (kinek művészneve: Gnucci Banana), de a Mishini Wam felvételeihez visszament Dél-Afrikába, hogy magába szívja az utca legfrissebb hangjait. Az Afro-futurism címkével reklámozott album meglepően változatos: van rajta kwaito, techno, breakbeat, sötét vagy kifejezetten mókás electropop; szép-melankolikus éneket vartyogós basszussal ellenpontozó dubstep (War On Words), fegyverhangos hiphop és a mondókás dallamával és gyerekkórusával egy kevésbé csiricsáré MIA-ra emlékeztető címadó dal, vagy a “ne félj” kántálással félelmetessé varászolt, ún. törzsi ritmusokra építő nyitó szám.
Meglepően változatos mégpedig azért, mert hallgatása közben mégis sokkal egységesebb hangulata van, mint az előbbi felsorolás sugallná. Köszönhető ez a polírozatlan és majdnem minimalista megszólalásnak; a dobok elöl, a basszusokra olykor nem lehet nem odafigyelni, az érdekes (primitívnek ható és sokszor vicces) szintihangok is kiugranak, minden más ezekhez képest inkább a háttérbe szorul. Ennél is fontosabb, hogy a hangzás határozottan nyers, sokszor valahogy tompa is (nemcsak lo-fi), amitől még a vidámabb számok is kapnak valami klausztrofóbiás színezetet, és az egész sokkal fenyegetőbbnek és sötétebbnek tűnik, mint amilyen “rendes” produceri munka mellett lenne. Ez persze előnyére is szolgál a lemeznek, nemcsak egységessé, de érdekessé is teszi, saját hangot ad neki; másfelől viszont túlságosan összemosódik az egész. A számok legtöbbje pedig nem igazán erős önmagában, nem marad meg, legfeljebb ráismerni lehet a többedik meghallgatásról. Árulkodó, hogy mennyire kiugrik az albumból a Control, nemcsak azért, mert dobogós helye van a Minden idők legvalószínűtlenebb Joy Division-feldolgozásai listán, hanem mert határozottan idióta szintije és elmélyített éneke is rögtön megjegyezhetővé teszi. Ezzel együtt azért mindenképpen érdekes lemez a Mishini Wam, és Spoek Mathambo is megérdemli, hogy megjegyezzük a nevét – legközelebb, kicsit erősebb számokkal simán összejöhet egy nagy dobás. B- (RA)
DJ /rupture presents CIAfrica
Ez már nem Dél-Afrika, hanem az Elefántcsontpart: a CIAfrica nevű csoport / klán egy Amadou aka Green Dog nevű zenész köré tömörülő sok ember. A producernek olyan erős a jelenléte, hogy ez a 17 szám inkább hat egységes lemeznek, mint válogatásnak. Az alapelemek nagyon egyszerűek és nem túlságosan “afrikaiak”, legalábbis ahogy azt mi elképzeljük: kemény és csattogós, néha egyenesen ipari hatású hiphop-ütemek, mormogó és súlyos basszusok, legfeljebb egy két szintihang, dallamos vagy szirénázós – és ezen kívül már csak a mérgesen kajabáló, harcosan és régimódiasan ritmikusan rappelő, esetleg néha jamaicaiasan éneklő férfiak vannak, nagy néha nők. Néhány számig tényleg üt, mert erősek az alapok és meggyőzőek a férfiak: bár egy szót nem értek a francia szövegből, elhiszem, hogy lényeglátó elemzéseket nyújtanak az ország és a kontinens és a világ problémáiról. Elsőrban tényleg az erő értékelhető a rappelésből is, nem mondjuk a technika – például néha le is csúsznak az alapokról, de ez csak jó, mert elhiszem, hogy a düh sodorta le őket, nem mondjuk a bénaság. Hanem aztán néhány szám után baromira elkezd fárasztani ez az egész, annyira, hogy szinte hihetetlen számomra, hogy képes lenne valaki 48 percet végig élvezni. Mire a vége felé jön néhány érdekesebb, a sémát megvariáló darab – amiben mondjuk van egy kis R&B-beütés, vagy esetleg teljes káoszba fordul, mint a Messengers: Babylon Advisory című száma -, addigra már késő.
Pedig hát más értelme nem hiszem, hogy lett volna ennek a lemeznek, mint hogy egy erős, sokszínű és jól összeállított összeállítást nyújtson az amúgy a MySpace-ről ingyen letölthető rengeteg zenéből. (Erre maga DJ /rupture is felhívta a figyelmet, meg a Quart is. Amúgy a válogatás első 12 száma a 17-ből meghallgatható itt.) Mert a mixelést nem erőlteti /rupture; azt a szöveget pedig nem is értem, hogy most ebből megtudja a világ, hogy Afrika zenéje nem egyenlő csupa kedvesen danoló és táncikáló vidám néger – aki figyelt, az eddig is tudhatta, aki meg nem, ahhoz vajon miért pont most jutna el az üzenet? C (RA)
Richy Pitch: Ye Fre Mi Richy Pitch
Ez mondjuk nem illik ide teljesen, na de sehova máshova sem illene, tehát itt lesz. Richy Pitch egy londoni hiphop-producer, aki az Egyesült Államokban is meglehetős nevet szerzett – aztán egyszer csak fogta magát, és két évre Ghánába költözött. Ott készült ez a lemez, ami sok helyi közreműködővel, köztük igazi nagyágyúkkal az ország zenei életét hivatott bemutatni. Ennek megfelelően nagyon sok minden van rajta. Egyfelől kedves gitáros dalok, finom jazzes darabok, aranyos ritmusorientált tradicionális számok valami kis fúvóssal és csingilingivel stb. – ezekben gyakran csak kevéske dob-basszus kíséret hallható Richy Pitchtől, de nemcsak visszafogottan, hanem az hallatszik ki belőle, hogy a szerző is tudja, hogy igazából ez elég fölösleges. A lemez csúcspontja is ebbe a csoportba tartozik: a nagyszerű énekesnő, Yasmeen énekével és ütősökkel induló, később elfunkosodó Dey Suffer. Másfelől pedig vannak az elektronikus(abb) számok: kedvesen csipogó elektro-pop-rap, harsány afro-latino-hihop, keményebb raggázással felütött, gitárral afrikaissá tett, esetleg másképpen megcsavart hiphop stb. Sena is szerepel a lemezen, mégpedig egy fúvósokkal felütött, húzós és basszusnehéz hiphop-számban. (Richy Pitch pedig az Irie Maffia: Bacardi Cola ep-jére készített egy remixet.)
De legyenek akármilyen ütősek néha a dobok és harsányak a szintik, alapjában véve ez egy kedves lemez – és ez a hangulat erősebb, mint az egyes számok, amik aranyosak, szépek, kedvesek avagy húzósak, táncosak stb., de nem igazán emlékezetesek, és ami igen, azt is egy kicsit elvész a többi között. Szerethető és élvezetes album a Ye Fre Mi Richy Pitch, jó hallgatni – de közben akárhányszor beteszem, előbb-utóbb mindig arra kell gondolnom, hogy mennyivel jobb is lehetne, ha karakteresebb lenne; kevesebb dolgot mutatna esetleg Ghánából, de azt úgy, hogy jóval több kiderüljön annál, mint hogy rokonszenves emberek játszanak ott kedves zenéket. B- (RA)
