Sidó Zoltán – 2010.07.20.  – http://quart.hu/cikk.php?id=5244

Van olyan zenei fesztivál Közép-Kelet-Európában, ahol meglepően, sőt, talán még túlságosan is friss és aktuális a felhozatal, viszont cserébe nincsenek szponzorok, zsibvásár és a szervezők is az első sorokban buliznak. Beszámoló a csehországi Creepy Teepee fesztiválról, ahol fellépett a Vivian Girls, a Male Bonding és a These Are Powers is.

A repterekhez és plázákhoz hasonlóan a nyári, szabadtéri fesztiválok is nagyjából ugyanúgy néznek ki mindenhol. Persze vannak kisebb-nagyobb eltérések, kár tagadni, de a keretek nagyjából mégis adottak, legyen szó a Primavera Soundról, a Meltről, vagy akár a Hegyaljáról. Ehhez képest egészen üdítő kivételt jelent az idén másodszor megrendezett Creepy Teepee fesztivál, ahol nincsenek nagy szponzorokról elnevezett színpadok, lacikonyha-negyedek és zsibvásár hangulat. A csehországi Kutná Hora egészen megdöbbentően impozáns történelmi belvárosában, konkrétan a jezsuita kollégium udvarán megrendezett esemény leginkább egy túlméretezett kerti partira emlékeztetett és nem is nagyon akart többnek látszani. Mindössze egy színpad, egy sörsátor, egy merch pult, no meg néhány toi toi volt a fesztivál területén, a jelenlévők számát pedig úgy ezerre becsültük. A hangulat pedig ennek megfelelően egészen kedélyes volt: biztonsági őrök gyakorlatilag egyáltalán nem voltak, ahogy pontos program sem (csak a fellépők sorrendjét lehetett tudni, meg azt, hogy délután négytől este tízig vannak koncertek); a szervezők mindig az első sorban buliztak, a fellépők pedig sörrel a kezükben csellengtek a koncertjükig a délutáni napsütésben.

Jobban belegondolva egyébként teljesen magától értetődő ez az attitűd. Az utóbbi néhány évben a DIY-morál és a barkácshangulat rendkívül meghatározó volt szinte mindenben, aminek köze volt a popzenéhez. Elsősorban ugye magára a zenére volt ez nagy hatással (pl freak folk, vagy a lo-fi mozgalom), de a csináld magad hozzáállás ugyanúgy tetten érhető a popzenei médiában (mp3 blogok), vagy a zeneiparban (kis magánkiadók) és úgy tűnik, elérte a fesztiválvilágot is. Az, hogy egy fiatal cseh művész testvérpár önerőből és pályázati pénzekből szervez egy bájosan szétesett négynapos akciót, nagyjából annak a fesztivál-megfelelője, hogy valaki minimális hangszeres tudással, rossz technikával felvesz néhány számot és felteszi az internetre.

Persze ez utóbbinak is ára van, a viszonylag könnyű befutás azzal jár, hogy a néhány releváns mp3-on kívül gyakorlatilag semmilyen információ nem derül ki a zenekarokról; nemhogy a tagok nevéről nincs fogalmunk, de még csak azt sem tudjuk, hogy néznek ki. Így történhetett, hogy péntek délután csak a második szám közepén tűnt fel, hogy már azt a Male Bondingot figyelem a színpadon, amely zenekarra én kimondottan kíváncsi voltam. Pár hónapja megjelent bemutatkozó lemezük egészen pozitív kritikákat kapott, nekem viszont volt vele egy komoly problémám: első hallgatásra szóra sem érdemes tucat lo-finak találtam az albumot, de mivel kíváncsi voltam, hogy mégis mit esznek ezen a kritikusok, adtam neki még pár esélyt. Jól tettem, ugyanis kiderült, hogy ez a háromtagú zenekar tud kimondottan nagyszerű, lelkesítő kétperces rockszámokat írni, csak éppen az egész le van öntve ezzel a tompa lo-fi mázzal, amitől indokolatlanul töketlennek tűnnek a dalok. Kíváncsi voltam hát, hogy élőben hajlandóak-e sutba vágni ezt a béna hálószoba-rock’n’roll kiállást és képesek-e úgy odatenni magukat ahogy azt mondjuk a Your Contact megkívánja. Sajnos csalódnom kellett, a hangzás ugyanis ugyanaz a középutas, “kicsit zajos, de azért ne annyira hogy bárkit is megbántsunk vele” unalom volt és a tagok se nagyon erőltették meg magukat, hogy elhitessék velünk, nem csak háromszori hallgatásra érdemes tucat-lo-fi amit csinálnak. B-

A következő fellépő a Toro Y Moi név alatt tevékenykedő Chazwick Bundick volt, akivel kapcsolatban az volt a legfontosabb kérdés, hogy mégis hogy sikerül majd színpadra állítania fátyolos, elkent dalait. Bundick egy trió tagjaként turnézik – ő a szintetizátorokat kezeli, emellett pedig egy dobossal és egy basszusgitárossal egészül ki a zenekar. A hagyományos rockfelállásnak megfelelően a Toro Y Moi henyélős chillwave dalaiból is hagyományos pop-rock dalok lettek, ami sajnos egyáltalán nem jó hír. A chillwave-ben ugyanis a számoknál sokkal fontosabb maga a hangulat, ami ebben a formában teljesen elveszett, ezzel pedig a Toro Y Moi zenéjében gyakorlatilag semmi említésre méltó nem maradt. Vérszegény, felejthető fellépés volt ez, amiből két órával a vége után már szinte semmit nem voltam képes felidézni. C

A Vivian Girls múlt hétvégén még meglehetősen összeszedetlen volt Trencsénben, de ezt betudtuk annak, hogy az a koncert volt a turnéindító és még nem voltak igazán elemükben a lányok. Kutná Horában viszont már nem toleráltunk semmilyen kifogást, csakis szűk egyórányi ellenállhatatlan garázsrockolás volt elfogadható. A Vivian Girls igyekezett is megfelelni az elvárásoknak, ráadásul a trencséni fellépéssel ellentétben itt még a fulladás általi haláltól sem kellett tartaniuk, így úgy tűnt, ők is élvezik a koncertet, tök energikusak voltak. Most viszont mégis következik egy nagy “de”, ugyanis nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a koncert gerincét képező új számok bizony borzasztóan rosszak. Már a második lemez is igen gyenge volt, de arról még összekaparták azt a 2-3 jobb dalt (I Have No Fun, Can’t Get Over You); a többi új szám viszont egyenesen siralmas. Túlságosan hosszúak, vannak benne nagyon béna szóló-szerűségek és úgy általában nem jó hallgatni őket. Ennek fényében nem értem, miért hanyagolták a nagyszerű első album dalait, pedig egyértelműen azok voltak a koncert csúcspontjai. Remélem előbb-utóbb ők is belátják ezt és elkezdenek megint másfél perces cukiság-attakokat írni. B

A péntek este fő fellépője valamiért a Former Ghosts volt, ami a Xiu Xiu, a Zola Jesus és hasonló idegbeteg zenekarok tagjaiból verbuválódott, viszonylag friss projekt. A Former Ghosts esetében zeneileg leginkább az anyazenekarok munkássága a meghatározó: neurotikusan rángatózó, sötét szintipop volt ez, néha túljátszott érzelmességgel, olykor pedig meglepően egyszerű megoldásokkal. Bár a fenti zenekarok lemezeit ismerve maga a zene nem volt különösebben érdekes, mégsem ez volt a leginkább zavaró, hanem hogy a koncertnek nagyon erős hakniszaga volt. A zenekarból egy tagot küldtek el a fesztiválra (valószínűleg Freddy Ruppert volt az, bár ez nem derült ki egyértelműen), aki egymaga volt felelős az elektronikáért, a gitározásért, de legfőképpen a vonaglásért és sikongatásért. Ez néha kimondottan kellemetlenné vált, a színpadnak háttal ülve viszont egész elviselhetővé vált a show. A közönség meglepően jól fogadta a szerencsétlen Jamie Stewart-imitátor produkcióját, de azért nem volt ez jobb mint C.

Másnap kiderült, hogy a Former Ghosts-típusú, “egy ember csinál nagyon sokmindent a színpadon” produkciókat nagyon kedvelhetik a szervezők, ugyanis kettő hasonló előadó is akadt másnap a Creepy Teepeen. Ebből az egyik egy viszonylag korrekt Panda Bear-hasonmás volt (P. S. Hoffmann, C+) és amikor már azt hittük, hogy tényleg az összes egyszemélyes zenekar csak leképezése egy híresebb zenekarnak, az Ecstatic Sunshine megvédte a one-man bandek becsületét a maga komor, széjjelszabdalt, furcsa ütemeivel és sötét hangmintáival (B+). Egyik sem volt éppen fesztiválra termett előadás, ezt volt hivatott ellensúlyozni az Ampere 15 perces poszthardcore/screamo darálása, ami inkább volt érdekes mint jó, valamint Chris Garneau zongorás szívszaggatása, ami viszont se érdekes, se jó nem volt.

Most pedig, mielőtt a kárörvendők elkezdenék dörzsölni a tenyerüket, hogy haha, hiába szerveznek ezek a csehek ilyen bezzegfesztivált, ha azon egy igazán jó koncert sincs, gyorsan elmondanám, hogy a két középső napon igenis volt olyan zenekar, amibe nem lehetett belekötni, méghozzá a brooklyni These Are Powers. Erről a trióról annyit kell tudni, hogy eddigi két lemezük alapján a zenéjükre leginkább a 70-es évek végi no wave volt hatással, a basszusgitáros pedig amellett, hogy Romano doktor kétméteres ikertestvére, a Liars alapító tagja is egyben.

A zenekar zuhogó esőben kezdett negyed tíz körül. A koncert első felében érződött rajtuk némi feszültség – a szombati nap fő fellépőjeként ilyen szar körülmények között jó koncertet adni tényleg kihívás, de a tagok gyorsan oldódtak, ugyanis közönség meglepően hálás volt. Ehhez persze az kellett, hogy a These Are Powers az első perctől kezdve lehengerlő legyen. A lemezekről ismert kaotikus, furcsa zajrock élőben kimondottan táncos posztpunkká szelídült, de úgy, hogy közben semmit sem veszített izgalmasságából. Nekem a koncert közben párhuzamként valamiért többször is eszembe jutott a Yeah Yeah Yeahs, mégha a hasonlóság elsőre nem is teljesen egyértelmű. Azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy mindkét zenekar hasonló gyökerekből táplálkozik: nagyon New York-i underground rockzenéből, míg azonban a Yeah Yeah Yeahs még legvadabb időszakában is megmaradt a posztpunknál, addig a These Are Powers nem ragadt le a fehér, művészeti főiskolás fiataloknál, hanem mindent magába szív, amit csak New York undergroundjában az elmúlt 30 évben talált. A dalokban mutáns diszkó, durva technó, noise, no wave és persze posztpunk keveredett és állt össze magabiztos, sodró tánczenévé. Ennél nagyobb buli még az afterpartyn, az Alleveryone és a No Conclusion blogok közti összecsapáson sem volt. A-