Inkei Bence | Szabó Sz. Csaba | Lang Ádám | Sidó Zoltán | Rónai András – 2010.10.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=5508

Az Amy Winehouse-ért legalább részben felelős Mark Ronson STÁRproducer megint hívott egy csomó vendéget; csakúgy, mint David Sitek, akit a művészpop krémje szeret. Diktafonpunk a No Age-től; csavaros tánczene a Crystal Fighterstől; Krisztus teste és Tina Turner lába a Fight Like Apestől.

Mark Ronson & The Business Intl: Record Collection

B

Várakozások: Mark Ronson amellett, hogy az egyik legkeresettebb popzenei producer manapság, és persze híresen nagy playboy, előadóként is megjelentetett már két albumot idáig. Igaz, egyiken sem tolta magát a középpontba, mindkettőn megtartotta a produceri szerepet: a 2003-as Here Comes The Fuzz egy hiphopos beütésű laza bulilemez lett, míg a négy évvel későbbi Versions csupa feldolgozást tartalmazott, soulos fúvósokkal, sőt, néha már easy listeninges hangulattal, és egy rakás vendégénekessel. Ezen akadt is néhány nagy sláger, maga az album is jól fogyott, de azért Mark Ronson még mindig és elsősorban producer, aki megcsinálta Amy Winehouse karrierjét, és dolgozott még sok más sztárral is, pedig a koncertjein igazi gitárhősként viselkedik. Ennek ellenére a jelek szerint ennél jobban nem akar előtérbe kerülni, hiszen új albumán sem változtatott az addigi recepten, és újra vendégeket hívott.

Eredmény: Amellett, hogy a Versions nagyon sikeres lemez volt, azért gyorsan tegyük hozzá, hogy elég súlytalan is, nem csoda, hogy Ronson munkássága egy idő után már egyenlő lett fantáziátlan retro-kalandozással. Szerencsére ez neki is leesett, és a Record Collectionön háttérbe szorultak a fúvósok és a sablonos soul-patronok, a helyüket Ronson az analóg szintetizátorok iránti újkeletű szerelme vette át. Feldolgozás hála istennek egy sincs, csupa új szám, viszont vendég annyi van, hogy felsorolni is képtelenség. A szerzők között a Libertines-tag Anthony Rossomandótól kezdve a Kaiser Chiefs-dobos Nick Hodgsonon át Sharon Jones & The Dap Kings-tagokig terjed a skála, míg az énekesek között van nyolcvanas évekbeli sztár (Simon Le Bon, Boy George), rapper (Ghostface Killah, Q-Tip, Wiley) és feltörekvő reménység (Theophilus London, MNDR) egyaránt. Egységes hangzásvilágról ezek után nyilvánvalóan naivitás ábrándozni, de ettől még lehetnek jó dalok egy lemezen, és itt akad is pár. Ronson ugyan rögtön az elején ellövi a legjobbat (a táncolható és szellemesen múltidéző Bang Bang Bang), de szintén jó az album elejéről a Lose It (In The End), amely a funkos irányt tartja, és van annyira fülbemászó, hogy szintén kislemezre kívánkozik a jövőben. Az album második feléhez érve kicsit elfogy a lendület, és ugyan oda is jut még jó dal (a D’Angelót felvonultató Glass Mountain Trust, amely tiszta Gnarls Barkley), vagy a címadó szám, amelynek értékéből kicsit levon, hogy Ronson elköveti azt a hibát, hogy énekelni kezd. Mindezek ellenére akárhányszor hallgatom, a végére mindig túl sok, túl tömény lesz az anyag, amely inkább egyes számonként működik, semmint rendes albumként. Ebben talán szerepet játszik a kelleténél több instrumentális szám is, melyek önmagukban szintén rendben vannak, de a harmadik után már kicsit túlzásnak érzi őket az ember. Ez a modell így is működőképes azért, mind a dalok maguk, mind pedig a funkból, soulból, elektropopból, sőt, néhol afropopból gyúrt időtlen pophangzás is előrelépés Ronson korábbi dolgaihoz képest.

Kinek ajánljuk: Aki szerint ma már csak a VH1-on hallani slágereket. (IB)

Maximum Balloon: Maximum Balloon

B-

Várakozások: Ez pedig egy másik producer szólólemeze, szintén rengeteg vendégénekessel: tízzel, ahány szám van rajta. Aki pedig mögötte van, ha nem is STÁR, mint Mark Ronson, de bizonyos körökben igenis az: David Sitek. Ő ugye a TV On The Radio tagjaként lett híres, továbbá őt érte az a szerencse/szerencsétlenség, hogy Scarlett Johansson lemezén dolgozhatott, valamint a Yeah Yeah Yeahs, a Liars, a Foals és Holly Miranda albumain stb. Igazából ha megszámoljuk, nem is olyan sok, valahogy mégis mintha sok lenne – mintha túl gyakran jönne a hír, hogy ez is meg az is meg amaz is David Siteket kérte fel producernek, és akkor az ember kissé fásultan bólint, hogy aha, tehát ő is olyan sitekes hangzást akar, rétegzettet, egyszerre poposat-szintiset, de közben kicsit művészit is, a háttérben érdekes rétegekkel meg cipőbámulással vagy álompoppal stb., jaj, nagyon várom már! Nem véletlen, hogy nemcsak az ön-, de még a végcélú fikázástól is általában tartózkodó BBC azt írta róla: “Képes arra, hogy sötét, de teljességgel befogadható hangzást rakjon össze az electro, a soul és a fekete pop elemeiből, úgy, hogy közben megtartja az art rock ‘másságát’ is. Ezért aztán ő a tökéletes ember arra, hogy összerakjon egy több énekest foglalkoztató lemezt, ami egy könnyű vacsis összejövetelhez is elmegy, valahol a Gorillaz és Mark Ronson között.” Amiben egyébként van valami, de hát David Sitek sem állította azt, hogy létösszegző mesterműve lesz ez a lemez – ami igazából mintegy csak véletlenül jött össze -, hanem könnyed táncot ígért.

Eredmény: Tényleg könnyed poplemez ez, főképpen egyszerű kis semmiség típusú számokkal, electro- vagy szintipoppal meg fehér funkkal. Persze azért David Sitek nem tagadta meg magát: még a legegyszerűbb kis semmiségnek tűnő darab (If You Return feat. Little Dragon) is meglepő rétegekből épül fel, bár ezt akkor vesszük csak észre, ha direkt odafigyelünk – és legtöbbször nem érzek igazán nagy késztetést erre. A groove-ok többsége igen egyszerű, és az ének és a kiemelt szintiszólamok elviszik a dalt, a gitárok, ritkábban fúvósok (vagy belőlük vett minták), érdekesebb szintik és finomabb elektronikus gerjedések pedig elvannak a háttérben, miközben persze azért hozzáadnak az élményhez. Van néhány kivétel, amik elsőre inkább furcsának tűnnek, és az a meglepetés, hogy nahát, mégis kijön belőlük egy egyszerű kis semmiség: a legjobb ezek közül az Absence Of Light a TV On The Radio-tag Tunde Adebimpe énekével, amiben a dob elsőre már-már durvának látszik, a szintik meg nahát, hogy szólnak. Ellenben a másik TVOTR-tag Kyp Malone közreműködésével készült Shakedown nem áll össze. Néhány másik számnál is hiányzik valami: például a Communion (feat. Karen O) nem rossz, csak végig azt érzem, hogy bár jobban húzna; ami pedig még jobban bosszant, hogy az Apartment Wrestling egy közepes Talking Heads-utánjátszó zenekar számának tűnik, csak éppen maga David Byrne énekel benne. Még ha vannak is határozottan jó számok, mint például a Groove Me (benne Theophilus London, aki a Mark Ronson-lemezen is ott van) és a Tiger, az összkép inkább az, hogy igen, David Sitek nagyon tehetséges, és ezt nemcsak tudjuk, de hallatszik itt is – de a lemez mégis inkább eldobható, és nem azért, mert könnyed pop. (Mondhatjuk úgy is, hogy ha a Dear Science B+-t kapott, jogosan, akkor ez B-.)

Kinek ajánljuk: Eldobható könnyed popra vágyó hipsztereknek, de a látszat ellenére igazából jó szívvel. (RA)

No Age: Everything In Between

B+

Várakozások: Az már rég nem újdonság, hogy a fiatalok sokadszorra is újra felfedezték a sípoló/gerjedő/visszhangos gitárfüggönyökbe és lof-fi fehérzajba burkolt popdalokban rejlő fantasztikus lehetőségeket, valamint a nyolcvanas-kilencvenes évek indie-gitárzenéjét úgy általában, és máig sorra tűnnek fel a JAMC-, Sonic Youth stb. nyomában járó, jobb-rosszabb blogzenekarok, mi is írtunk a jelenségről vagy ezerszer. Már az ezeket laza keretbe foglaló nu-gaze műfajmegjelölés is elég idiótán hangzik, a zsánert a punkosabbik végéről megfogó, és a fénymásolt fanzinok esztétikáját/romantikáját is beemelő shitgaze pedig aztán végképp; némi magyarázattal szolgálhat azért, hogy ezt eredetileg viccnek szánták. Mindamellett érdemes komolyan venni; bár én gyakorlatilag semmit nem bírok felidézni az első No Age-lemezből (mármint benyomásokat persze igen, de konkrét dalokat nem), és a másodikból is leginkább csak ezt, az tagadhatatlan, hogy maga a zenekar, illetve a mozgalom, aminek kimondva-kimondatlanul (és már csak színtérépítő tevékenysége miatt is) az élére állt, az egyik legrokonszenvesebb dolog volt, ami az elmúlt pár évben a tengerentúli rockzenében történt. Mondom, nem azért, mintha különösebben kiemelkedő lett volna, hanem mert a No Age – persze viszonylagos – sikere mindennél ékesebben bizonyította, hogy ebben (abban) a bolondos évtizedben a periférián zajongó szent őrülteknek is teremhet babér. És nem, nem a Sonic Youthra gondolok itt, de még csak nem is a No Age-dzsel kapcsolatban sokat emlegetett Eric’s Trip-re; Randy Randall és Dean Spunt duójának legfőbb szellemi elődei olyan mellőzött nagyságok, mint a Half Japanese vagy éppen a Urinals együttesek.

Eredmény: Amit a No Age csinál, az nem valami experimentális-radikális zaj, nem feszegeti határokat és a hagyományos struktúrákat, és végképp nem eredeti; maradandó emlékeket nem nagyon, inkább csak jóleső fülcsengést hagynak maguk után ezek a két percre és nagyjából ugyanennyi akkordra redukált, sistergő diktafonpunk számok. Persze, koncerten lehet az igazi, de ha valaki szereti a műfajt, illetve magát a jól bejáratott formulát, az akár hat-nyolc lemezen keresztül is szívesen hallgatja ezeket a jó hangos és zajos gitárokkal alighanem egy szuszra felvett, aztán a keverésnél (‘keverésnél’) direkt jól elrontott számokat, és ezzel nincs is semmi baj. Jó hír viszont, hogy az Everything In Between az önfeledt próbatermi zajongásnál valamelyest több ambícióról árulkodik. Aggódni peresze nem kell, hisz maradt a mélyek nélküli, néha egészen érdekes biológiai reakciókat kiváltó (nekem a fülcsengés mellett még a tarkóm is bizsergett néha) sisitergő gitárzaj, a csörömpölő dob, meg Spunt két hangot variáló, monoton kiabálása, és a koncepció tényleg ki is merül nagyjából ennyiben, mégis, a dalok egyszerűen sokkal változatosabbak és jobbak, mint eddig bármikor. És nemcsak azért, mert az egyik a Hüsker Düre, a másik a korai Sebadoh-ra, a harmadik meg a Sonic Youthra emlékeztet (sőt, meglepetés: a Valley Hump Crach pont úgy kezdődik, mint a legjobb Flamin’ Groovies-szám, a záró Chem Trailset pedig csinálhatta volna egy Elephant6-es zenekar is), hanem mert tényleg fülbemászóak, nem banálisak, és nem csak arról árulkodnak, hogy a készítőik ismerik és szeretik az elmúlt harminc év független gitárzenéit, meg a jó nagy zajt, hanem, hogy ezzel tudtak is valami kezdeni. Hogy az Everything In Between-e a No Age Wowee Zowee-ja (Goo-ja, Bakesale-je stb.), majd kiderül, mindesetre 18-22 éves fiúknak és lányoknak én ennél jobb soundtracket jelenleg nem nagyon tudnék ajánlani.

Kinek ajánljuk: Mondom, nekik. (SZSZCS)

Fight Like Apes: The Body Of Christ And The Legs Of Tina Turner

B

Várakozások: A hagyomány szerint a Fight Like Apes kreatív magját adó MayKay (Mary-Kate Geraghty) és Pockets (Jamie Fox) még tiniként találkoztak egy spanyolországi nyaraláson egy bárban, ahol hamar megtalálták a közös nevezőt. Mindketten dögunalmasnak találták az akkori ír zenei életet, elegük volt abból, hogy Dublinban a My Bloody Valentine óta semmi izgalmas nem történt. Meg aztán, mondták, mi a csudának azt a nyomorult gitárt erőltetni, abból Kevin Shieldsék már úgyis kihozták a maximumot. MayKay egy papírzsepin megadta a számát Pocketsnek, majd követték egymást az események és 2006 végére Tom Ryan basszusgitárossal és Adrian Mullan dobossal kiegészülve megalakult a Fight Like Apes. A 2007-ben megjelenő két iszonyú hosszú című ep-n tulajdonképpen már minden megvolt, ami miatt a zenekart szeretni szokás: a nem kis hangulati ívet bejáró, egymással feleselgető, összefonódó és elváló ének- illetve szintitémák, valamint a Pixiest idéző, visszafogottan emelkedett basszusalapok, és nem utolsó sorban azt is meg kell említeni, hogy MayKaynek irtó szexi hangja van, amit remekül ellenpontoz Pockets kreténsége. Játékos, megkapó dalaikkal és lehengerlő koncertjeikkel hamar népszerűek lettek, majd a jórészt a két korai ep dalaira épülő első lemezükkel a kontinensen is szert tettek némi ismertségre. A spanyolországi találkozáskor körvonalazott tervek azonban csak félig sikerültek. A bemutatkozó lemez hiába volt telitalálat, a szélesebb áttörés – amire szerintem kiterjedtebb pr-ral lett volna esély – elmaradt. A kérdés így az volt a második lemez előtt, hogy a FLA megmarad kevesek nagy kedvencének, vagy pedig fontos ír exportcikké válik.

Eredmény: A FLA a szokásosan hosszú névvel megjelölt második lemeze, az MGMT Congratulationséhez hasonló slágeríró-válságot mutat. Talán dobosuknak a felvételek alatti kilépése, és annak homályos indoklása (“creative differences”) is ezt jelezte. Én azt nem hiszem el, hogy egy ilyen kaliberű zenekar tudatosan készít olyan lemezt, amin nincsenek olyan – potenciális – slágerdalok, amiket megszokhattuk tőlük. De ne legyünk igazságtalanok, ugyanis a lemez dalainak egyik csoportját adó konvencionálisabb szerkezetű darabok, mint például a Jenny Kelly, az Indie Monster vagy az első klipdalnak kiválasztott Hoo Ha Henry azért megvillantják a zenekar érzékenységét az elemi pop irányába. Csakhát egy Jake Summers vagy egy Tie Me Up With Jackets után azért ennél jogosan várna többet az ember. A dalok második csoportját adó – hívjuk úgy: csavarosabb – szerzemények azonban kárpótolhatnak a slágerek hiányáért. Már az előző lemez kapcsán is megemlíthető lett volna, hogy a Pixiest nem csak basszusgitártémáiban idézi a zenekar, hanem a tempó- és témaváltásaikat is a nagynevű elődéhez hasonló természetességgel viszik végbe. Elég könnyen megfogható ezeknek a daloknak a javarészt crescendós szerkezete. A kivonatolt sablon – amit ők azért variálnak – valahogy így néz ki: lassú indítás, kitartott szintihangokkal, belép a basszusgitár, aztán egy ellenpontozó, játékos szintitéma, majd a melankolikus éneket felváltja egy mondókaszerű rész, ahol már nem csak MayKay énekel, hanem Pockets is. Közben a két szintitéma összeér, és a súrlódásból pedig valami My Bloody Valentine-t idéző szintikáosz lesz. A tetőpontra érve MayKay és Pockets szólamai kettéválnak, MayKay kiengedi hangját akár üvöltözésig, Pockets pedig fapofával tolja az énekbeszédet. Végül egy random zárlattal véget ér a dal. Kicsit talán úgy viszonyul egymáshoz MayKay és Pockets, mint Krisztus teste és Tina Turner lába – nem kikötve, melyikőjük melyik. Az olyan daloknak köszönhetően, mint az albumnyitó Come On, Let’s Talk About Our Feelings, a koncerteken nyitódalként is használt Poached Eggs, vagy az előző lemez érzelmi tetőpontjának, a Battlestationsnek a párdarabja, a Thank God You Weren’t Thirsty (Lightbulbs), a zenekar második lemeze nyugodtan odarakható az első mellé a türelmesebb őszi napokra.

Kinek ajánljuk: Akinek egyhangú (ez) az ősz. (LÁ)

Crystal Fighters: Star of Love

B

Várakozások: A Crystal Fighters izgalmas zenekar. Úgy passzol generációja arctalan blogsztárjainak sorába, hogy közben hagyományos módon, nagyon átgondoltan igyekszik felépíteni önálló, jól megkülönböztethető arculatát. Az öttagú zenekar a londoni klubszcéna titkos favoritjának számít már egy ideje, de tavaly tavasszal a világ zenebloggerei is behódoltak nekik. Xtatic Truth című számuk euforikus lüktetése felrázta a baleári elektronika és a chillwave bűvkörében tespedő zenebuzikat, de mivel a biztató kezdést nem követték további dalok, sokan a Crystal Fighterst is a tavalyi nyár egyik egyslágeres csodájaként könyvelték el. Hogy a Beach Fossils-szal vagy a Mazes-szel ellentétben mégis érdemes velük foglalkozni ennyi idő elteltével is, annak az lehet az egyik oka, hogy a Crystal Fighters túlmutatott – retorika szintjén legalábbis – a tavaly oly népszerű “csak lazulunk és bulizunk a tengerparton egész nyáron”-ideológián. Kitaláltak maguknak egy ügyes fedősztorit (konkrétan azt, hogy ők a baszk zenei hagyományokat ötvözik napjaink tánczenéjével), ami kiemelte őket az elkent polaroidfotók és kásás basszusok névtelen tömegéből és így nem köteleződtek el egy rövid szavatossági idővel rendelkező trend mellett. A teljes történet egyébként úgy hangzik, hogy Laure, a zenekar énekesnője megtalálta őrült baszk nagyapja naplóját, benne egy félig elkészült operával, amit pár barátjával megpróbáltak reprodukálni. Állítólag maga a Crystal Fighters nevet is az opera egyik részlete ihlette és innen a vonzódás a hagyományos baszk hangszerek és zenei világ iránt. Így volt-e vagy sem, gyakorlatilag mindegy: a bemutatkozó lemezzel kapcsolatos fő kérdés elsősorban persze az, hogy akkor most tényleg egy one hit wonderről van-e szó vagy sem?

Eredmény: Ha a zenekar stílusosan akarta volna megválaszolni a kérdést, akkor a Star Of Love-ról nyilván lehagyták volna az Xtatic Truth-t, meg az inkább csak Nagy Britanniában sikeres I Love Londont – nem így történt, ennek ellenére egyáltalán nincs miért szégyenkezni. A slágerek mellett is van pár kimondottan erős dal a lemezen, így az már egyértelmű, hogy nem egyszeri fellángolás volt a tavalyi siker. A lemez legnagyobb erőssége egyébként üdítő sokszínűsége. Megtalálható itt szinte minden tánczenei stílus, ami menő volt az elmúlt tíz évben. Van Le Tigre-féle fésületlen electroclash (I Love London), dilinyós italodisco (With You), gettótechnó ütemek (Champion Sound), klasszikus rave-hatások (Follow) és rötyögő dubstep is (Swallow). A dalok többségében pedig van valami csavar, ami izgalmassá és szórakoztatóvá teszi az egyébként már leharcolt stílusjegyeket. A Star Of Love tanulsága tehát az, hogy a Crystal Fighters egy szimpatikus, tehetséges zenekar, ami többé-kevésbé megtalálta a saját hangját és ha egy kis szerencséje van, még igazán átütő sikereket is elérhet.

Kinek ajánljuk: Aki októberben is ragaszkodik a napsütéshez és a bulizáshoz. (SZ)