Tövisházi Ambrus – 2007.02.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=753

Majdnem belekóstoltam a gonzóságba. Ugyan szesz nélkül, de fogfúrásból következő lidokainlökettel az ínyemben, félig zsibbadt arccal vágtam neki a bőrdzsekis bulinak. Bőrdzseki sajnos nem minden fellépőn volt, de bőrnadrág majdnem. Csak a Korál játszott farmerben, de ők nem is igazi rockerek. Beszámolónk a tisztességesen szórakoztató és tisztes félházat csináló rockmókus-találkozó második napjáról,  ahol a Fáraó, a Deák Bill  Blues Band, a Beatrice, a P. Mobil, a Karthago és a Korál hajtotta szét a nagy Marshall-ládákat.

Délután ötkor indult a program, de a napnyitó Fáraóról lemaradtam. Fél hét tájban már csak ülős jegyeket lehetett kapni, kilencezerért. Kicsit sajnáltam, hogy ki kell hagynom a pogó-érzést, de oldalról fasza kilátás nyílik a készülődő öreg zenészekre. A látogatók pedig nem a szegecses-fekvehányós-csöves rockerek, hanem egy teljesen konszolidált 35-40 év körüli társaság. Végig jó hangulat van, lelkes a tömeg. Az a helyzet, hogy amikor megérkeztem, Deák Bill Gyula énekelte a Kőbánya blúzt, ezt az abszolút jól bevált bugi-blues-rock kombót, és rájöttem, hogy a koncertértékelő skálát ma át kell helyezni. A zenekarokat a 80-as évek eleji magyar rockuniverzum szerint értékelem, nem aszerint, hogy a 2007-ben hol a helyük.

Hiszen itt vannak speciális szabályok. Az első az, hogy minden zenekarhoz tartozik egy skandálni való zenekarhívó sor. A Deák Bill Blues Bandnél (B, mint Bill) a “Bill-aaaa-ki-rály!” sort üvöltötték sokszor, több ezren, miután a legnagyobb darab magyar bluesénekes elköszönt a közönségtől. “Életemben még ilyen jó cuccon nem énekeltem! Köszi a hangcuccnak, tapsoljátok meg!” – lelkesedett a frontember, aki a koncertzáró Kopaszkutya után kicsit még húzta az időt, megpróbálta bemutatni a zenekarát (elsőre nem sikerült olyan jól, láthatólag nem jutott eszébe a dobos neve), aztán még sokáig köszöngetett. A kivetítőn egy az egyben úgy nézett ki, mint egy sumo-birkózó. Én hiába mászok fel a falra nagyobb adag blues-rock hatására, a palinak még mindig jó orgánuma és fellépése van. Kár, hogy láthatólag meggyötörte az élet, és elég szomorú zárómondattal hagyta el a színpadot (“Nagyon jók vagytok gyerekek, értetek érdemes élni, én még egy pár évig szeretnék”).

Kis átszerelés után a Beatrice (A) készülődik. Közben ülök, és papírfecnikre irogatom a jegyzeteimet. Két sorral hátrébbról egy ősz szakállas 60 körüli ex-rocker odaszól nekem. Mit irogatsz? Mondom, jegyzetelek. Erre ő: nem egy besúgó vagy? Azok szokták ezt csinálni. De mondom, az vagyok. Aztán még motyogott valamit egy lehetséges verekedésről, de mivel Feróék közben belecsaptak, elfelejtette. Én mindenesetre nagyon jól szórakoztam ezen, láthatólag nem viccből csinálta, hanem tényleg az volt a fejében, hogy aki egy rockkoncerten jegyzetelget, az csak besúgó lehet. A Beatrice közben olyat zúz, hogy muszáj odafigyelni. Feró mozgása és konferálása hihetetlen energiáról és szellemről árulkodik. Néha elég primitív (egy kicsit nekem sok a pina-formának a kézzel utánzása, annak csókolgatása), a legtöbbször viszont kivételesen őszinte és vicces. Feróék zenéje ráadásul nem klisékből áll, és bár a zenészek picit elprogresszívrockoskodják a számok instrumentális részeit, a koncert nagy része ötletes és egész jól is szól. A közepén van egy nagy piros-fehér-zöld blokk, ami nem a témája miatt, hanem szövegileg és zeneileg nagyon gyenge. A legjobb dal az 1978-ban keletkezett igazi punk szám, a Nem kell, az annyira jó, hogy majdnem sírok. A végén lemennek  a nagy slágerek, a 8 óra, meg a Boldog szép napok. Van bennem az angyalföldi suttyóból is kicsi, úgyhogy nagyon szeretem a  Boldog szép napokat is, de végül a Pancsoló kislánnyal zárnak. (A slágereket alig énekli Feró, az emberekre bízza, helyes döntés.)

Jobbra fordulok, a mellettem ülő két nagyobb darab 40 körüli lányt kérdezem, hogy most mi lesz. Az egyik felvilágosít: “Hát a P. Mobil a Tunyóval!”. Na, ehhez tartom magam, és bejön a zenekarhívó üvöltés: “Moooo-bil, Moooo-bil!”. Feró bekonferálja  a zenekart, és elkezdődik Schuster Lóriék nagy Led Zeppelin-utánjátszó műsora. A P. Mobil nem tartozott a kedvenceim közé régen sem, de el kell ismerni két dolgot 1. Gitárhangzás, basszushangzás: ötös. Póka Egon remek basszusgitáros még mindig. 2. Nálam mindig két forint ez a dal. Sok nem olyan jó szám után ez a kétforintos szám olyan jó (kiváló gitártéma, kiváló refrén, minden kiváló!),  hogy elnézzük a többit. Schuster Lóri nem valami bonyolult csávó, és mond egy-két bunkóságot (“Mi mind utáljuk a buzikat” – ezt nem kéne), de vannak szórakoztató megmozdulásai is: elővesz különböző tárgyakat, és azokkal hergeli a közönséget, például két darab egy méterszer egy méteres, fából kivágott tenyeret, amikkel elkezd tapsolni, mire persze mindenki tapsol. Van egy-két beszólás amit nem értek (“Nyomjátok, gyerekek, nem a Tescóban vagytok! Nem is az Auchanban!” – mi van???). Egy idő után már annyira sűrűn és élesen-hangosan szól a koncert, hogy az bántja a fülemet, sajnos a Rockaréna legrosszabb soundja is hozzájuk kapcsolódik. Az énekesek váltakoznak, az alapénekesük, Rudán Joe mellé vendégnek a korábban kirúgott Tunyogi Péter és Kékesi László is beszállnak egypár számra. Sajnos ez a zene nekem nagyon sablon-rock, és a szövegeik sem valami tigrisek. De legalább energikusak és megmozgatják a népet.  (B-)

Az utánuk következő zenekar, a Karthago (C+) elkövet egy nagyon súlyos stratégiai hibát: az átszerelés alatt leadnak két Karthago-klipet a 80-as évek elejéről, amik nagyon jó képet festenek a hordáról. Vicces, érdekes, egy vitális zenekart bemutató kis filmek mennek le két számból: a Pénzből és a Lépd át a múltatból. Aztán Feró konferál (bunkón, ügyesen, rockosan – tökéletes választás) elindul egy cirka tízperces intro nagy szimfonikus zenével és hatalmas elefántokkal a kivetítőn. A vége felé már kezd kínos lenni, ez egy fesztivál, minek húzzák itt az idegeinket, csapjanak bele, mint a Beatrice, azt kész! Nagy nehezen elindul a koncert, de nem igazán akarja a közönség sem élvezni, mérsékelt tapsolás. Gidófalvy elég elcsépelt és nem valami okos szintihangszíneket nyüstöl folyton, Takáts Tamásban pedig van valamilyen megmagyarázhatatlan zavartság, ami a végén oldódik csak egy kicsit, de szerintem csak azért, mert ott vannak a slágerszámok. Először a Requiem (“Ugye hallod még…az elefántdübörgést?”). Ez utóbbi egyébként annak ellenére, hogy már ezerszer hallottam, tényleg jó szám. Pofonegyszerű rockballada, kész. Aztán jönnek még gyorsabbak, pont azok, amik videóklipen is szerepeltek, mondani sem kell, ezerszer rosszabbul. A zenekar dobosa, Kocsándi Miklós viszont kap egy külön B+ jelet, mert egy számban helyet cserélnek Takács Tamással, és az a dal úgy ahogy van, rendben van. Meg is kérdezem a mellettem ülő lányokat, hogy miért nem ő inkább az énekes, nem tudnak felelni rá.

Az utolsó zenekar a Korál (C+), szintisorgonás-rockos dolog, Feró úgy konferálja be őket, hogy “szentimentális rockandroll”. Tudjátok, ez a  Balázs Fecó-féle zenekar, a Változnak az évszakok-os. Kicsit nehézkes zene, és sokkal keményebb, mint amire számítottam (nyugis rockballadákat képzeltem az este végére). A nagy slágerszámot rutinosan nem várom már meg, inkább kiszököm a nyári télbe még a nagy tömeg előtt. A buszon összetalálkozom egy házaspárral, akik szintén dicsérgetik a Kocsándit.