Inkei Bence – 2011.04.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=6151

Először lépett fel Budapesten az elmúlt évek egyik legfelkapottabb amerikai indierock zenekara, a zajos punkban utazó No Age duó. Baj az, hogy nincsenek dalok? Kell-e egyáltalán basszusgitár? Levon-e egy punkkoncert értékéből, hogy társasági esemény lesz belőle?

A nyolc után kezdő, magyar és holland tagokat egyaránt felvonultató Kanagawa koncertjéről a No Age-interjú miatt lemaradtam ugyan, viszont az Evil Men Have No Songs fellépését már láthattam. Ott voltam az ősszel, amikor az EZ Basicből ismert Szarvas Árpád hálószobaprojektjének induló zenekar élőben is bemutatkozott a Szabad az Á-ban, úgyhogy meg is lehetett nézni, hová fejlődött az együttes fél év alatt. Azt meg merem kockáztatni, hogy az angolul éneklő magyar indie zenekarok közül az Evil Men Have No Songs sajátította el talán legjobban azt a formanyelvet, ami az általa művelt stílusra jellemző. Itt ugye a shoegaze/noise pop a fő hívószó, és meg is van minden, ami kell: gerjedős gitárok, fogós dallamok, álló dobos, Be My Baby-intró. Ezeket korrektül fel is vonultatja a zenekar, de abban még volna hová fejlődnie, hogy a koncert valódi élmény legyen azon felül, hogy egy szimpatikus együttes eljátszik pár, többnyire jó számot. Pedig mintha több lett volna a lendületes dal, mint tavaly ősszel, de ez most nem tudott annyira átjönni, mint esetleg egy az A38-nál kisebb helyen jöhetett volna. Mindezzel együtt is előzenekarként az Evil Men Have No Songs bőven teljesítette a feladatát, megvolt a felvezetés a No Age-re. (B)

A Los Angeles-i duó a tavaly őszi Everything In Between lemezét turnéztatja most, és erre kiegészült egy harmadik taggal is. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz a vicces bajszos, öltönyös férfi állt a samplerek és különböző kütyük mögött, aki jó egy órával azelőtt még a zenekar turnémenedzsereként mutatkozott be. Hogy ő pontosan mit tesz hozzá a dobos-énekes Dean Spunt és a gitáros Randy Randall zenéjéhez, az csak akkor derült volna ki pontosan, ha láttam volna őket korábban még kettesben. Így csak azt tudom mondani, hogy a minimál felállás dacára is könnyedén beborították sűrű, fehér zajjal a termet, noha a felületes megfigyelőnek az lehetett az érzése, hogy itt semmi különös nem történik, csak egymás után jönnek a két-háromakkordos, primitív punkszámok és kész. Ahogy azt az Everything In Between kritikájában is szerepel: “Amit a No Age csinál, az nem valami experimentális-radikális zaj, nem feszegeti határokat és a hagyományos struktúrákat, és végképp nem eredeti; maradandó emlékeket nem nagyon, inkább csak jóleső fülcsengést hagynak maguk után ezek a két percre és nagyjából ugyanennyi akkordra redukált, sistergő diktafonpunk számok.” Itt mégis az volt számomra a meghatározó, hogy ez a két és fél zenész mennyire bivalyul képes megszólalni, és nyilván nem én voltam az egyetlen, akiben felmerült a kérdés, hogy minek basszusgitárossal, másodgitárossal vacakolni, ha ezt így is lehet.

Pedig a dalok önmagukban nem túl emlékezetesek, és akkor még finom voltam, én például egyedül csak a Fever Dreaminget ismerem föl kapásból, igaz, az alatt elkapott az érzés, ami csak az igazán jó koncerteken szokott, vagyis hogy ezt most így bármeddig képes lennék hallgatni. A lendületes kezdés után azért volt egy kis hullámvölgy, amikor kezdett kicsit monotonnak tűnni a dolog, Spunt dallamtalan kiabálása is inkább fárasztott, ám a koncert jól átvészelte ezt. Az utolsó harmadra ugyanis a No Age visszaváltott: Spunt eszelős ütemet diktált, Randall még a közönség közé is bement a gitárjával, és a sampleres ember is lendületes mozgással tekergette a gombokat. Az első sorokban ekkor már igencsak lemozogták a fiatalok a bulit, coollistások tűntek föl fejmagasságban, valami idióta pedig folyton azt kiabálta, hogy “bombajó a buli!”. Volt aztán még tisztességes ráadás, Black Flag-feldolgozás, és zaj, zaj, zaj, és engem már az se zavart, hogy nincsenek dalok, mert ez még így is jóval több volt annál, amit egy áprilisi hétfő este kaphat az ember. A-