Gitár János – 2006.07.23. – http://quart.hu/cikk.php?id=273

Időtlen, csontszikár punkfunk egy New York-i család nőtagjaitól.

Minden idők egyik legkülönösebb zenei története: valamikor a 70-es évek közepén négy lánytestvér zenélni kezdett Dél-Bronxban. Végletesen letisztult/lepusztult, dobra és basszusra, a haldokló diszkó és a születő hiphop ritmikájára épülő dalaik a formálódó nowave-szcéna alapvető együttesévé emelték őket, annak ellenére, hogy a Scroggins-testvérektől távol állt a manhattani művészek konceptuális igyekezete. Három számukat Martin Hannett vette fel a Factorynak, első albumuk a 99 Recordsnál jelent meg 1983-ban. Az ESG ezután egy évtizedre, aztán néhány sporadikus lemez után még egyre eltűnt. Számaikat közben hiphop-producerek cincálták szét és posztpunk-hősök emlegették meghatározó élményként. (Aki eddig törte a fejét, honnan vette Tina Weymouth a Tom Tom Club ötletét, most már ne törje.) 2000-ben a londoni Soul Jazz adta ki a South Bronx Story című életmű-válogatást, 2002-ben pedig a voltaképpeni második ESG-stúdióalbumot (Step Off).

Azóta meg alig telt el négy év. A 81-es és 2006-os dalok hangzásvilága szinte megkülönböztethetetlen, nem tudnak jobban se hangszeren játszani, se énekelni, de nem is hiányzik, sőt. Az ESG zenéje nem változik, családtagok éltetik tovább, urbánus folk: az együttes immár ötfős, Deborah kiszállt, maradt Marie, Renee és Valerie, valamint utóbbiak egy-egy lánya, Nicole és Chistelle. Az új album még minden eddiginél eszköztelenebb és repetitívebb (utóbbi néhol már az élvezhetőség rovására megy). Mintha minden dal egy 12 perces diszkószám kivágott középső része lenne, minden sallang, minden felesleg nélkül. Azok a zenei elemek, amik másoknál legfeljebb aláfestenek, legfeljebb színezik az összképet, itt hatalmasra és jelentőségteljesre nőnek, szétfeszítik saját megszokott összefüggéseiket – mint Csőrike, amikor megissza a Mr. Hyde-főzetet. Egy kolomp a negyedeken, egy hiper-egyszerű konga-menet és egyáltalán, a basszus. És az üresség. A tér a hangok között nemcsak a legszükségesebbekre szorítkozó tánczene funkcionalitásából támad, hanem abból az egzisztenciális rettenetből is, ami a Joy Division – hasonlóan átjárható – dalaiban szól.