Gitár János – 2006.05.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=239

24 Hour Party People
B+
A manchesteri posztpunk és baggy/acid, közelebbről a legendás Factory kiadó és a legendás Hacienda klub története játékfilmben, ahogyan azt a két intézmény egyik alapítója, Tony Wilson átélte és egyes szám első személyben elmeséli.

Alapszabály, hogy egy film se jó, amiben narrátor van (kivéve, ha Michael Douglas szerepel benne, de ez most nem tartozik ide), ám ez voltaképpen nem is film. Hanem amolyan dokumentum-játék, mint például a Századunk; eredeti felvételek (Sex Pistols, Siouxsie) teremtik meg az atmoszférát, aztán színészek játsszák el a lemezekről, könyvekből, újságokból legendás szereplőket, felvonul a Buzzcocks, a Joy Division, Peter Saville (a Factory vizuális anyagainak alkotója), Rob Gretton (a JD és utódzenekara, a New Order menedzsere, Wilson társa a Factory és a Hacienda kaotikus non-bizniszeiben), a Happy Mondays. A narrátor gondosan (és esetünkben ironikusan) elmagyarázza, hogy ki kicsoda, majd kulcsjelenetek elevenednek meg a történetből. A Századunknál kimondottan jobb zenével, sok kézikamerával, színes/fekete-fehér váltásokkal, ugráló inzertekkel és így tovább.

Itt az összes klasszikus anekdota: 42 néző a Pistols 76-os manchesteri koncertjén; Wilson a saját vérével írja meg a Factory alapító okiratát; Martin Hannett egy rejtélyes zörej eredetét kutatva szétszerelteti Stephen Morris-szal a dobszerkót, aztán felküldi a tetőre játszani; Wilson majdnem szerződteti a Smithst (az extrák között); kiderül, hogy minél több fogy a Blue Monday-maxiból, annál többet bukik a cég; Shaun Ryder elrabolja saját albuma mesterszalagját és egy pubban lövöldözik. Mindez illusztratív és drámaiatlan persze (még akkor is, amikor Ian Curtis felakasztja magát), de pörgősen, színesen és önironikusan van előadva. Lásd: Wilson felesége a Buzzcocks egyik tagjával, Howard Devotóval vigasztalódik egy klub vécéjében, Wilson elkéri a kocsikulcsot és sértődötten megy kifele, közben még odaköszön egy homeless-külsejű egyénnek, aki mintha a mosdót pucolná; de a homeless az igazi Devoto, aki rezignáltan közli, hogy nem emlékszik erre az epizódra.

Annyira a narrátorra, az idő- és elbeszélési síkokat váltogató, önreflektív Wilsonra (akit a film tanúsága szerint egy város szólított affekcionátusan “wanker”-nek és “twat”-nek, míg üzleti partnerei inkább a “cunt” közelítést preferálták) épül az előadás, hogy aztán mégiscsak kikerekedik belőle a dráma, még ha mono- is. Steve Coogan viccesen és nagyvonalúan játssza Wilsont (az igazi Wilson “special consultant”-ként működött közre a megvalósításban), hozza az egománt, a vizionáriust, az idealistát, az észak-angliai Chuck Barrist (Wilson egész idő alatt jobb-rosszabb műsorokat vezetett a Granada tévénél) és a pasit, akinek hiányoznak a halott barátok. Ahogyan a filmet indító jelenet szándékosan túlmagyarázott allegóriája ígéri: egy modern/posztmodern Ikarosz története.

A film készítésében – amint erre Wilson/Coogan egy ízben a kulisszák elé lépve fel is hívja a figyelmet – nagyon sokan részt vettek az eredeti szereplők közül. Mark E. Smith (The Fall) és Mike Pickering (Factory-dj) önmagát alakítja, Vini Reilly egy kimaradt jelenetben szintén, Paul Ryder (Happy Mondays) maffiózót játszik, Clint Boon (Inspiral Carpets) kalauzt, Mani (Stone Roses) hangmérnököt, az igazi Tony Wilson tévérendezőt (aki ki van bukva a filmbéli Tony Wilsonra). Az extrák között egy csomó kimaradt jelenet, szinte mindegyik beleférne az amúgy nem egészen 2 órás filmbe + kommentárok + interjúk. Az utóbbiak közül a Shaun Ryderrel készült kiskorúak elől szigorúan elzárandó, a híres énekes nagyjából úgy néz ki (és úgy is öltözködik), mint a Mester, csak sokkal kövérebb és parkinsonosan rángatózik. Ezt művelik az emberrel a drogok.

Zero | A Martin Hannett Story 1977-1991
B+
A 24HPP eleje felé Coogan/Wilson elmeséli, ki mindenki volt ott a Sex Pistols 76-os manchesteri koncertjén. Egy önfeledten ugráló nagyhajú, napszemüveges figurához érve azt mondja: “ez Martin Hannett, az egyetlen igazi zseni a történetben” (aztán persze hozzáteszi, hogy “na jó, a két zseni közül az egyik”).

Martin “Zero” Hannett 1948-ban született Manchesterben, világéletében zenebuzi volt, huszonéves korában kinevezte magát producernek és ebből élt haláláig, 1991-ig. Ő vette fel a Buzzcocks-szal a világ első független kiadású punklemezét (Spiral Scratch), dolgozott Vini Reillyval, a Psychedelic Furs-szel, a Magazine-nal, valamint és mindenekelőtt a Joy Divisionnel. Ő adta hozzá a JD nyers posztpunk-hangzásához a digitális visszhangot, a dobok elidegenedettségét, a fájdalmas szintetizátorokat, a hideg űr élményét – minimum ő volt a Joy Division George Martinja. Az egybehangzó visszaemlékezések (és a 24HPP tanúsága) szerint nagyon-nagyon nehéz eset volt, messze nem valami tudatos profi, inkább zizis, de lenyűgöző tehetségű kísérletező. Mindig szívott, aztán heroin, aztán pia.

A szeretetteljes (és informatív kísérőfüzettel ellátott) életmű-cd 21 száma bizonyíték Hannett zsenijére, de arra is, hogy alig néhány évig volt igazán csúcsformában. A 77-es Buzzcockson még nem hallani a Zero-jellegzetességeket, a JD 79-es Transmissionje jégtüskét vág a szívbe, a New Orderrel készült In a Lonely Place (1981) kicsit mélyebbre nyomja (nem ez a kritikai konszenzus, de szerintem messze a Hannett-producálta első, a Movement a legjobb NO-album), a Manchesterben kábítózó Nicóval 82-ben felvett All Tomorrow’s Parties még megforgatja, aztán szinte mindennek vége. Közben, a könnyű érthetőség kedvéért, ott a U2 11 O’Clock Tick Tock című, csak kislemezen megjelent dala 1980-ból: nagyon hannettesen szól (vagyis úgy, mint az Unknown Pleasures), de nagyon sokkal jobban és mai füllel hallva is korszerűbben, mint a U2 rockos korai albumai. Hannett 85-ben ott volt (de csak félig, ahogyan Ian Brown később emlékezett) a Stone Roses első stúdiófelvételeinél (a többi emlegetettel szemben ebből nincs semmi a Zero cd-n), majd 88/89-ben  ő vezényelte a Happy Mondays korszakalkotó, Bummed című albumának munkálatait. Csak hogy ne felejtse el senki: tényleg zseni volt.