tmnk – 2006.09.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=338

Hétfőn szerencsém volt ott lenni a bátor elnevezésű VIdámság és Derű ORszágos seregszemléje aznapi két legnagyobb koncertjén.

Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band
B+

A héttagú Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band 10-15 perccel hét után különösebb bemelegítés nélkül, egyből belevágott az örömzenélésbe a Kossuth tér padjain ülő, ötvenes átlagéletkorú közönség előtt. Az első szám közepénél éreztem némi zavart a hangosításban, de ez csak pillanatokig tartott és a nap folyamán többet nem jelentkezett. Az egyórás koncert repertoárjába csak két lassabb szám került, az egyik amolyan filmzenés, Miles Davis-szerű trombitával spékelt darab volt, míg A csitári hegyek alatt a végére átcsapott mulatós sztenderdbe. A többi mű széles betekintést nyújtott a Balkán zenei világába és a roma zenébe. Számomra – Balogh Kálmán lélekhez szóló, gyors és intenzív cimbalmozása mellett – a legjobban egy moldáv boogie-woogie tetszett (abban is az “egyszerű”, de igen hatékony szaxofonozás vitte a pálmát), illetve a visszatapsolás utáni bónusz szám, amely – igen jól hangszerelt (Frankie Lato hegedűje gyönyörűen szólt!) – darab összhangzatügyileg kiváló felvezetésnek bizonyult az utánuk következő produkcióhoz.

Salif Keita
A+

10-15 perces szünet után – ami pont elegendőnek bizonyult egy felesleges kör futása után végül a legközelebbi, igen forgalmas (bal hátsó) sarkon egy korsó sör vételéhez – következett a fesztivál egyik, illetve a legnagyobb nevű előadója: Salif Keita.

Miután kijött és elkezdett zenélni a zenekar kilenc tagja, megjelent Salif Keita is, kezdésnek középen letérdelve, olyan tiszteletet adva a közönségnek, amilyennel nem sok helyen találkozhatunk napjainkban. Az első, bemelegítő szám közben azon gondolkoztam, hogy az előző koncert (vagy éppen Hugh Masekela korábbiakban említett  Millenáris-beli fellépése) után nem fogok kibírni még egyet (vagy akár csak öt percet még ebből) ülve, de szerencsére a mű végén egy lélegzetvételnyi hatásszünet után, az albinó és így amúgy sem mindennapi és figyelmet elterelő látványt nyújtó Salif Keita a nagyobb felében masszívan ülő közönséghez magas és szintén egyedi hangján lassan és érthetően beszélve megmentette a napot: “I beg you. Today is my birthday. Pleeease, stand up and dance!”

(A Wiki és más források szerint ugyan kb. másfél héttel ezelőtt lehetett az 57. születésnapja, de ezt utólag egy uralkodósarj (konkrétan a mai Mali, Bissau-Guinea, Guinea, Szenegál és Gambia területén található Manding birodalmat 1240 körül megalapító Sundiata Keita közvetlen leszármazottja) által elkövetett, a jó cél által szentesített kegyes hazugságnak értelmezem, míg a helyszínen egyszerűen végtelenül hálás voltam azért, hogy végre itt van egy igazi ember, aki egyből megmondja a frankót).

Innentől engem már erőszakkal sem lehetett volna leültetni, amivel szerencsére a közönség nagyobbik fele is így volt: ami ezután következett, az örömzene volt a javából, minden benne volt, ami miatt odáig vagyok a mali zenétől, azaz tökéletes harmónia, ritmus, lendület és életöröm jellemezte a bő másfél órát (ld. még pl. Toumani Diabaté szigetes fellépését). Amennyire meg tudtam állapítani, leginkább a 2002-es Moffou album (Moussoldo, Koukou, Madan) és a 2005-ös Mbemba dalai (Dery, Kamoukie, M’Bemba) voltak műsoron. Az amúgy sem gyenge művek élőben 200 százalékon szóltak, és akkor a körítésről még nem is beszéltem.

Az általam nem ismert nevű, félgömb alakú, jellegzetes hangú dobon előadott szólók, illetve az azon és dzsembén játszó zenész koncert közbeni tevékenysége, azaz az, hogy játék közben a dobot néha körbetáncolta széles mosollyal, a takarásban levő perkás szólói, valamint az előtérben nyomon követhető tama- – más néven talking drum – szóló. Az általam szintén nem ismert nevű – itt és itt megfigyelhető -, a n’goninál nagyobbnak, míg a koránál mobilabbnak tűnő (állva (pontosabban táncolva), kézben tartott) hangszeren zenélő srác játéka, aki egyszer annyira beindult, hogy először a háta mögött, majd a lába közé téve (bal kéz hátul, jobb kéz elöl), majd a hangszert fejjel lefelé fordítva játszotta rajta a gyönyörű hangokat. A két táncos-énekes lány szép és ügyes volt, oda-vissza pörgették és támogatták egymást a zenészekkel, akik sokszor szintén jobbra-balra és körbetáncoltak, ha elkapták a fonalat. Ebben a játékban is Salif Keita volt az egyik legaktívabb, aki sokszor, amikor a leghangosabban és legszebben szóltak együtt a hangszerek – ha annyira nem is, mint itt, de azért elég rendesen – letérdepelve átadta magát egy-egy gitár- vagy basszusgitár- vagy egyéb szóló élvezetének.

A végén az egész estét megkoronázta azzal, hogy visszatapsolás után, a ráadásszám Madan végén felhívta az első sorban levőket táncolni, majd a táncoslányokkal együtt maga húzta fel a jelentkezőket a színpadra, akik elég rendesen és szépen ropták is (egyikük meg korrektül rápattant a dzsembére a végső “minden hangszerrrel mindent bele” finálé alatt), ezzel odaragasztva a legéletuntabbak és legfelületesebbek arcára is a sokáig levakarhatatlan vidort (bocsánat).

Úgyhogy ez az este hétezerer forintos retúr vonatjeggyel és lépcsőházi éjszakázással együtt is kiérdemelte az A+-t.