Inkei Bence | Gelegonya Edina | Rónai András | Sidó Zoltán | Szabó Sz. Csaba | Somogyi Péter | Velkei Zoltán – 2008.11.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=3104

Igazi STÁRparádé a hét lemezeinek seregszemléjén! Dido például akkora STÁR, hogy megengedhette magának, hogy már öt éve nem csinált új lemezt, Beyoncé pedig azt engedheti meg, hogy most egyszerre két lemezt is kiadjon, egyik a STÁRról, a másik az Emberről szól! A Vad Fruttik itthon egyes körökben már szintén STÁRnak számítanak, míg a Nickelback főleg Amerikában STÁRzenekar. De vannak itt lemezek kevésbé ismert előadóktól is: Love Is All, School Of Seven Bells, Max Tundra, és ez még mindig nem minden!

Dido: Safe Trip Home

C+

Várakozások: Két éve a Guardian csinált egy kis közvélemény-kutatást arról, hogy igaz-e az a felvetés, miszerint a mai popsztároknak annyira nincs személyiségük, hogy fel sem ismerik őket az utcán. A minifelmérésben megkérdezett britek pedig, valóban, az Arctic Monkeys és Shakira kivételével nem nagyon akarták felismerni kedvenceiket, köztük olyan, milliós eladásokat produkáló sztárokat sem, mint David Gray, James Blunt és Dido. Ez persze nem perdöntő, de azért sokat elárul a jelenségről, mely pont Didóval jelent meg a színen: a kellemes, fiatalok által énekelt rádiópopról, melyből szekérderéknyit visznek haza a háziasszonyok a Tescóból, és melyhez igazából nem is tartozik arc. Pedig pont Didónak igazán helyes arca van, de egyáltalán nem karakteres, ezért sajnos én sem ismerném meg, ha szemben ülne velem a 18-as villamoson. Ugyanez igaz a zenéjére is: a slágereit megnézve a YouTube-on majdnem mindegyik beugrik, de magamtól csak keveset tudtam felidézni cím alapján. A már harminchat éves énekesnő karrierjét ugyebár annak köszönheti, hogy Eminem felhasználta a Thank You című dalát Stan című slágerében, és azóta csak siker övezi az útját. Második és eddig utolsó lemeze, a Life For Rent öt éve jelent meg, azóta Dido kicsit eltűnt szem elől, de mentségére szóljon, hogy közben megtanult dobolni és nagyon szerette volna, ha új albuma is jól sikerül, ezért sokat is pepecselt vele.

Eredmény: Dido eddigi lemezeihez hasonlóan most is bátyja, Rollo Armstrong (Faithless) felel az alapokért, de most producerként csatlakozott hozzá Jon Brion is, aki valószínűleg azért került ide, mert Fiona Apple Extraordinary Machine című, nagyon sikeres lemezén is hasonló tisztséget töltött be. A lemezről még azt kell tudni, hogy készítése Dido számára szomorú időszak volt: szakításra és közvetlen hozzátartozó halálára is volt példa, és ez érződik is a lemezen. Elmúlt a slágerek könnyed és visszafogott melankóliája, cserébe az egész lemezt borongós atmoszféra üli meg. Illetve valami ilyesmi lehetne a szándék, de mindez pont Dido kellemes, puha énekhangján bicsaklik meg: ezzel a hanggal még a legszomorúbb sorstragédia sem hangzik olyan vészesnek, úgyhogy hiába az őszinte fájdalom, ha az album felületes, kávéházi mélabúnak hat. A lemez címe rendkívül találó, mert a Safe Trip Home bizony biztonságos, megszokott hangulatot áraszt, legyen szó Dido nem túl változatos énekéről, vagy Rollo szintén izgalommentes, triphopos beütésű alapjairól. De ez még beleférne, az viszont már kevésbé, hogy a Grafton Street, amelynek Brian Eno is társszerzője, messze a lemez legcikibb száma – az a pánsípszóló a végén csak különösen edzetteknek ajánlható. Dido ezzel a lemezzel minden eddiginél többet tesz azért, hogy a kellemes háttérzene kategóriába soroljuk, ami a rajongói többségét persze nem fogja zavarni, úgyhogy emiatt nem is aggódunk. Ha viszont megfogad egy tanácsot, akkor a következő lemezéről száműzi Rollót és a kilencvenes éveket, és akkor talán valaki oda is figyel rá, nemcsak felrak egy szomorkás, nyugis lemezt vasaláshoz.

Kinek ajánljuk: Karácsony előtti házimunkához, és persze a nagybevásárláshoz az autóba. (IB)

Beyoncé Knowles: I Am…  Sasha Fierce

C+

Várakozások: Az űr végtelen sötétjében, ahol a farkasok az urak és Néró a hoppmester, létezik egy alterego. Mint most kiadott dupla albumának címe nyomán megtudhattuk, ez az alterego Beyoncé Knowleshoz tartozik, és a neve Sasha Fierce. Az énekesnő saját bevallása szerint ez az alterego az, amely átveszi felette az irányítást, amikor színpadra lép, és megvédi azt, aki valójában ő. Ez lehet az a személyiség is, aki a Destiny’s Child múltbéli tagjainak lemorzsolódása után társaságul maradt a díva mellett, amikor Jay-Z óvó karjait turnébusza más vidékekre vitte. Könnycsepp. Az első lemez teret kíván adni az énekesnő valódi személyiségének, a hétköznapi, traktoroslány Beyoncénak, míg a második korong feladata, hogy az ipari nagytermelő, távirányításos pop-Beyoncét színpadi énje hozzásegítse a roadok és a marketingiroda éves költségeinek finanszírozásához. Látjuk magunk előtt, ahogy a két korong, mint édes és sós, mint fekete és fehér, szóval hogy romantikusan különböző, mégis drámaian egy lesz.

Eredmény: Az első lemezt – I Am… – átszövi a hit és az elvágyódás, valamint a finom lélek elméletileg őszinte, csak magas eq-val értelmezhető rezdüléseinek síró zongorára és visszahúzódó gitárra szerkesztett harmóniái. Magas érzelmi hányados kell egyébként akkor is, amikor a lemez közepe környékén található, a hitbuzgalom szülte Ave Maria záró pillanataiban a váratlan tisztítótűz nemcsak a színpadi karakter bőrét égeti le, de Beyoncé hangképző szerveit és józanságát is bekormozza. A lemez elvitathatatlan érdeme, hogy igyekszik elrugózni a megszokott poplemez struktúrától és próbál végig egy vonalon haladva képet rajzolni valamiről, ami állítólag a kitárulkozó én – ezt azért szerencsére jól lehet értékesíteni. Bár nagybetűs Céljában elbukik az anyag, szomorúság esetén végre nem kell ismétlőre állítani azt a pár lassabb dalt, amit korábban mazsolázni kellett, mert ezek szerint Beyoncé otthon, a karfiolleves mellett visszafogott és merengő. A második korongon Sasha Fierce átveszi az irányítást, egymás után következnek a táncolandó darabok. Megkapjuk a szokásos, Beyoncé-féle kicsit rapes, inkább hajlítgatós énekmegoldásokat. Zenében kevesebb az r&b, nagyobb szerepet kap az a modern pop, amit legutóbb Madonnára is megpróbált ráerőltetni a popgépezet meg saját maga. Ahol ő nem találta meg a helyét, nem is igazán találhatta, ott Beyoncé (vagyis Sasha Fierce) határozottan jobban mutat. Persze ettől még a helyzet nem lesz sokkal rózsásabb, mert az első dal viszonylagos teltsége után lesoványodik a felhozatal.

Kinek ajánljuk: Túl egyszerű azt írni, hogy tudathasadásosoknak és beyoncésoknak, de mégis. (SP)

Vad Fruttik: Egy éjszaka Bohémiában

C

Várakozások: Komoly vitát, pontosabban anyázási hullámot generált a Quarton annak idején az a méltatónak a legkevésbé sem nevezhető kritika, amely a Vad Fruttik Rózsikámnak digitálisan című albumával foglalkozott. Az akkori szócsaták felemlegetése helyett maradjunk annyiban: sok-sok bemutatkozó cd-hez hasonlóan Likó Marcellék is a lemezkiadás előtti sok-sok év alatt született nagyon különböző dalokat fogták egybe első anyagukon, ami ettől túlságosan eklektikusra sikerült, s ez a kiforratlanság mellett a koncepciótlanság gyanújába is belekeverte őket. De mondjuk, hogy ez még az útkeresése volt annak az amúgy több mint tíz esztendeje létező együttesnek, amely az MR2 és a magyar MTV legnagyobb nyerteseinek egyike. A második album esetén a koherencia már egészen biztosan jogos elvárás – még akkor is, ha a dalok jelentős hányada ezúttal sem tartozik a sosem-hallott kategóriába, hiszen a koncertek műsortervének szerves részét képezi.

Eredmény: Az előző cd-t jellemző sok pici effektről ezúttal az élő hangszeres rögzítésre került a nyomaték, s ennek meglepő következménye, hogy a poplemeznek várt anyagon végül a jazzes hangzás dominál. A negyedik számtól ugyanakkor az is világos, hogy a Vad Fruttik e koncepció mellett sem tart ki, s a bemutatkozó albumhoz hasonlóan az Egy éjszaka Bohémiában is túlontúl tarka lett: a gitárpop mellé ismét jár egy kis brazilkodás és tánczene, sőt, még egy szelet vadnyugat is. A gond az, hogy a műfajok leginkább csak a lemez, nem pedig az egyes dalok keretein belül ötvöződnek, ettől pedig darabjaira hullik az anyag. Mindezekhez általában véve nem túl jó szövegek társulnak, amikbe néhány olyan kínos mondat is becsúszik, mint a “messze jár a színes nyár / a hajam lassan őszbe fordul már”, de ezeket meg, nyilván, nem lehet az irónia odagondolása nélkül értelmezni. Az említett strukturális gondok miatt pont a szövegeken végighúzódó hol erősebb, hol gyengébb irónia az album egyetlen összetartó ereje, valamiért mégis azok a felvételek (Kemikáliák; Úgy fáj) hatnak és működnek a leginkább, amelyekben kevésbé erőteljes az távolítás a gesztusa. A szóban forgó két darab ráadásul éppen az a kettő, amelyik a szükségesnél nem több elektronikájával és a pont elegendő gitármennyiségével, kis személyességével és dúdolható dallamával pontosan úgy szól, ahogyan egy popszámnak szólnia kell. A hallgató pedig hirtelen reménykedni kezd, hogy ha a hetedik számtól is, de azért csak beindul a lemez. Ezután azonban a táncdalfesztiválokat idéző Hervadó virágok érkezik, amihez Likó hangja is stílszerűen egészen Szécsi Pált idézi, ami, persze, megintcsak vicceskedés, de közben ismét vakvágányra fut az album.

Kinek ajánljuk: Aki gyakorta énekelgeti magában azt, hogy “forog a világ, elfolyik minden, nekem senkim, de senkim sincsen!” (GE)

Love Is All: A Hundred Things Keep Me Up At Night

B

Várakozások: Már egy ideje nyilvánvaló, hogy Göteborg napjainkban a popzene egyik legizgalmasabb központja. Egyrészt ez az egész svéd elvágyódós zenei szcéna bázisa, ugyanis idevalósi a Tough Alliance, a Studio, az Air France, meg a Boat Club, akik mind-mind melankolikus szintipopot kevernek karibi ritmusokkal; továbbá innen érkezett a naiv trubadúr Jens Lekman, vagy a csupasz hangszerelésű tweepopban utazó Honeydrips – és ezek csak az utóbbi pár év felfedezettjei. Az itt felsoroltaktól kissé eltérő stílust képviselő Love Is All szintén göteborgi és már a három évvel ezelőtt kiadott, mókás című és rendkívül erős Nine Times That Same Song lemezével feltűnést keltett, sőt, arról az egyik dal (Busy Doing Nothing) a Pitchfork nemrég kiadott, az utóbbi 30 év 500 legjobb dalát összegyűjtő listájára is felkerült, amit hadd ne kelljen már magyarázni, hogy mekkora nagy dolog.

Eredmény: Göteborg azért mégsem lehet annyira jó hely, mert az onnan érkező zenekarok mind máshol akarnak lenni. Csak míg az Air France és a Studio a Karib-szigetek valamelyik napsütéses, homokos partját célozta meg, addig a Love Is All leginkább New Yorkba vágyik. Zenéjük ugyanis nowave-ből és posztpunkból van összegyúrva, Josephine Olausson torzított kiabálása pedig Karen O énekét juttathatja eszünkbe, aki legalább annyira New York-i, mint mondjuk a szintén megidézett Television. Az új lemez talán egy kicsit összeszedettebb mint az előző volt, a szaxofont például egyszer sem engedik annyira szabadjára, mint annak idején a Nine Times That Same Songot nyitó Talk Talk Talk Talkban. Egyszerű témákkal azonban többször is bekapcsolódik Fredrik Eriksson szaxofonos, ami néha kimondottan sokat dob egy-egy számon; jó példa erre a lemez egyik legjobb dala, a Give It Back, ami nagyban emlékeztet a Rapture két évvel ezelőtti slágerére, a Get Myself Into Itre. A példaképek megidézéséről pedig csak annyit, hogy a kislemez Wishing Well nemhogy hasonlít az új zélandi kultzenekar The Clean ’81-es Tally Hójára, de szinte hangról-hangra ugyanarról a számról van szó (ez végülis nem feltétlenül elítélendő, mert a Clean meg a Wire-t nyúlta olykor szemérmetlenül – mindenki bűnös). A fent már említett Yeah Yeah Yeahs-zel ellentétben a Love Is Allban kevésbé meghatározó a frontnő, Olausson szerepe, ugyanis itt annyira jó a zenekar, hogy sokszor még az ének is feleslegesnek tűnik. Sikerült olyan masszív, erőteljes hangzást kikísérletezniük, amire akár suttogni is elég lenne, az sem tűnne fel különösebben. Külön ki kell még emelni Nicholaus Spardingot, aki gitáros és vokálozik is egyben és olyan titkos favorit a zenekarban, mint Lee Ranaldo a Sonic Youthban – egyértelműen azok a számok a legjobbak, amikben ő is beszáll az éneklésbe. A lemezt nyitó New Beginnings felelgetős része konkrétan az X legszebb pillanatait idézi és a Busy Doing Nothing is onnantól igazán jó szám, amikor ő veszi át a mikrofont. Mégis B-t érdemel csupán a lemez, mert nem sikerült elég sok erős számot pakolni rá, ami még egy ilyen szimpatikus zenekarnak sem megbocsátható.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik már hiányolták kraftot az utóbbi idők svéd zenekaraiból. (SZ)

School Of Seven Bells: Alpinisms

B+

Várakozások: Már korábban is feltűnt, hogy jelentős számú tehetséges brooklyni zenekarral ismerkedhettünk meg az elmúlt pár évben, alkossanak akár az indie rock, akár az elektronikus zene jegyében. Pár héttel ezelőtt még a Gang Gang Dance-ről áradoztam egy sort, most pedig rögtön itt van a következő figyelemre méltó új zenekar, a School Of Seven Bells. Mostani esetünkben azonban csak a név új, a tagok már jó pár éve benne vannak a körforgásban: az elektronikáért felelős Benjamin Curtis testvérével, Brandonnal, illetve Josh Garzával a Secret Machines nevű neo-progrock zenekarban zenél, míg az énekesnők – a szintén testvérpáros – Alejandra és Claudia Deheza az On!Air!Library! nevű alterrock hobbiprojektjük mellett többször is vendégszerepeltek Prefuse 73 albumain. Sőt, Claudia idővel hozzá is ment a Warp absztrakt hiphop mesteréhez (akinek a polgári neve Guillermo Scott Herren), és tulajdonképpen erről a házasságról szól a School Of Seven Bells formáció bemutatkozó lemeze, amit a tagok Claudiáék nemrég született kisfiának dedikáltak.

Eredmény: Az Alpinisms elnevezés Curtis szerint René Daumal francia íróra utal, aki az alpinizmust “a hegymászás művészeteként” definiálta, bármit is értett alatta. Az elgondolásnak tökéletesen megfelel az album: légies, könnyed popszámokból áll, amik játszva emelkednek hirtelen magasságokba minden akadályt kikerülve. Persze az egész nagyon elektronikus, de jól elfér benne pár cipőt bámulós gitárszóló és sok olyan kórustéma, amik csak az angyalok énekéhez foghatóak, valamint a csúcson minden mindegy alapon még egy tizenegy percnél hosszabb folktronica szám is, ami Four Tet munkáihoz hasonlóan a lassú építkezést követően valami varázslatosan gyönyörű alkotássá alakul át a végére. A Prefuse 73-rajongók is találhatnak maguknak érdekeset a lemezen, ugyanis a nyitó Iamundernodisguise a zenész előző kiadványáról kimásolt The Class Of 73 Bellsnek a Curtis-féle változata. Néha talán a kelleténél magasabbra is emelkedik az Alpinisms, s ezáltal túlságosan távolivá válva veszít a szépségéből, de önnön valójában egy kiemelkedő album, ami végső soron csak színesíti Brooklyn zenei életét.

Kinek ajánljuk: Akik szeretnének valami igazán szépet hallani, a popzene határain belül maradva. (VZ)

Nickelback: Dark Horse

C-

Várakozások: Mint legutóbb a Razorlight kapcsán, ezúttal is kézenfekvőnek tűnhet előhozakodni a jellegtelenség-kultusszal, de a Nickelback (és társai) esetében egy picit azért más a helyzet. Ugyanis ebben a furcsa műfajban, amit egészen nyugodtan nevezhetünk poszt-grunge-nak, ez nem trend, világjelenség stb. hanem egyszerűen kötelező, kihagyhatatlan stílusjegy, esszencia, sajátos öndefiníció, és mindig is az volt. De komolyan; valószínűleg még az igazán elkötelezett és vájtfülű zenebarátok sem tudták egykönnyen megkülönböztetni egymástól mondjuk az olyan, 2001-ben, a zsáner talán utolsó nagy évében még taroló zenekarokat, mint az akkoriban már befutott Creed, a Calling, a Staind, a Puddle Of Mudd vagy a Nickelback, na persze nem mintha ez másképp lett volna jó tíz éve, a Bush együttes tündöklésének idején. Azóta azért valamivel egyszerűbb a helyzet, lévén egyes zenekarok feloszlottak (például a Creed), a többiekről pedig azóta – nagyon helyesen – már alig-alig hallani, újabb trónkövetelők pedig vagy nem tűnnek fel a színen, vagy csak a sikerük nem jut át Európába (esetleg én voltam nagyon figyelmetlen az elmúlt pár évben). Ugyanakkor megtörtént, amit alkalmasint senki sem gondolt volna; az ismeretlen, kisvárosi metálbandából az évezred elejére érzékeny, egyslágeres “kanadai Creeddé” (minden idők legijesztőbb, Jézus-szerű frontemberével!) előlépő Nickelback itt maradt nekünk, aztán valami rejtélyes oknál fogva, szép komótosan az évtized egyik legsikeresebb, többszörös lemezmilliomos rockzenekarává vált.

Eredmény: Bizalomgerjesztőnek tűnhet, hogy a Dark Horse producere az a Mutt Lange, aki annak idején többek között olyan, zseniális lemezek formába öntésénél működött közre, mint a Highway To Hell és a Back In Black, illetve a High’n Dry és a Pyromania, de fájdalom, erre a produkcióra nem sokat sikerült átmenteni az AC/DC rockandroll-géniuszából és a Def Leppard nyálas, mégis bődületes slágerességéből, jóllehet érezhetően törekednek erre. Nincs markáns megújulás, a zenekar gyakorlatilag ugyanazt csinálja, mint eddig, és továbbra sem lóg ki a mondjuk a Foreignertől a Bon Jovin át a Pearl Jamig meg még ki tudja, meddig ívelő, nagy aréna-rock kánonból, talán csak annyiban, hogy a felsoroltakkal ellentétben a Nickelbacknek igazán emlékezetes slágerei sincsenek. A lemez koncepciója sem tartogat különösebb izgalmakat, néha valami funkciótlan “Hey” vagy “Yeah” háttérkórus kíséri Chad Kroeger zabolátlan és fékevesztett énekhangját, és egy szörnyen lehangoló háromnegyed órán keresztül váltják a félkemény és rádióbarátra hangszerelt, gyakran mulatságos és/vagy értelmetlen metál-riffekkel (lásd Next Go Round vagy a Burn It To The Ground) megspékelt rockszámok a szigorúan a How You Remind Me stílusában megírt és előadott, könnyfakasztó, macsó balladákat. Az utóbbiak körébe tartozó Gotta Be Somebody vagy az I’d Come For You például már tényleg egészen olyanok, mintha egy, külön erre a célra készült számítógépes programmal rakták volna őket össze – de hát mit is lehet várni egy olyan zenekartól, ami a visszajáró ötcentes után kapta a nevét? Így talán még a lemezt záró, vicces-nosztalgikus kocsmarock This Afternoon tűnik valamelyest rokonszenvesnek, főleg, hogy a dalszövegben még Cheech és Chong is megidéződik.

Kinek ajánljuk: A kereskedelmi rádiók törzsközönségének és a kitartó Pearl Jam-rajongóknak. (SZSZCS)

Matthew Dear: Body Language 7

A-

Várakozások: Ugyan Matthew Dear nem detroiti születésű, de mióta a poszt-apokaliptikus iparvárosba költözött, a techno prófétái egyenesen Richie Hawtin utódaként tekintenek rá (igaz, eredetileg ő sem onnan származik). Az alacsony, cingár dj/producer újabb meglátásai a technóban már-már forradalminak nevezhetőek, mi sem bizonyítja ezt jobban a tavalyi Asa Breed című lemezénél, ami kétség kívül rendelkezett gyenge felvételekkel is, de az esetek többségében mégis izgalmas, futurisztikus dologként ábrázolta a stílust, és ilyesmire utoljára talán csak a kilencvenes évek elején volt képes az alkotóközösség. Nem a briliáns szerzővel találkozhatunk viszont a Body Language hetedik epizódjában, hanem a dj-vel, aki tízéves pályafutása ellenére még mindig relatíve kiaknázatlan: ez a második összeállítása, s az elsőt is csak két éve készítette el a Fabricnek.

Eredmény: A Body Language 7 az egyik legnagyvonalúbb, legtartalmasabb és legjobb dj-mix, amit 2008-ban hallottam. Matthew Dear különféle stílusú house és techno zenéket fűz össze több mint hetven percen át, és igencsak lenyűgöző keverési technikáról tesz tanúbizonyságot. Leginkább az éjszakai kocsikázások hangulatához hasonlítható a kiadvány, amin az idei nyár nagy klubslágerei közül jó pár megtalálható (Mlle Caro & Franck Garcia: Dead Souls /Radio Slave Long Distance Kiss Mix/, Even Tuell: Untitled B1, DJ Koze: I Want To Sleep stb.), de még az olyan túlpörgetett munkák sem szólnak fülsértően, mint az Orbitalife Johnny D-től. Az külön poén nekünk, magyaroknak, hogy az amúgy mannheimi Johnny D a mixben hallható másik számában, a Tramodysseyben a budapesti metróállomásokon hallható, “Kérem, hagyják el a biztonsági sávot!” felszólítással játszadozik torzító és visszhang-effektekkel. A minimal- és tech-house-szettekre jellemző kiszámíthatóságnak itt nyoma sincs, meglepően dinamikus, bátor húzásokkal (pl. Kalabrese: Cityblues), valamint gyors és pontos átvezetésekkel oldja meg Dear a Body Language többi részét is. Amikor éppen nem talál az idei repertoárban semmit, akkor nem rest feltúrni a gyűjteményét, hogy korábbi zenékkel, vagy éppen nagy ritkaságokkal bolondítsa meg a mixet, gondolok az előbbi esetben Kid Sublime 2004-es Basement Works (Volume 1)-jára és Soulphiction 2001-es Traffic Lightsára, vagy az utóbbiban a Lorenzo Get Deep című felvételére, amit mindössze nyolcszáz példányban adtak ki. Így a Body Language 7 az elejétől a végéig izgalmas és eredeti tud maradni, a végeredmény pedig valami olyan, aminek lelke van. S lehet, hogy most kicsit soknak tűnnek az ismert zenék rajta, de az biztos, hogy ha pár év múlva újra elővesszük, akkor pontos képet kapunk arról, hogy klubszíntéren miről szólt 2008.

Kinek ajánljuk: A tudatos techno és house kedvelőinek, akiket nem csak az új trendek érdeklik, hanem szeretik, ha meg is lepik őket. (VZ)

Max Tundra: Parallax Error Beheads You

B+

Várakozások: Max Tundra (szül. David Jacobs) egy angol, vélhetően kicsit bolond fiatalember, aki többek között egy Amigával felszerelkezve barkácsol saját zenét, valamint remixeket különféle menő és kevésbé menő előadóknak, valahol a kísérleti és a pop határán, egészen sajátos módon, kis kultusszal és lelkes kritikákkal övezve, az ezredforduló óta a Domino lemezkiadóval a háta mögött. Jacobs első ízben éppen tíz éve tűnt fel a Children At Play című kísérleti-elektronikus kislemezzel, akkoriban még a műfajra szakosodott, nagyhírű Warpnál, azután a Some Best Friend You Turned Out To Be című első album, vagy még inkább a soron következő, 2002-ben megjelent és kisebbfajta áttörést hozó Mastered By Guy At The Exchange már inkább a hagyományos, vokális-hangszeres popzene felé mozdultak el, persze a maguk szokatlan módján.

Eredmény: A pepecseléssel és remixeléssel töltött hat év szünet után a héten megjelent PEBY, ugyan korántsem tűnik annyira erősnek, mint az előző album, Jacobs dalszerzői és hangszerelői produkciója még mindig van annyira sajátos, hogy máshoz nem is igen hasonlítható. Persze, a tágabb értelemben vett rokonság viszonylag könnyen letapogatható, roppant impozáns, és olyan nevek alkotják, mint Momus Skóciából, Cornelius Japánból, Mugison Izlandról, meg persze Beck; a hozzáállást tekintve talán a fentiek állnak legközelebb Jacobshoz. Az alig negyven perces lemezen csak tíz dal, de még vagy egy tucathoz elegendő ötlet található, a hangkép pedig a hiphoptól a lounge-os jazzen, rockon és a funkon át egészen a barkács énekes/dalszerzős megszólalásig ível. A szándékosan – némi infantilis kajánsággal – elrontott, tucatszor megvariált és furcsa elektronikus zörejekkel, követhetetlen dobgépekkel kibillentett, amúgy nagyobbára tökéletes és dúdolható popszámok némelyike ugyan már inkább fárasztó (Orphaned, Nord Lead Three), de ezért bőséggel kárpótol Jacobs tényleg határt nem ismerő, bizarr, kreativitása, és az olyan dalok, mint a barrettes dallamvilágú Gum Chimes vagy a retrofuturisztikus-táncos pop Which Song.

Kinek ajánljuk: A kísérleti elektronika felől érkezőktől a bátor popperekig mindenkinek. (SZSZCS)

La Cherga: Fake No More

C+

Várakozások: A zenekar hat tagja a valahai Jugoszlávia legkülönfélébb helyeiről származik, és Ausztriában és Németországban találtak egymásra. A felállásban vannak hangszeres zenészek és elektronikusok, vendégként pengetősök és miegyebek, az élen pedig Irina Karamarkovic folk- és jazzénekesnő. Azt találták ki, hogy zenéjükben találkozzon minden, ráadásul valamiféle “poszt-pesszimista” filozófia jegyében, akármi legyen is az. Nevük pedig rongyszőnyeget jelent, mert mindenfélét összeszőnek benne. Nem hobbim balkáni meg berlini-pszeudobalkáni zenekarok történeteinek olvasgatása, mégis úgy éreztem, mintha már ezer ilyen sztorival találkoztam volna korábban. De ettől még persze lehet, hogy jó, a lemezcím mindenesetre legalább közepesen vicces; és különben is, az jobb, hogy “a művészeti főiskolán ismerkedtek meg, és a Pixies hatására döntöttek úgy, hogy ők is gitárt ragadnak” satöbbi?

Eredmény: Kellemes meglepetés, hogy a rögtön felismerhető balkáni zene ezúttal digidubbal találkozik; középtempós jamaicai ritmusok, visszhangok, olykor egész jól eltalált basszusok kerülnek a fúvósok meg egyéb kötelező műfaji elemek alá. Irina hangja egyszerre kislányos és van benne valami érdesség. Meglepő, hogy akkor sem lesz ízléstelen a keverék, amikor drumandbass-ritmusok vagy akár metálgitárok is belekerülnek. (Igaz, a kiadó Detroitot meg jazzt is ígért, amikkel nem találkoztam, de lehet, hogy nem figyeltem.) Aztán valahogy mégis az van, hogy a hatodik-hetedik szám környékén a kellemes, ügyesen összerakott, visszafogottan “tüzes” zene egyszer csak rettentően elkezd idegesíteni, pont azzal, hogy semmi olyasmi nincs benne, ami ilyen vagy bármilyen más érzelmeket ki tudna váltani. Persze lehet hallgatni, ha muszáj, de nyilván nem muszáj.

Kinek ajánljuk: Aki pont kifejezetten balkáni digidubra vágyik. (RA)