Inkei Bence – 2009.04.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=3674

Bár a kezdéssel igen sokat csúszott, hamar kiengesztelte türelmetlen közönségét Beyoncé, aki tényleg olyan, mint a filmeken, viszont egyszerre emberközeli is. Az I Am? turné mindössze harmadik európai állomása a kétharmadáig megtelt Budapest Sportaréna volt, ahol két órán keresztül nem volt megállás, és szerencsére a gondjait is otthon felejtette.

Pedig nem úgy kezdődött ám, hogy itt népünnepély lesz. Beyoncé Knowles a szokásosnál is hosszabb ideig váratta a közönséget, de egészen háromnegyed tízig csak kósza füttyszó hallatszott néha. Ekkor azonban egy műsorközlő megköszönte az eddigi türelmet, és technikai problémákra hivatkozva még pár percet kért – természetesen füttykoncert volt a válasz. Beyoncé így meglehetősen későn, pontban tíz órakor lépett a színpadra, és annyira bizony nem tűnt jónak a helyzet. Nem volt teltház sem, és érződött, hogy itt valami tényleg nagyot kell dobnia az énekesnőnek, ő pedig bele is vágott a közepébe: rögtön a Crazy In Love-val indított, és fél perc elteltével már a tenyeréből evett mindenki.

Már az első szám alatt többször lepacsizott a közönség első sorával, kirobbanó energiával száguldozott fel és alá a színpadon, és ugyan eleinte még foglalkoztatott a kérdés, hogy akkor most az a három fúvós lány ténylegesen fújja is a hangszerét, vagy csak látványelemként riszálják magukat, igazából ennek semmi jelentősége nem volt. Beyoncé ugyanis úgy nyomott le egy kétórás show-t, hogy úgy a műsoridő harminc százalékában nem is volt a színpadon: ezalatt hol a kivetítő, hol táncosai, hol pedig kísérőzenészei tartották fogva a közönség figyelmét, és igazából nem volt hiányérzetünk. Így csak azt kellett elfogadni, hogy ez nem koncert a szó szigorú értelmében, de aki ott volt, az úgyis Beyoncét akarta látni és hallani, a többi pedig csak körítés. Márpedig Beyoncét nagyon jó látni: tőle is ugyanazt a többször átöltözős, gondosan koreografált multimédia show-t láthattuk, mint amely manapság már megszokott a világsztároktól, de ő valahogy a minden részletre kiterjedően megtervezett műsor ellenére is természetesnek tűnik. És ezzel nyer: hiába van több jobb száma mondjuk Kylie Minogue-nak (ő volt a másik díva, akit ugyanott láthattam), ha élőben neki annyi karizmája van, mint egy tengerimalacnak.

Beyoncé ráadásul amellett, hogy végig abszolút uralja a terepet, maga mellé emeli a közönséget is. Az első számnál már számos közeli képet láthattunk a kivetítőn a nézőkről, és ez visszatérő elem volt végig, de maga az énekesnő is igyekezett a lehető legközvetlenebbül érintkezni a közönséggel, és minden ilyen gesztusa arra ment ki, hogy érzékeltesse: ti itt nem csak nézők vagytok. Aztán egyszer csak a levegőbe emelkedett, és a küzdőtér közepén felállított kis pódiumra ereszkedett le, jó tizenöt méterre tőlem, ahol vagy húsz percig maradt, elénekelte többek között az Irreplaceable-t meg a Ring The Alarmot, sőt, Destiny’s Child-vegyes is volt, majd közölte, hogy innét lát mindenkit: azt a lányt a rózsaszínű felsőben, meg arra azt a másikat zöldben és így tovább. Amikor aztán arrafelé fordult, ahol én is álltam, szégyen ide vagy oda, egy pillanatig reménykedtem, hogy látni fogja azt a piros pulcsis srácot is, de mondani sem kell, hogy nem vett észre :((((((((

Ami a zenét illeti, az ilyen-olyan egyvelegeket nem számolva is belefért vagy harminc szám ebbe a két órába, bár nekem így is volt hiányérzetem, hiszen a B’day albumon hallható Suga Mama nem került bele a szórásba, pedig szerintem a legjobb Beyoncé-szám. Az első blokk egyébként kimondottan húzós, néhol már rockos volt, de a legmeglepőbb később az If I Were A Boy átváltozása volt: a koncertre hamisítatlan power ballad vált belőle, ami simán a legbénább műfaj a világon, de valahogy ennek a számnak mégis jól állt. Amikor egyébként olyan koncertre megyek, ahol nem ismerem betéve az előadó életművét, óhatatlanul is előfordul, hogy egyszerűen elunom magam, az idő előre haladtával ráadásul egyre gyakrabban. Itt nagyon kevésszer volt csak ilyen: egyik-másik sablonos r&b ballada néha tényleg kikezdte a figyelmemet, de összességében végig lekötött a műsor, és ez meg is lepett.

Az is meglepett, amikor Beyoncé elárulta, hogy a kísérőzenekarát csak nők alkotják: addig annyira nem is volt mód figyelni a zenészeket, de jobban megnézve tényleg, egyetlen pasi sem volt köztük. Főbb szerep közülük a gitáros és a basszgitáros hölgynek jutott: mindkettő vagány, mulatt csaj, akik megkapták a saját öt percüket is, amíg Beyoncé éppen sokadszorra öltözött át. Ezalatt játszottak egy kis Billie Jeant, egy kis Come Togethert, meg egy kis Seven Nation Armyt is, majd a három vokalista lány is kapott egy számot – no, ez már unalmas volt kicsit. Beyoncéról pedig eddig is tudtuk, hogy van hangja, meg hogy tud énekelni, ezt most élőben is bizonyította, erre főleg a lassabb számoknál nyílt lehetősége. De hangsúlyozom, hogy ez önmagában még nagyon kevés lett volna.

Ott volt aztán még a kivetítő, ami néha átvette a főszerepet egy-egy átöltözés alatt, de néha még úgy is, hogy az énekesnő a színpadon volt: a legnagyobb sikert az ötéves Beyoncé aratta archív filmről, de voltak direkt a koncerthez készített kisfilmek is, közülük a legemlékezetesebb az énekesnőt valami nyomasztó robotként ábrázolta a hóviharban, aki addig haverkodik egy jaguárral, amíg aztán maga is jaguár-istennővé változik, már ha jól értettem. Igazán azonban az At Last című Etta James-dal alatt töltötte be a funkcióját a kivetítő: ezt a dalt énekelte Beyoncé Barack Obama beiktatásakor, és a háttérben az esemény filmfelvételei mentek, Obama feltűnését pedig meglepően nagy üdvrivalgás fogadta a nézőtéren is. Majd a végén, a Single Ladies előtt levetítették azt a videót, amiben a Single Ladies klipjében látható koreográfiát utánozza boldog-boldogtalan, Justin Timberlake-től kezdve Barack Obamán át sok-sok lelkes amatőrig. Utóbbi ugyanaz a gesztus, ami a közönségnek is szólt: a lényeg, hogy bárki bekerülhet Beyoncé show-jába.

Mint azt az új lemezén nem győzte a szánkba rágni, Beyoncénak ugyebár két énje van: az egyik Sasha Fierce, a harsány, magamutogató STÁR, illetve van az Ember, akinek ugyanúgy megvannak a maga gondjai, mint bármelyik közönséges halandónak. És ugyan biztos vagyok benne, hogy utóbbi sokkal szimpatikusabb és emberibb jelenség, mégis örülök, hogy ezen a koncerten többet kaptunk Sashából, és helyette nem kellett azon morfondíroznunk, hogy bizony, igazából a STÁR is ember.