Inkei Bence – Molnár András – Rónai András – 2011.01.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=5879

Ismét törlesztünk valamit adósságainkból: négy lemez a magyar – mondjuk, hogy underground – hiphop világából. A Punnany Massif mindjárt két lemeznyi anyaggal támad, ami annyira nem biztos, hogy jó dolog, és Zomblaze is lehagyhatta volna a lemeze végét. Busa Pista főszereplőként nem tudja elvinni a show-t, Cadik pedig Cadik.

Punnany Massif: Shenkick

A pécsi Punnany Massif hosszú szünet után jelentette meg a második lemezét: leginkább azért kellett ilyen sokat várni rá, mert a két mc közül az egyik, Wolfie külföldön dolgozott, úgyhogy közben még a másik rapper, Rendben Man részéről belefért Kotta néven egy wonky lemez is (erről itt írtunk). Közben az eddigi két dj, Zsiga Bá és Stika mellé érkezett egy harmadik is, R-Nold személyében, és végül annyi új szám jött össze, hogy nem is fért rá egy cd-re, úgyhogy dupla lemezként jelent meg, összesen száz percben. A Punnany Massif már az első lemez, a 2006-os Körkorkép idején is hangoztatta, hogy távolról sem csak a hiphop szcénából keresi a közönségét, és a Facebookon is a “hungaro trip pop” meghatározást használja magára, a Shenkick pedig sok mindenben igazolja is ezt.

Például azzal, hogy a két mc egyáltalán nem tolja magát előtérbe: nem csak azért, mert a műfajban megszokottakkal ellentétben egyáltalán nem tömjénezik magukat, hanem mert gyakran a szövegelésük sem is nagyon emelkedik ki a mixből, ami talán azt is sugallja, hogy itt a zene is nagyobb szerepet kap annál, minthogy csak jó ritmusos alap legyen (egyébként Rendben Man a zenéből is kiveszi a részét a rappelés mellett). A közreműködők közül Beck Zoltán és Takáts Eszter is a hiphopon kívülről jöttek, és a hangminták pedig aztán tényleg mindenhonnét, divatos elektrós hangzás ugyanúgy van itt, mint a már az első lemezen is előkerülő magyar népzenés alapok. Néhány esetben – ilyen a bulihimnusz, reggae-sen ugráló Hétvégre – nyilván az ortodox hiphop-rajongók szerint már túl is megy a műfaj határain, de az legyen az ő bajuk, a lemeznek ez nem árt. Ami viszont igen, az a hossza: az ilyen töménységű zenéből talán még ötven perc is sok egyhuzamban, nem hogy száz, nyolc-tíz szám után menthetetlenül fárasztani kezd a Shenkick, és távolról sincsenek rajta nélkülözhetetlen darabok.

Pedig egy erős album simán kijönne a jobb dalokból: a már említett Hétvégre, a Eurythmics-féle Sweet Dreams alapjait kikölcsönző Antika, a Gál Máté operaénekest is felvonultató Harmónia vagy a Cseh Tamás előtt tisztelgő Csönded vagyok miatt már megéri végighallgatni a lemezt. Wolfie és Rendben Man szövegei is többnyire rendben vannak, bár néha elragadja őket a hév, és akkor a pátosz sem áll messze tőlük, néha pedig azokra a komolykodó huszonévesekre emlékeztetnek, akik büszként bizonygatják, hogy fogalmuk sincs, ki az a Győzike. Ha viszont nem a nagy megfejtésekre törekszenek, általában szellemesek, akárcsak a Punnanytól már megszokott bevágások tévéfilmekből és régi táncdalokból. Az együttes most végképp meg is szilárdíthatja a helyét a legnépszerűbb magyar hiphop formációk között, ami teljesen megérdemelt, de legközelebb száz percet már nekik sem fogjuk elnézni. B (IB)

Busa Pista: Gyémántfater

Busa Pista, uramisten, 17 éve van a pályán, úgyhogy már épp ideje volt a saját lemeznek. Az októberben megjelent Gyémántfater nem meglepő módon elég nagyra nőtt: bruttó 27 szám, 65 perc. Ingyen letölthető az Irie Maffia honlapjáról (ez a zip-fájl), vagy akár számonként a Soundcloudról; limitált példányszámban cd-n is megjelent. Az alapokat Faktor, Ozon, Busa, Dermot, Jumo Daddy, Future, Ernő Minimál és Szeki készítette – és tényleg alapok, számonként egy-két jó ötlettel, amik hagyják érvényesülni a rappert és vendégeit (Ponza, Azúr, Kemon, Sena, Bobakrome, JZA és Zomblaze). A nyitó Akció morcossága megtévesztő: inkább visszafogott, főleg jazzes darabok vannak itt, egy részük inkább a hangulatfestő mintákra épít, mások jobban előtérbe tolják a hangszereket; az ütemek között standard bólogatós és ravaszabb is található. Hallható egy-két már-már slágeres és lágy szám is, illetve a hiphop különféle aranykoraira visszatekintő nosztalgiázások. A lemez vége felé van egy-két kitekintés más irányokba: ide került a Nem Mind1, a MosóMedveMód szürreáliája, a Bounce Your Head dancehallja, a hülyéskedős Olaszt Ettem egyenes Jenny From The Block-idézete (ami áttételesen Enoch Light- és Boogie Down Productions-idézet is), a What If R&B-je. Mindezek azért kiadnak egy kellően egységes lemezt, főleg mert az alapok tényleg csak a kíséretet biztosítják.

A főszereplő Busa Pistát sokfelé hallhattuk; a sikerét annak köszönheti, hogy jól hoz egy figurát: ő kedves, pörgő nyelvű mackó, aki akkor is inkább cuki, amikor káromkodik vagy a lemez elején bejelenti, hogy “a rapstílusod végre visszatért a keményre” (Akció). Ha egy-két versszakban jelenik meg mondjuk egy Zuboly- vagy Irie Maffia-számban, akkor azt simán elviszi a figura ereje és rokonszenvessége; ha viszont egy órán át főszerepet kap, akkor bizony oda kell figyelni a szövegre, és hát ez a lemez nagy baja. Nem is az a gondom, hogy a számok többségénél egyszerűen fogalmam sincs, hogy miről szólnak (valószínűleg inkább fel sem kéne tenni ezt a kérdést); talán még attól is el tudnék vonatkoztatni, hogy a szóviccek engem nem szórakoztatnak annyira, mint Busát. Hanem az a baj, hogy a rím-, szóvicc-, alliteráció-, szótagszám-kényszer (és egyebek) egyszerűen hülyeségeket eredményeznek. Egy sor sincs, amire azt mondanám, hogy na ez jó; nagyon kevés olyan, ami egyszer-kétszer még szellemesnek tűnhet; ellenben iszonyatos mennyiségű, amire nem tudok mást mondani: egyszerűen rossz.

Egy nagyjából véletlenszerűen választott példa: “A sok jó lányt csókolnám / dokkolnám jóformán” (Tesztrepp). Ennek, hogy “jóformán”, egyszerűen semmi értelme nincs, sőt, ami értelme van a soroknak, azt is tönkreteszi; egyetlen oka van annak, hogy idekerült, hogy az ó-o-á magánhangzók vannak benne – pedig azért ennél jóval többre volna szükség. Van, hogy a szójátékozáson túl valami mondanivalót is kisejthetünk a szövegből, de találni persze nem lehet, csak valami homályos szándékot, amit felülír a rímkényszer: “Ha szükséged van a vigaszra / akkor nem vagy mihaszna” (What If) – mihaszna?!? Vagy: “Harminchat évesen elérte a vége / Fájó az emléke a múltba nézve” (A Menő) – nahát, szóval nem a jövőbe nézve fájó az emléke!?! Ráadásul még ha jó rímek lennének, de rengeteg ilyennel találkozhatunk, hogy: “Szavával rímeket sző / alázat sincs, sem erkölcs” (Busa Pí); “Ihlet még van / Szívem még hajt / Itt egység van / Rímem szétcsap” (Szófosó mese). Szövegét tekintve (és egyébként zenéjében is) még a legjobb szám a Nem Mind1, mert az ugyan olyasmikkel van tele, hogy nem mindegy, hogy “kicsapongás vagy picsakongás”; “szar mellett sírni vagy sír mellett szarni” stb., stb., stb. – de itt legalább fel sem merül, hogy ez infantilis hülyéskedésnél több lehetne. Annyira jól esik a Szófosó mese, ahol Ponza úgy mondja azt, hogy szigetszentmiklósi, hogy “sziget / szentmiklÓÓsi”, és ez mégis tök jó, ahelyett, hogy vacak lenne. Sajnos a maradékra pont a fordítottja igaz, pedig az alapok simán megvolnának egy jó lemezhez. C (RA)

Zomblaze: Szintetika

Zomblaze, a Budapest és Nyíregyháza között ingázó dj-producer bemutatkozó lemeze tavaly tavasz óta tölthető le, akkor volt róla szó itt röviden, de megérdemel többet is; mintha lett volna szó arról, hogy lesz majd fizikai formátumban is, de úgy tűnik, nem lett. Pedig a 15 számos, 50 perces lemez első fele gyakorlatilag hibátlan. Baromi súlyos ütemek, ugyanennyire súlyos basszusok és alig valami más: némi szinti és minták, nyikorgások és zörgések, free szaxofon, a számok nagyjából felében szövegek – de ebből a számszerűen kevés dologból nagyon sűrű és erős dolgot rak össze Zomblaze, ami ráadásul úgy sötét, hogy közben a húzásról sem feledkezik meg, még akkor sem, amikor majdnem káoszba fordul. A hiphop súlyosabb és kísérletező vége mellett benne vannak a (poszt)indusztriál elektronika és a sötét drum and bass tanulságai is (inkább, mint a dubstepé); a szabálytalanul szabályos, megakadó-elinduló Turbina (feat. Eckü és Funktasztikus) pedig akár apokaliptikus wonky is lehetne, ha volna ilyen.

Kár, hogy a lemez második felében másfelé kalandozik a zene: a jamaicázó Blazin’ (feat. Kemon), a jazzhangmintás hiphop Lindi Skit és a gyakorlatilag szabályos jazz + hiphop-alap KR (feat. Ponza) rendesen megcsinált, de nem túl érdekes számok; a Streb (feat. Bobakrome) már izgalmasabb, mondjuk, hogy kiforgatott G-Funk. Hiába tér vissza a végén a korábbi basszusnehéz és sötét, bár most már egyértelműen hiphoposabb világ, a lemez második fele szétesettebb. Továbbá kár, hogy ezen a lemezen is többször lehúzzák a szövegek a nagyszerű produceri munkát. Ha elvonatkoztatunk ezektől, akkor rendben vannak a rapperek, hozzátesznek a hangulathoz (főleg Ponza, ahogy a KR-ben roppant lazán dumálgat); a szövegek között viszont számos olyan van, ami nagyon kínos. “Szenvednek a népek / csúnyák és szegények / Számukra az élet / már nem lesz negédes” (Metropolis feat. Busa); “Ömöljön a fejetekre egy táska tacskó kaksó” (Turbina feat. Eckü és Funktasztikus). A lemez első fele azonban van annyira erős, hogy összességében kijöjjön a B+. (RA)

Cadik: Travel Agency

A 2008-as Basic című albuma óta hallgató dj-producer tavaly decemberben megjelent ep-je, a Travel Agency legnagyobb baja, hogy tulajdonképpen Cadikot hallhatjuk rajta a legkevésbé. Túlságosan a háttérbe szorítja magát a temérdek közreműködőhöz képest, és mintha ebből az asszisztensi szerepéből akkor sem tudna kilépni, amikor egy zene csak róla szól. A kislemezen két instrumentális szám is van, de sajnos azok alatt is könnyű elkalandozni. Az egyik a nyitó Melong, ami mindenféle megrázó pillanat nélkül lepörög: hangulatos női vokál, visszafelé lejátszott dallamok, sztenderd dobok és gyengéd basszusok kísérik az utunkat, de más nemigen történik. Végülis egy jó középutas bevezető zene még lehetne, ha kifejezetten erős számok követnék. A másik intrumentális darab, a Soulshaker szintén olyan hatást kelt, mintha csak egy átkötő lenne: az ütemek, a hookok, a szintetizátorhangzások és a témák sem eléggé karakteresek ahhoz, hogy hosszabb ideig emlékezzünk rájuk.

A hat számból kettőn Black Milk és Elzhi működik közre. Az elsőt, a Let It Free-t feszengve ülöm végig, mert olyan, mintha egy 2 másodperces loopot pörgetnék oda-vissza három percen keresztül; ráadásul meglepő módon a két tengerentúli rapper sincs itt a helyzet magaslatán. A No Stoppin’ viszont, ami szintén eléggé lecsupaszított és túlságosan loop-központú, valamiért egész jól működik. Az ep legjobb hangzását azonban a Relax (feat. Dynamite MC) hozza, ahol enyhén fémes kongású, igazi háromdimenziós szintetizátorok hasítják az ütemeket. A záró szám pedig egy neo soulos szerelmes dal Stacy Epps énekével, ahol szintén nem Cadikon van a hangsúly. Az énekesnő hangja, a jól kitalált dobok és az a pár zongoraleütés viszont elviszi ezt a számot, így az ep kellemesen zárulhat. A Travel Agency jó irányba indul a fémes hangzásával és a néha egészen Nosaj Thing-szerű szintetizátoraival, de talán jobban sikerült volna, ha Cadik kevésbé merev és néha hagyja elszabadulni az indulatokat és belefeledkezik egy-egy témába. B- (MA)