Puskár Krisztián – 2009.12.03. – http://quart.hu/cikk.php?id=4465

Harminc évig porosodott egy fiókban, csak idén ősszel adták ki a fiatalon elhunyt és meghatározó gaydisco/Hi-NRG producer Patrick Cowley és Jorge Socarras énekes közös szintipop-lemezét. Megteremtjük a kontextust, mesélünk partizánokról és avantgárdról, majd rátérünk a lemezre, és elmondjuk, hogy miért fontos 2009-ben.

Annyiszor vette szájára az évtized a szintipopot, hogy nem árt tisztázni, hogy mi is az, illetve mi volt akkor, amikor létrejött. Egyáltalán nem azért, hogy a mai ellenében hozzuk fel a valódi értelmét (és nem azért nem, amiért a “művészet” definíciója sem más, mint hogy a “művészet az, amit bármelyik korban az emberek művészetnek neveztek”), hanem mert utólag szokás nagyvonalúan, egy mosoly kíséretében összemosni a dolgokat, és pl. a Duran Duranra azt mondani, hogy szintipop, csak mert színes ruhákat hordtak a tagjai. Pedig a szintipop az szintetizátorral létrehozott popzene, nem pedig olyan hangszeres, együttes által létrehozott popzene, amelyben van szintetizátor is. Ez nem egy önmagáért való technikai kérdés, hanem abból a zenéhez való hozzáállásból, a zenekészítés azon mítoszától, tekintélyelvűségétől való megszabadulásból adódik, amely a szintipop létrejöttének alapja. Magyarul, hogy popzenét bárki tud csinálni otthon, gombok nyomogatásával, egyedül. Vagy ketten, egy olyan barátjával, aki tud énekelni.

A szintipop formációk prototípusa nem véletlenül a duó (szintis + énekes), ugyanis a szintipop, illetve annak előfutárai nem csináltak mást, minthogy szintetizátorral helyettesítették az együttest, hogy dalokat játszhassanak a pop igen széles és heterogén skálájáról. Legyen szó a szintipopnak, annak ma használt értelmében, egyáltalán nem nevezhető, ám a fenti hozzállás, a csináldmagad-létforma miatt a kánonban annak úttörőjének számító Suicide-ról, amely szintivel és dobgéppel adott elő rockandroll- és bluesdalokat, egyszerűen azért, mert nem volt neki más felszerelése. Vagy akár a többedik hullámban érkező, de máig A szintipopduó-minta Soft Cellről, amely egy kvázi Motown-dalból csinált sikeres programot (Tainted Love, ugye).

Másrészt, nem nagyon volt más olyan műfaj, amely egyszerre kötődött volna (ráadásul ilyen mértékben) a popdalhoz és az őt körülvevő világban megnyilvánuló popkultúrához, illetve az ugyanazt szétbontó formai, zenei kísérletezéshez, tapasztaláshoz. A szintipop tágabb kontextusa a kezdeti újhullám és az indusztriál kultúrában gyökerező kísérleti elektronikus zene volt, amely hangokra bontotta le a világot, és minden korábbinál nagyobb arányban emelt nem zenei (akár társművészeti) elemeket a (pop)zenébe. Mindezek nyilván nem ekkor jelentek meg először, viszont a szintipop és a hetvenes évek közepének újhullám gyűjtőszóval jelölt kísérleti közege emelte őket jelenséggé, műfaji elemekké. A szintipopot műfajjá nem is zenei értelemben vett sajátosságai teszik, hanem a hibrid zenék előállításának és a popakcióknak a partizán körülményei. Utóbbiból következik az is, hogy a DIY és kvázi egyszemélyessége miatt szoros kapcsolatban áll a performancekultúrával, illetve annak avantgárd/történeti hagyományával, mégha utóbbival többnyire csak felületes, utalás szintjén is. Nyilván nem véletlenül nevezte el magát az ún. sheffieldi hangzás meghatározó zenekara egy zürichi dadaista színházról (Cabaret Voltaire), illetve jellemző, hogy egy milánói újhullámot bemutató retrospektív válogatásnak is egy random módon kiválasztott futurista (Giacomo Balla-) kép az illusztrációja – és ezer hasonló példát lehetne hozni.

Ehhez kötődik az is, szokás mondani, hogy a (kezdeti szintipoppal igen nagy közös halmazt képező) posztpunkban meg kellett harcolni a színpadért (azt, hogy melyik a nagyobb halmaz, most hagyjuk). Az “új zene” értelmezhetetlenül újnak számított sokaknak (ezért dobták meg Alan Vegát szekercével), ugyanakkor az egyszemélyes jellegnek ez volt a legegyenesebb érvényesülési módja: a performance, az akció. Ezért vett fel Frank Tovey egy idő után két tagot a Fad Gadgetbe, hogy – képletesen szólva – fel tudjon mászni a plafonra, illetve, hogy ne kelljen egyszerre szintiznie és borotválnia magát a Lady Shave közben.

Ebbe a nagy vonalakban vázolt kontextusba illeszkedik a maga fura hibrid és ellentmondásos módján a San Francisco-i melegkultúra meghatározó producerének, az ún. Hi NRG-úttörő Patrick Cowley-nak és Jorge Socarras énekes/előadónak a közös lemeze, melyet 30 év után adtak ki idén ősszel. Nem újra adták ki, hanem most először. Nyilván kérdés, hogy mi benne az érdekes most, azon túl, hogy érdekes dokumentum.

Patrick Cowley, Jorge Socarras: Catholic

Egyébként nem a lemez, hanem a formáció neve volt eredetileg Catholic. Patrick Cowley a San Francisco-i meleg szubkultúra és diszkó meghatározó producere, többek között az ő nevéhez szokás kötni a gay és poszt-Moroder diszkó nyolcvanas években arató gyorsabb és trance-esebb leágazása, a Hi-NRG alapjainak letételét. Mindezt annak ellenére, hogy megoszlanak arról a vélemények, hogy a Hi-NRG valóban külön műfaj volt-e, vagy csupán egy üzleti címke – lényegében az italo-, euro- és gay discót sem könnyű egymástól zeneileg megkülönböztetni. Mindenesetre Cowley az elektronikus zene úttörőjeként értékelődött át a nyolcvanas években (hivatkoznak rá, igen, a New Order és a Pet Shop Boys meg sokan még), két legismertebb klubslágere, a Menergy és a Megatron Man nem sokkal 1982-ben bekövetkezett halála előtt jelentek meg.

Jorge Socarras 1973-ban találkozott Cowley-val San Fransiscóban, mindketten New Yorkból mentek oda, és mindketten melegek voltak, mellesleg. Socarras “visual artist” is, ami nyilván a képzőművészet és a performance fúzióját jelentette. Ők ketten 1975 és 1977 között felvettek zenéket együtt (illetve 1979-ben újra felvették őket), Cowley kezelte a szintetizátorokat, a dobokat és egyéb hangszereket, ha kellettek, Socarras pedig énekelt.

Időközben viszont Socarras megalapította az Indoor Life nevű zenekarát és azzal turnézott (Cowley később a producerük lett), illetve Cowley is a feltörekvő diszkósztár Sylvesternek írt és hangszerelt számokat, így háttérbe szorult a közös projektjük. Cowley egészségi állapota 1982-ben ismeretlen okokból rohamosan romlani kezdett, egyik pillanatról a másikra halt meg, harminckét évesen. Az AIDS egyik első dokumentált áldozata volt, de erre csak később jöttek rá. A Socarrasszal felvett közös számokat most, 2009-ben adták ki először Catholic címmel.

A Catholicnak nincs köze az ún. meleg diszkóhoz, illetve annak is csalódást okozhat, aki a szintipopot a tánczene felől közelíti meg, és ezért valami olyasmire számít. Ezzel szemben a Catholic igazi újhullámos barkácslemez. A szükség szülte fantáziadús szintipoppal, punkdalokkal és elektronikus sanzonokkal. Ami első hallgatásra furán korszerűvé teszi, hogy nem úgy hibrid, mint korszakának lemezei, azaz, hogy sajátos, de mégis egységes hangszereléssel, egy meghatározott vonalon haladva keverednek benne a tónusok és a műfajok, hanem úgy, mint a mai hibrid lemezek (szokás az LCD Soundsystemet, mint mai viszonyítási pontot említeni), azaz, hogy a két kezdő szintetizátordal után pl. az I Never Want To Fall In Love című (szintivel itt-ott csodásan manipulált) gitáros punkdarálás következik, remek juhé-vokálokkal. Ennek nyilván az is oka, hogy a 61 perces lemezt 2009-ben állították ebben a formában össze. 1979-ben és 1981-ben más és más dalokat vágtak volna ki belőle egy optimális albumhoz – a Catholic nem egy korhű lemez, inkább egy hároméves történeti korszak keresztmetszete, illetve egy utókor által szerkesztett és jegyzetekkel ellátott posztumusz mű.

Érdekes például, hogy mivel a hanganyagot a berlini kísérleti/minimal/techno kiadó, a Macro jelentette meg, az általa kiválasztott két single a Soon és a Burn Brighter Flame (csak ez a két dal jelent meg hétinches bakeliten, a teljes album cd-n jött ki) bár mai viszonylatban kifejezetten izgalmas, mégis a lemez inkább kísérleti darabjai közül való: a Soon a maga lassú, nyers és nyugtalan lüktetésében egy absztrakt és keresett/talált hangokból építkező monoton dal, a Burn Brighter Flame meg egy dubos/hipnotikus, szintén belassult popszám.

A Catholic faragatlan lemez, tele energiával, ami felvillanyoz, illetve a mindezt ellensúlyozó nyugtalan mélységekkel, amik lekötnek, olykor lehangolnak. A fentebb említett, lehengerlő punkszámon kívül punk és posztpunk előtti, ám fenyegető szintetizátorokkal telített rockdal (Cars Collide), szintetizátorral felturbózott blues, reprodukált rockabilly/punk (I Am Your Tricks és Eddie Go To My Head), szürreális és kabarészerű elektronikus lounge (Memory Fails Me, In And Out) egymásutánja, a mai értelemben húzós elektropoppal (Robot Children, ez amúgy a Soon b-oldala is), illetve a mi évtizedünkben is népszerű Gary Numan-szerű rockos szintimonotóniával (I’ll Come See You), elektronikus tájképekre felénekelt dalokkal (Room, Hurd Gurdy Man) stb.

Nehéz is a Catholicra lemezként tekinteni, mert egyenetlen (és mert inkább gyűjtemény), illetve popként is nehezen kezelhető, mert néhány azonnal ható energiabombán kívül inkább nehéz anyag – viszont többszöri hallgatásra egyre izgalmasabb. Ugyanakkor épp barkács- és útkereső jellege miatt nevezhető klasszikus szintipopnak: kétkezi zenének, amelyben ha gitár meg dob szólal is meg, azt egy olyan többkarú ember szólaltatja meg, aki rájött, hogy egyedül is képes popzenét előállítani. Illetve szólt egy haverjának, aki tud énekelni, kicsit. Isten hozott a kétezres években.