Puskár Krisztián – 2010.02.17. – http://quart.hu/cikk.php?id=4707

Két New York-i (közülük egy kifejezetten divatos) és egy római kiadó jelentetett meg 2010 első két hónapjában olyan válogatást, amelyen a nyolcvanas évek első felének, főként kontinentális európai szintis underground zenekarait mutatja be, az ún. minimal wave mozgalmat. A minimal wave-ről néhány éve beszélnek sokat, most meg még többet fognak, persze kérdés, hogy létezett-e egyáltalán.

Akikre egyébként a kifejezés utal, nem használták magukra azt, hogy minimal wave. Viszonylag újkeletű szóösszetételről van szó, amelynek létrejöttétől, illetve használatától nem független az sem, hogy a minimal, lo-fi kifejezések igen népszerűek lettek az utóbbi években. Maga a meghatározás sem annyira műfaji, mint inkább kulturális jellegű. Mondjuk, hogy a nyolcvanas évek első felének fősodrától távoli, ám rendkívül termékeny és aktív tömegkulturális közege a minimal wave, amely zeneileg a szintipop, a darkwave (illetve alfajai, mint francia cold wave) és a minimalista pinceelektronika közös halmazát jelenti, tartalmát tekintve pedig az utóbbi időben szintén kissé elcsépelt, ám épp ezért ismét rendkívül aktuális DIY létforma határozza meg.

A minimal wave mindemellett, és ez nagyon fontos, erőteljesen európai jelenség. Méghozzá úgy európai, ahogy a britek nem tartják magukat annak, azaz kontinentális. Nem abban az értelemben, hogy a közeg kialakulására ne lett volna hatással zeneileg az ún. sheffieldi indusztriál vagy éppen manchesteri posztpunk hangzás, vagy hogy ne lenne brit vagy észak-amerikai minimal wave (utóbbi kifejezetten termékeny, főleg a keleti parton), hanem abban, hogy nem gócpontjai vannak, valódi történései pedig Európa periférikusabb részen mennek végbe. Nem társadalmi értelemben persze. Meg amennyire Belgium, Németország, Spanyolország, Hollandia, Svájc, Olaszország és mondjuk Franciaország periférikusnak mondható. Szóval annyira az, hogy egy szinti és egy dobgép azért beszerezhető legyen.

A minimal wave se nem proto, se nem poszt. Korának rendkívül aktuális zenéje, közegének nem fároszai vannak, hanem sok-sok, többnyire ismeretlen együttese, amely párszázas példányszámban adta ki néha egyetlen hétinchesét, kazettáját, néha egy-két lemezét, a borítót önmaga készítette, a lemezeket is többnyire maga terjesztette. (A popzenét a saját kezébe vevő szintetizátorról és két San Franciscóban élő fiatalemberről ebben a korábbi cikkben volt már szó). Másrészt bárdolatlanságában ellenpontja is a nyolcvanas évek első felében piaci csúcson lévő, ám akkor már több éve nem újhullámos szintipopnak, new wave-nek is.

Minimal wave-ről pár éve van szó, számos tematikus blogon kerülnek elő régi bakelitek és kazetták digitalizálva, gyakran saját régi gyűjteményüket újraélő emberek által feltéve. Ezek a kiadványok kis példányszámuk okán nagyon keresettek lettek az utóbbi években (mindez nem független nyilván a kétezres évek igen sok új New Ordert kitermelő szintipop revivaljeitől sem, amelyek szükségszerűen kezdték el egy idő után a kor valóban ismeretlen lemezeit kutatni).

Ebben az új közegben alapította meg a félig uruguay-i, félig cseh Veronica Vasicka a Minimal Wave kiadót New Yorkban, amely korabeli zenéket kutatott fel és adott ki újra lemezen – a kifejezés kanonizálódásához részben ez is hozzájárult. Vasicka emellett rádióműsort vezet, house- és italo-közeli zenéket is ad ki, valamint van egy szintipop-duója 2VM néven. Valamint most, a már rég nem kizárólag hiphopot kiadó Stones Throw-val, illetve annak vezetőjével, Peanut Butter Wolffal közösen állította össze saját első hivatalos válogatását (merthogy igen sok válogatás létezik egyébként a témában) The Minimal Wave Tapes címmel.

The Minimal Wave Tapes – Volume One

A tizennégy számos válogatás egyik jellegzetessége és erőssége is, hogy észak-amerikai füllel van összeállítva, egyrészt a zenék egyharmada van arról a kontinensről, így a wave ott helyi korszakos jellegzetességekkel keveredik: a brooklyni Tara Cross számában (Tempus Fugit) érthetően erős a no wave hatása, és hasonló módon sajátosan hibrid a kaliforniai Mark Lane Who’s Really Listening című egyszemélyes énekelgetése is. Az összeállítás nem mászik az ember arcába, a lemezt a viszonylag ismert, belga Linear Movement elektrós és visszafogott tempójú popdala nyitja női énekkel, az első egyértelmű és felfokozott sláger a (pár éve egyébként újjáalakult) brit Oppenheimer Analysis Radiance című száma, az a harmadik a lemezen. A lemez második fele erősebb, mint az első (főleg a madridi és az indusztriál világában harminc éve aktív Esplendor Geometrico pszeudo-avantgárd popzakatolásától, és a holland Das Ding diszkójától kezdve), van ott ráadásul két kiváló francia dal – Martin Dupont: Just Beacuse, Deux: Game & Performance –, utóbbi lényegében teljesen olyan (zeneileg és címében is) mint egy nyolc évvel ezelőtti Ladytron-szám. Illetve fordítva.

A Stones Throw válogatása inkább mai szemmel popos, és jót tesz neki a kívülálló szemszöge (Peanut Butter Wolf), a sötétebb tónusok és a közegre jellemző nyomasztó mélységek mintha szándékosan hiányoznának belőle (ami egyébként nem baj, mert más válogatásoknál épp azok dominálnak), zeneileg erős és színes válogatás, mégha nem is annyira átfogó, bár érezhetően tartózkodik is néha a túl egyértelmű daloktól. B+

Danza Meccanica: Italian Synth Wave 1982-1987

A római Mannequin kiadó által összeállított Danza Meccanica című válogatás ezzel szemben egyrészt egy szűk színtérre (már amennyire egy ország színtere szűknek nevezhető) fókuszál, és leginkább a darkwave dominál rajta. Vagyis az 1982 és 1987 közötti olasz szintetizátoros wave, ahogy a teljes címe sugallja.

Ennek az ötszáz példányszámban megjelent válogatásnak sokkal inkább célja a kutatás, mint a szélesebb körben való népszerűsítés. Vagyis, mondjuk úgy, haladóknak ajánlott. A rajta szereplő tíz együttes tényleg ismeretlen, kivéve talán a Monuments, ahogy azt a bevezetőt író (és az olaszországi “régészeti munkában” fontos szerepet játszó Spittle kiadó Milano New Wave-válogatásában is tevékenyen részt vevő) italodisco-producer Fred Ventura is említi. A Danza Meccanicán jóval több a gitár, igen lehangolt és kifejezetten lassú tempójú válogatás. Néha unalmas, vagy inkább kimerítő, viszont kifejezetten felvillanyozza az embert, amikor megdolgozik egy-egy kiemelkedő pillanatért. Fontos válogatás, ha igazán meg szeretnénk érteni azt, hogy mi a minimal wave. B-

Cold Waves And Minimal Electronics Vol. 1

A három összeállítás közül egyértelműen a Wierd kiadóé a legmozgalmasabb, a legátfogóbb és a leginformatívabb. A tizenhét számot a szintén New York-i Pieter Schoolwert állította össze, ő akcionista művészként kezdte, zenész is és dj, övé a kortárs és régi posztindusztriális, szintis és goth zenékre összpontosító Wierd kiadó, illetve fest. Ha a Stones Throw válogatás mai és kívülálló értelemben popos, akkor a Cold Waves And Minimal Electronics egyrészt harminc évvel ezelőtti szemmel és egy abból a közegből jövő ember szemszögéből az, másrészt ún. bevezetőnek is alkalmasabb. Azaz nem szégyell egyértelmű zenekarokat (The Neon Judgement, Nine Circles, Absolute Body Control, illetve itt is szerepel a Linear Movement) és direktebb számokat is szerepeltetni. Sőt, a francia Stereo Somewhere In The Night című eurodisco kezdeménye nekem még túlzás is kicsit, bár kedvelem.

Ugyanakkor tele van az összeállítás gyöngyszemekkel. Ilyen a svájci csajtrió, a Vyllies Babylon című tébolypopja, vagy a milánói Jeunesse D’Ivoire egészen felemelő és megható Gift Of Tears című száma, illetve a svéd Ausgang Verboten Kraftwerk-klónja is nagyon szórakoztató (Consumer). A válogatáson nincs üresjárat, nem is nagyon késleltet, a belga és a pár éve újból viszonylag rendszeresen koncertező Absolute Body Controllal nyit (a duóval két éve a Quart is készített interjút, valamint a címlapképen is ők láthatók, csak régen), és igen felfokozott marad végig, köszönhetően olyan remek, újként ható popdalokkal, mint az OTO Anyway című száma, vagy éppen Ruth Polaroid/Roman/Foto című dala. Ráadásul tényleg vagy tíz különböző országból alkotnak rajta a zenekarok izgalmas földalatti egységet. A