Puskár Krisztián – 2010.05.18. – http://quart.hu/cikk.php?id=5038

Új lemeze jelent meg idén a space disco norvég hármasának: Prins Thomas pszichedelikus rocklemezt készített, Lindstrom egy Christabelle nevű énekesnővel tér vissza 1983-ba, Todd Terje meg technoid remixeit gyűjtötte össze. Mindeközben a hetvenes évek kísérleti rockjából és elektronikus zenéjéből válogatott az utókornak a brit Soul Jazz kiadó. A két, egymástól látszólag független szál pedig bizony összefut.

A krautrock az utóbbi években népszerű hivatkozási pont a mondjuk, hogy “gitáralapú, ám régi típusú szintetizátorhangokat is használó, elszállásra és monotóniára is hajlamos pszichedelikus popzenékben”, illetve az azokról szóló írott és beszélt szövegekben. Ugyanakkor a konkrét hivatkozások nagy része mára újrahasznosított kritikai frázissá vált, és egyáltalán nem is indokolt. Jellegzetes példa a motorik ritmus rendszeres felemlegetése, amely bár a hagyomány szerint valóban a Neu! vívmánya, már harminc éve beépült más műfajokba is, például számos posztpunk vagy újhullámos zenekar használta: ebből adódóan a mai motorik-képletre épülő dalok is gyakran az utóbbiakból erednek. Ennek a kritikai és zenei folyamatnak egyébként fontos pontja volt Julian Cope 1995-ös könyve, a Krautrocksampler. Julian Cope együttese a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján meg, ugye, a Teardrop Explodes volt. A DAF producere meg Conny Plank. A német kozmikus rock és szintetizátoros zene tehát mindvégig jelen volt az utóbbi harminc évben, csak nem mindig beszéltek róla.

Ezzel szemben – és amiről kevesebb szó esik – az elektronikus (tánc)zenében, azon belül is a space discóban sokkal konkrétabb formában jelenik meg újra a hetvenes évek német elektronikus/repetitív rockzenéje. Persze ott se most először, ám az utóbbi egy-két évben talán minden korábbinál tudatosabban. De az mindenképpen izgalmasabb (erősen leegyszerűsítve így az elején a kérdést), hogy ők “diszkósok” és úgy nyúlnak a kozmikus rockhoz, nem pedig pszichedelikus rockerek, akik régi pszichedelikus rockerekhez nyúlnak, csak éppen a kozmikusabbakhoz. Ha tehát pl. a tényleges krautrock-hatásokat mutató norvég space discóról beszélünk (illetve annak három legismertebbikének idei lemezéről, majd lejjebb), akkor érdemes előbb a németekről is. Főleg, mert a különböző történelmi színtereket (Sao Paolo-i posztpunk, New York-i mutánsdiszkó, blaxploitation, acid, Studio 1 stb.) rendszeresen összegyűjtő/újrakiadó Soul Jazz most (nyilván nem véletlenül épp most) a hetvenes évek német elektronikus rockzenéjét mutatja be egy dupla válogatáslemezen.

Deutsche Elektronische Musik: Experimental German Rock And Electronic Music 1972-1983

A kiadványon egyből feltűnik az alcím, illetve az azt követő évszám (72-83) közti finom ellentmondás. Egyrészt talán unalmas lenne sokadszorra (és túlzottan) elmerülni az új német zene ’68-as gyökereiben, a Kommune 1-ban, az “új házakban” és a “barna múltban”, másrészt azonban a krautrock mégiscsak a hatvanas évek végének pszichedelikus/kísérleti rockjának német (és a párhuzamos színtereknél jóval több úttörő elektronikus zenészt kitermelő) hibridje, egy saját képi nyelvvel és kulturális/történelmi közeggel, amelynek radikális kísérleti jellege a kiadvány címében jelölt évszám előtt volt. A hetvenes évek nagyobbik felében már saját szabályrendszere alakult ki, illetve kibontakozó új műfajokkal lépett kölcsönhatásba. De az is igaz, hogy ebből a szempontból második korszaka mai füllel talán még izgalmasabb és színesebb.

A szelekciónak ezt a módját tehát több dolog is indokolja. Egyrészt a krautrocknak, kanonizált csúcslemezei után, számos alulértekelt, vagy olyan lemeze született még, amelynek tökéletlensége elfeledtette egészen előremutató és egyedülálló pillanatait (ha úgy vesszük, ez a fajta öntörvényű “tökéletlenség” a közeg többé-kevésbé folytonos kísérleti jellegét is mutatja). Ehhez kapcsolódik az is, hogy a krautrock nem egy színtér volt, hanem az angolszászok által kitalált név, azaz ideológiailag és művészileg egymástól igen távol álló zenészeket takart (amelyre aztán a németek reflektáltak, pl. itt és itt). És ebből adódik az is, hogy a krautrock alapítóiról esett már annyi szó, és többnyire mindig ’74-ig bezáróan, hogy talán tényleg érdekesebb kihagyni Ádámot és Évát (vagy Uschit), és a későbbiekre koncentrálni. Már csak azért is, hogy érdekes tudjon lenni egy új válogatás, amely a német kozmikus rockról szól.

A válogatás legnagyobb erőssége pont az, hogy új kontextusba helyez trackeket, amelyek nem feltétlenül a leghíresebb vagy legjelentősebb lemezekről kerülnek elő, így pedig hatásuk is átértékelődik. Rögtön a Can tulajdonképpen utolsó albumának (1979) egyik számával kezdődik, és bizony a másik Can-dal, ami később szerepel, az is a ’76-os Flow Motion szinte újhullámos dala, az I Want More. Két változó színvonalú lemez erős száma. Szépen épül fel a válogatás, pont azért, mert nem kirobbanóan indít és a második felére válik igazán erőssé: a Kollektiv néha fárasztó, mégis tanulságos progrockos/fuvolás jammelése (Rambo Zambo) és a hipnotikus, de már inkább kiforrott elektronikus zenék előtérbe kerülése (Michael Bundt, ’77; E.M.A.K., ’82) után ott hallható néhány “sláger” is (Neu!: Hallo Gallo, Faust: It’s A Rainy Day, Sunshine Girl), az egészen felemelő Rheinita a La Düsseldorf remek Viva lemezéről, továbbá Conrad Schnitzler kifejezetten ritka Auf Dem Schwarzen Kanal című robotikus kvázi-slágere már a nyolcvanas évek elejéről.

A válogatás első fele megadja az alaphangot, a második fele izgalmasabb és több katartikus elemet tartalmaz. Ilyen a korai Kraftwerkhez és Neu!-hoz közel álló Ibliss tizenhárom perces, alattomos módon ódivatúnak ható lounge-zenéje (High Life), a Popol Vuh főtémája a hetvenes évek legnagyszabásúbb DIY-filmjéhez (Aguirre), illetve egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy a korszak és a közeg két legnagyobb koponyái Dieter Moebius és Hans-Joachim Roedelius voltak – a válogatás ötödét gyakorlatilag az ő szerzeményeik alkotják (Harmonia, Cluster, Roedelius, Moebius).

Másrészt nyilván a krautrocknak és a válogatáslemez formátumának is megvannak a maga korlátai, a fentebb említetteken túl is. Mert ugye elég sok tízpercesnél is hosszabb szerzemény született akkoriban, ezek pedig csak korlátozottan kerülhetnek fel egy ilyen kiadványra, pl. a Musik Von Harmonia című csúcslemezről bár két szám is szerepel, pont a két legrövidebb és korántsem a legjobb, ami itt amolyan összekötő elemként működik (Dino, Veterano). A Tangerine Dreamtől pedig mintha vért izzadva keresték volna a nem túl hosszú, nem túl rövid, nem túl absztrakt (vagy egysíkú), nem túl kommersz számot, amely végül a szitáros No Man’s Land lett az együttes Virgin-korszakának utolsó lemezéről (Hyperborea, 1983). Ami persze jó szám, mégis fura, ha a krautrocckal társítjuk. Hasonló a helyzet az Amon Düül II-vel, amelytől két számot is választottak, ebből pedig az egyik a válogatás leghagyományosabb rockszáma (Fly United) – de bizony olyanból is eleget termelt a német kísérleti rock, és persze maga az Amon Düül II is. Végeredményben tehát a Soul Jazz kiadványa jó, tanulságos és többnyire okosan megszűrt áttekintés középhaladóknak, már egy második (és harmadik) korszakról. B+

Norvég diszkósok. Negyed évszázaddal később három, a techno, a house és a disco határain mozgó előadónak, Lindstromnek, Todd Terjének és Prins Thomasnak köszönhető az, hogy beérett egy olyan egyedi (vagy legalábbis jellegzetes) hangzásvilág, ami miatt szokás olyat mondani az utóbbi öt évben, hogy norvég space disco. Ők hárman norvégok, azért, illetve munkásságuk is összefonódik. Bennük a mi szempontunkból most épp az az érdekes, hogy míg fokozatosan értelmezték újra kiadványaikon a klasszikus értelemben vett diszkót, illetve annak energiáit és “közérzetét” (állítólag az ő nevük is felmerült annak idején, amikor a megfelelő embert keresték Madonna diszkólemezéhez), úgy jutottak el időnként a krautrock egyre kevésbé táncközpontú, pszichedelikus formáihoz. Legalábbis Lindstrom és Prins Thomas. És főleg az utóbbi, akinek most jelent meg első teljes nagylemeze Prins Thomas néven.

Prins Thomas: Prins Thomas

De Prins Thomas lemezének előzménye két másik lemez, amelyet Lindstrommel készített közösen Lindtrom & Prins Thomas néven, pontosabban a tavaly megjelent második, amelynek a címe az volt, hogy II, a borítója pedig lila. Ezen már hangsúlyosabbak voltak az élő dobok, az elektronika is kifejezetten jammelő hatást keltett, ami miatt az egész inkább volt pszichedelikus rocklemez, a nyüzsgő hangokban pedig szinte észrevétlen maradt a diszkó (szokásosnál jóval belassultabb) lüktetése. Ugyanakkor egy évvel korábban Lindstromnek jelent meg a Where You Go I Go Too című háromszámos nagylemeze, amely szinte zavarbaejtően és bizony zavaróan reprodukálta a Tangerine Dream Rubycon-korszakát.

Mindez azért fontos, mert Lindstromé formailag talán pontosabb lemez lett, a lila album pedig félúton elveszett itt-ott, utóbbi mégis izgalmasabb volt, mint a Where You Go I Go Too, azért, mert sokkal kevésbé tanmenetszerűen nyúlt hivatkozási pontjaihoz. Prins Thomas mostani lemeze pedig ennek a lilának gyakorlatilag a folytatása, illetve beteljesítése.

Prins Thomas (az ő neve egyébként Thomas Moen Hermansen) lemeze egy egészen kiforrott, mégis végtelenül lezser anyag. Van abban lazaság, hogy Prins Thomas, a diszkós készített egy ízig-vérig krautrock-lemezt. Hét szám hallható rajta, szinte az összes hosszabb nyolc percnél, két számban pedig szerepel Lindstrom klavinéton és más billentyűs hangszeren, egyben pedig Todd Terje trombitán. Az egész anyag élőn lüktet, nyüzsögnek benne a hangok és a hangszerek, elnyújtott és feloldódó gitárok, rögtön az elején (Orkenvandring) egy pillanatra fülrepesztő szintetizátor – mégis kifejezetten rideg, sötét és letisztult. Prins Thomas pszichedelikus egyensúlyt teremt: sok a spontán és intuitív elem, mégis végigviszi a témákat, szépen és okosan építkezik, meg van szerkesztve, ráérősen és szuggesztíven halad. Elegánsan képes diszkós lüktetésbe váltani a Wendy Not Walter című trackben, illetve elveszíteni azt észrevétlenül, elszállni középtájon, majd hatványozott hatásfokkal, rockosan diszkóba visszaváltani, illetve az egyébként is ironikus című Sauerkrautban végtelenül szellemes az, ahogy a motorikus/monoton lüktetés organikussá válik a tamtamokkal, majd egy kereplő épül rá finoman. Nem zavaróak, inkább végtelenül őszinték a cukrosabb hangképzések (Uggebugg), és amikor a Phaedra/Rubycon korszakának hangjai (Slangermusikk) hallhatók, azok is egy saját világba épülnek bele.

A lemez csak az utolsó két számban veszít némileg az érdekességéből, amikor a Nattonsketben megjelenik egy emberi hang, annak direktsége ott kizökkent, de a szám basszustémája így is beleég az emberbe. Csak majdnem tökéletes tehát, de Prins Thomasé még így is a legszerethetőbb lemez, amit idén hallottam. Többek között azért, mert azt juttatja eszembe, hogy miért szeretem a zenét. A-

Lindstrom & Christabelle: Real Life Is No Cool

Lindstrom krautrockos kitérője után (amit nyilván akkor nevezhetünk annak, hogyha a nagylemezeit nézzük) pedig minden korábbinál direktebben tér vissza a diszkóhoz, méghozzá annak nyolcvanas évekbeli formáihoz, néhol az ún. posztdiszkóhoz, a lentebb tárgyalt Todd Terje remix-lemezen is hallható Chaz Jankel cukros/funkos elektronikus világához, néha szinte túlságosan is konkrét Moroder-alapokhoz, illetve egyszer még house-os zongoratéma is feltűnik és vezet. Az év elején megjelent Real Life Is No Cool lemezen Christabelle nevű énekesnővel (korábban Solale, egyébként Isabelle Sandoo) közös számai hallhatók, amelyek közül néhány már több éves – nekik a kétezres évek első felétől fogva születtek közös dalaik, azóta tervezik a közös lemezt is.

Közben a Real Life Is No Cool felépítése egészen absztrakt is, abban az értelemben legalábbis, ahogy egymáshoz kapcsolódnak rajta a popdalok, illetve ahogy helyenként antizenévé válnak, majd a kaotikus hangforgatagból kibontakozik egy-egy új dal témája. Ezek a részek egyébként néha működnek, néha meg nem. Mert míg a lemezt nyitó Looking For Whatban a legjobb pillanatban hasít be az ütemes szinti, illetve érkezik az elegáns diszkógitár, és a Let’s Practice Moroder-diszkója is ügyesen van szétszabdalva, addig a Never Say Neverben totálisan felesleges, ahogy abba a pár percbe sűrűsödik a lemez sok témája, illetve épp a Looking For What legvégének soul/funkos okoskodása is inkább zavaró, hogy ott van.

Lindstrom és Christabelle lemezének legnagyobb erőssége tehát az, hogy egyszerűen nagyon jók a dalai. Tele van melegséggel és rideg hangokkal, amitől az egész dekadenssé válik, de érezhetően nagyon jól is érzi magát a két zenész. Sőt, inkább kellemesen giccses poplemez a Real Life Is No Cool egy rekonstruált 1983 kellékeivel, mint színtiszta tánclemez (tanulságos pillanat a High & Low torzított gitárszólója). Többször a lebegős/csilingelős szintidallamok dominálnak, érdekes például, hogy a Let It Happen egy ’73-as Vangelis-dal feldolgozása, viszont az azt követő Keep It Up egy sokkal jellegzetesebb, pár évvel későbbi Vangelis-hangzást vesz elő és gondol újra. A lemez kiemelkedő pillanatai még a Music In My Mind belassult, súlyos és dögös tempója, illetve a Baby Can’t Stop szinte pofátlan Quincy Jones/Michael Jackson-reprodukciója. A Real Life Is No Cool tehát az év néhány legjobb diszkóslágerével képes szórakoztatni, már amikor épp nem absztrakcióival untat. B

Todd Terje: Remaster Of The Universe

Todd Terje meg összeválogatta és -mixelte a Permanent Vacation kiadónak néhány remixét és re-editjét az utóbbi évekből. A Remaster Of the Universe mint mixlemez nem különösebben érdekes, a lemez nagy részén az sem érződik, hogy tartana valahonnan valahová vagy célja lenne, bár kétségtelen, hogy van rajta pár remek pillanat. Ilyen például az, amikor Duliatten Disco Dandia etnodiszkója (Surat Surfin) után a José Gonzalez-remix (Killing For Love) akusztikus hangjai, majd Felix Laband-remix (Whistling In Tongues) finom és okos elektronikája képes összeállni egy világgá. Vagy egész jó a kezdés is, a Reverso 68 újdiszkója után a Pop Muzik szórakoztató és a végén acidbe váltó remixe jön, arra meg egy dubos Ace Of Base-feldolgozás (All That She Wants), ami aztán finom italodiszkóva fejlődik (utóbbi a két eddig kiadatlan szám közül az egyik a lemezen). Illetve nagyszerű Hi-NRG-csúcspont Rogue Cat Magic Journey című trackjének remixe is. De többnyire mégis különálló részek egymás után rakása ez a mix, kicsit amolyan nem létező besztof-dramaturgiával, technoid és dalközpontú diszkó a címben ígért szellemesség nélküli ide-oda váltakozása, az öt évvel ezelőtti electro-house-sláger (Claws Against Knives) egyáltalán nem illik a képbe, sok a harsányság, Chaz Jankel remek ’81-es diszkójának (Glad To Know You) Terje-verziója meg kifejezetten bosszantó és ötlettelen. Ha az összeválogatott számokat nézzük, akkor ez a kiadvány B- vagy B, de mint mixlemez C+.