Puskár Krisztián – 2010.11.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=5631

Posztwave, coldwave, chillbeat, dadabeat, krautdisco, horrornosztalgia – tizenhat lemez nyolc országból, mindben meghatározó szerep jut a szintiknek és régi koroknak. A brutálistól a puháig, a vidámtól a szomorúig, továbbá gyönyörködés és ellenállás: köztük az év egyik legerőteljesebb meg az egyik legrosszabb lemeze. A végére jutottak a legjobbak.

A Wire szeptemberi számában olvasható egy cikk az új minimal-/cold-/posztwave közeg meghatározó kiadójáról, a brooklyni Wierdről (nálunk ebben a cikkben volt róla szó). Elhangzik benne a retro-ellenállás kifejezés, azaz a szembehelyezkedés azzal a hittel, hogy az újszerűség önmagában minőség (amit az ellenállók szerint a tömegmédia generál, illetve a kapitalizmus által erőltetett “fejlődés”). Ezek a megállapítások ugyan a lenti lemezek közül a legtöbbre nem, vagy csak részben igazak (és nem is attól függően, hogy azok a posztwave-hez tartoznak vagy sem), továbbá ideológiai hátország nélkül is lehet nyilván szintit jól nyomogatni, mégis: tanulságos felütésnek tűnik egy olyan cikkhez, amelyben a tárgyalt zenék direkt módon kötődnek a múlt konkrétan behatárolható szakaszaihoz, létrehozói pedig lényegében fősodorbeli revival-hullámoktól függetlenül működnek. Vagy legalábbis nem feltétlenül az jár az eszükben, hogy akkor most – teszem azt – a szintipop halott-e, csak mert nem divatos többé. Ha pedig azon jár, akkor az a zenéjükön is érződik majd, ígérjük. Illetve az is, hogy csak újraélik-e az adott korszakot, vagy felveszik a fonalat ott, ahol az végetért.

Led Er Est/Ancien Régime: Led Er Est/Ancien Régime

A brooklyni Led Er Est és a római Ancien Régime közös ep-jét a római Mannequin adta ki – előbbinek tavaly jelent meg első nagylemeze Dust In Common címmel a Wierdnél, utóbbinak ez az első fizikai kiadványa.

A Led Er Est trió szinti és dobgép alapú zenéjében van gitár is, hangzása csupasz és rideg. Tavalyi lemeze jó volt, ám egyik dal sem volt olyan jó azon, mint az ezt nyitó instrumentális PS 18: kevés hang szól benne és monoton, de egyfolytában építkezik és színesedik, úgy beleég az emberbe, mint egy szignál. Később (Lonesome XOXO, Darkness In My Soul) a hipnotikus gitártémák (néhol sötéten akusztikusak) váltanak minimalista és természetesen melankolikus posztpunkba és nem kimódolt, mégis karakteres énekbe, vagy éppen hangyaszerű elektronikába (Ants): a Led Er Est eddigi legtöményebb anyagát játszotta fel ennek az ep-nek az a-oldalára, és egyre izgalmasabbá válik egy látszólag zárt műfaj keretein belül. A-

Ezzel szemben az dob-gitár-basszusgitár-szinti felállású Ancien Régime egyértelműen más súlycsoport, megmarad rokonszenves és különösebb arc nélküli epigonnak, basszusfutamai hol a ’80 és ’83 közötti Sistery Of Mercyre, hol a korai Cure-ra emlékeztetnek (dobhangzása meg persze a Joy Divisionre), a dalszerzésben van még mit tanulni, bár a Phantom Chariot című dal egész kis pofás sláger. Majd idővel. Vagy nem. C+

Kim Ki O: Dans

A Kim Ki O szintivel és basszusgitárral felálló török lányduó, már szerepelt Ingyenzene rovatunkban, ugyanis eddigi lemezeit le lehetett tölteni az együttes honlapjáról, ingyen (illetve meg lehetett vásárolni cd-n a bajuszos horvát embertől, aki a Kirik Cizgi nevű testvérzenekart elkísérte budapesti fellépésére), másrészt jó is. A Dans az együttes első “igazi” kiadványa, a holland Enfant Terrible adta ki lemezen. És bár elsőre nem tűnik olyan erős anyagnak, mint mondjuk az En az iki, en fazla sekiz, erre is ráhangolódik az ember, idővel pedig elveszik a hat dalában, ami nem is nagyon különbözik a korábbiaktól: álomszerűen egyhangú, mégis nagyon élő, nyers szintivel (a Bu sarkiyi cok seversin sen címűben numanesen rockossal), éteri énekelgetéssel, egy irányba haladó ráérős tempókkal. A Kim Ki O világa nem vesztett bájából és egyediségéből, egyszer megnézné már az ember élőben is. B

Automelodi: Automelodi

A kanadai (azon belül is montreali) Automelodinek ez az első hivatalos nagylemeze, a korábban Arnaud Lazlaud néven aktív Xavier Paradis áll mögötte, és a nyolcvanas évek középső harmadának francia nyelvű new wave-jét idézi (kis mértékben a kétezres évek fordulójának revivaljének áramvonalasabb szűrőjén át, illetve vannak angol nyelvű számok is). Paradis több éves tapasztalata a remek dalszerzésen és az élvezetes, de sosem túl harsány szintihasználatán érezhető: a lemez nagyon egyben van és kiforrott. Látszólag sajátos dallamvilága persze a fent említett korszak újromantikájára és az idézett (francia ajkú) popkultúra dalhagyományára vezethető vissza, de az olyan kiváló számok, mint a Rayons de Rien, a Bounderie Jazz, vagy a Rose A.D. még azt is feledtetik, hogy az Automelodi talán két-három számmal hosszabb a kelleténél. B+

Frank (Just Frank): The Brutal Wave

A Frank (Just Frank) egy francia duó, és az utóbbi években ismét növekvő vitalitású minimal-/cold-/szintiwave nemzetközi közegének új felfedezettje, vagy legalábbis a Stereogum idén az év legfigyelemreméltóbb újoncai közé sorolta. Első albuma a Brutal Wave, és szögezzük is le, hogy ezen hallható az év egyik legnagyszerűbb slágere (Le Son du Trottoir), talán az egyetlen dal, amit egymás után ötször meg tudtam hallgatni 2010-ben.

Származása okán a Frank sorolható az új coldwave-hez, de inkább olyan, mint egy tetszőlegesen kiválasztott európai darkwave-csapat ’83-ból. És ez a fő probléma: azon túl, hogy hangulatosan szólal meg a lemez (gitárközpontú, kevesebb benne a szinti, a Cure Seventeen Seconds korszakára emlékeztet), és a két tag tökéletesen reprodukálja Európa obskurus és rideg wave-keresztmetszetét a fenti évből, mást nem nagyon nyújt, igazán emlékezetes pillanatok híján pedig a tökélyre fejlesztett hangzás is meglehetősen unalmassá válik hamar. Ha párhuzamba állítjuk a fentebb tárgyalt Automelodival (szintén a Wierdnél jött ki, szintén francia gyökerű/nyelvű és szintén ugyanazt a pontosan behatárolható két-három évet és részben közeget idézi, még ha más tónusokkal is), akkor azt látjuk, hogy a Frank (Just Frank) már tudja, hogy kell kinézni, viszont a dalszerzésben van még mit tanulnia kanadai társától. Ugyanakkor a (szintidominanciájával és felszabadultságával a lemezből némileg kilógó) Le Son du Trottoir bizonyítja is, hogy a képesség meg van benne hozzá. C+

Frank (Just Frank)/Soviet Soviet: Frank (Just Frank)/Soviet Soviet

A fentiek lényegében a Brutal Wave után megjelent split a-oldalára is igazak, annyi a különbség, hogy ezúttal a szintik jóval hangsúlyosabbak és mindvégig húzzák, diktálják a tempót. A Frank (Just Frank) zenéjének jót tesz ez az ötszámos töménység, a Do The Soviet refrénje pedig remek (a dalt a b-oldal zenekarának egy nizzai koncertjének emlékékére írták). A b-oldalas zenekar neve tehát Soviet Soviet, egy olasz trió, ez a második kiadványa a tavalyi Soviet Soviet ep után. Az ő öt számukba szorult energia el is viszi az egész lemezt a hátán. A Soviet Sovietbe nem fért szinti, kicsit kilóg a sorból, de csak kicsit: dob, gitár, basszusgitár van helyette, feszes és lankadatlan tempó, pszichotikus ének, nyersen nyikorgó témák, nyughatatlan menetelő basszusok. Kicsit olyan, mint a Cramps vagy a Wire, máskor a CCCP hétköznapi végítélete köszön benne vissza, néha az első Horrors-lemezre emlékeztet, illetve az általa idézett zenei kultúra visszhangjaira (és visszhangeffektjeire). A Soviet Soviet öt számát mégsem lábjegyzetei, hanem kilátástalan vitalitása viszi előre, táncolva, a szakadék felé. B+

Maxmillion Dunbar: Cool Water

Kicsit talán kilóg a sorból a Cool Water, de van benne szinti. Az instrumentális hiphop és electronica fesztelen területein mozgó Maxmillion Dunbar tavalyi ep-je, a Bare Feet laza szintis/csilingelős beatjei több mint simán kellemesek voltak, az idei albumot pedig a Girls Dream kislemez chilldiscója előlegezte meg: a Cool Water nyolc trackjére ugyanez az egyszerre álomszerű és laboratóriumi hangulat jellemző. Mégis több rajta a klasszikus electróhoz (Pretty Please) vagy éppen a house-hoz (Rhythm Track For Rashied Ali) való kötődés, de mindez rendkívül lágy hangokkal, néhol észrevétlen ütemekkel. A Slo Mega beatjeire előbb fenyegető morajlás kúszik, ami aztán visszafogott funkba vált, mindez egyszerre hanyag és talál telibe. A lemez fele lezseren, de célirányosan vezet, a másik fele hangrétegekkel (Original Soundtrack Flutes) úsztat különösebb irány nélkül, néha a másik fél kicsit több. Sajátosan régiiskolás hangzású és öntörvényű a Cool Water, mégis átlagon felüli frissességgel hat. B+

Arp: The Soft Wave

Az Arp a New York-i Alexis Georgopoulos egyszemélyes projektje, 2007-es In Light című lemeze nagyszerűen ötvözte a kétezres évek második felének (tengerparti) álomképeit a német hetvenes évek kozmikus szintetizátorkultúrájával. A Soft Wave ennek a folytatása, némileg több hangszerrel, bukolikusabb hangképekkel, sőt Georgopoulos énekel is a From A Balcony Overlooking The Sea című dalban, ami több szempontból Brian Eno énekét idézi a Luneburg Heath-ből, a harmadik Harmonia-lemezről (hangulatában is, illetve azon a lemezen is az az egyetlen éneklős szám). A lemez egésze Roedelius és Moebius munkásságát, illetve a hetvenes évek második felének elektroakusztikus hangképeit, szekvenciáit idézi, vagy inkább azokat elsajátítva teremt saját világot. A szerzemények sosem merülnek ki régi hangok újrahasznosításban, mind halad valamilyen irányba, fejlődik, gondolkodik, torzul, létrehoz, nem siet. Miközben mindvégig abban a világban gyönyörködik, amit szeret és tisztel. Az év egyik legkellemesebb hallgatnivalója, hátborzongató pillanatokkal. A

Crimea X: Prospective

Ezzel szemben az olasz Crimea X saját ötletek hiányában totális közhellyé alacsonyítja az utóbbi években krautdiscóvá fejlődött valamit (amiről bővebben erre), és még ügyetlenül is nyúl az alapanyagokhoz. A Crimea X DJ Rocca és Jukka Reverberi közös projektje, utóbbi a Giardini di Miró nevű sikeres olasz posztrock-együttes tagja. A duó önmagát “socialist krautdiscónak” hívja (számcímei közül néhány: Jurij, Pirog, Teppop). Az efféle ideológiai plusznak az olaszoknál (Reggio Emiliához köthető) popzenei hagyománya van, köszönhetően főleg Giovanni Lindo Ferrettinek, ennek ironikusabb, 21. századi és pszeudo-nosztalgikus vonala pedig az Offlaga Disco Paxnak. A szintén Reggio Emilia-i Crimea X zenéje viszont leginkább a kilencvenes évek végének chillezősebb elektrodiszkójára emlékeztet, meglepően gyakran az akkori Neóra is, főleg akkor, amikor énekelnek benne (Plov, Liubov). A Prospective-ben még a hangok szintjén sincs semmi “kraut”, de sokkal nagyobb baj ennél, hogy unalmas, ötlettelen és tetszelgő, néhol van egy kellemes lüktetése (10 PM), de többnyire jellegtelen: az egyik fülön be, a másikon ki, de kifejezetten zavaró utóízzel. D

Casa del Mirto: Acafulcro

Marco Ricci az észak-olasz Trentóba való, a fátyolos-szintis Casa del Mirto projektet egyedül csinálja (emellett a Death By Pleasure nevű noiserock-duó fele). A Casa del Mirto lemezei ingyen letölthetőek innen, hangulatuk köthető a közkedvelt chillwave-hez, de szintihasználatuk és lüktetésük ad nekik nem kevés italodiscós, illetve house-os ízt. A legutóbbi nagylemez a tavalyi Eternal volt, idén decemberben pedig jön egy új, amelyről már hallható ez a megkapó szám. A “b-oldalas” számokat összegyűjtő Acafulcro a várakozást hivatott kitölteni, és korábbi anyagoknál direktebben chillwave-es (van egy Brother című szám!), bár az nem teljesen világos, hogy a b-oldalas mit is jelent a Casa del Mirto esetében. Valószínűleg azt, hogy afféle átvezető zenéket, ötlettöredékeket tartalmaz. Mindesetre egy nagyszerű ötven másodperces acid-house-os intróval kezdődik (Tacos + Taifun), ami után előbb szinte hiphopig lassul a tempó (Transparent), később egészen dubig (Burning): kellemesen merengős és hullámzós negyedóra az Acafulcro, bár Ricci témaíró készsége ezúttal kevésbé hangsúlyos rajta. Várhatóan majd a decemberi albumon. B-

Degada Saf: No Inzro

Pár kilométerrel odébbról és huszonöt évvel korábbról való a trevisói Degada Saf, amelynek első lemezét újból adta most ki a római Mannequin (a kiadó retrospektív válogatásáról erre írtunk).

Fausto Crocetta és Luigi Campalani duója 1986-ig létezett először, a No Inzro az első, 1984-es lemeze, eszperantó nyelven énekelnek rajta: disszonanciákkal teli, sűrű és melankolikus szintipop, amelynek csupán hanganyaga is sugározza magából a kor és a műfaj színpadiasságát, ha tetszik, az újhullámos dadát. Az egészet a rideg, tömény és nihilista poszt-indusztriális elemek egyrészt nehézkessé teszik, másrészt az eszperantóul előadott popszámok egészen torzak, bár egyértelműen popszámok; olyan az egész, mint valaminek a reprodukciója: de nem más zenéknek, vagy csak indirekt módon azoknak, inkább audiovizuális benyomásoknak halandzsanyelvvel való újra előállítása, amelyeknek – pl. képzelt videóklipeknek – persze akkori jellegzetes popzenék is egy darabját képezik. Kimerítő és bizarrul szórakoztató poplemez a No Inzro. B

Absolute Body Control: Shattered Illusion

A belga Absolute Body Control is harmincéves, ott volt a minimal wave születésénél, most pedig van egy új lemeze. A két tag, Dirk Ivens és Eric Van Wonterghem az utóbbi harminc évben is aktív, de inkább a ritmikus ipar és az ebm világában (Klinik, Dive, Sonar, Monolith stb.), erre olvasható velük interjúnk. Az Absolute Body Controllal poposabb, bár azért kellően sötét és kilátástalan énjüket élesztik fel: az utóbbi néhány évben főleg koncertezéssel, régi anyagok újrakiadásával és -felvételével, egy-egy új számmal, most nagylemezzel.

A Shattered Illusion a felszínen meglehetősen unottnak tűnik, illetve olyannak, amit nem érez teljesen magáénak az alkotója (az intróként működő What Took You So Long egészen elnyújtott és unalmas), de valójában az ABC csak hozza azt a hűvös és lélektelen hangzást, ami a sajátja: minimalista, monoton, a szintik nyersek és vágnak, Dirk Ivens hangja elhaló és rozsdás, bár a dallamai néha erőltetettek. A Shattered Illusion nehezen indul be, de a lemez második fele épp egy nagyságrenddel erősebb: két remek sláger szólal ott meg (Into The Light és a címadó), illetve a legkegyetlenebb és legszuggesztívebb pillanatok is ott hallhatók (Stardust Fever, Talking To The Men, Any Second Now), bár ezek pont olyanok, mintha a Dive címke alatt készültek volna – ami egyébként nem baj, sőt. B-

Zola Jesus: Stridulum + Valusia

Zola Jesus igazi neve Nika Roza Danilova, Los Angelesben él és 21 éves. Tavaly hívta fel magára a figyelmet relatíve szélesebb körben New Amsterdam és Spoils című lemezeivel, legjobbak mégis az ep-i: a tavalyi Tzar Bomba, az LA Vampiresszel közös lemez, illetve az év eleji Stridulum.

Zola Jesus dalai lesújtóak, hangszerelésük ipari egyszerűségű, lassú és indusztriális ütemekkel, megrázó szintitémákkal, mindehhez jön Danilova szenvedéllyel és titkokkal teli hangja – egészen letaglózó tud lenni. Fiatalos ihletettsége termeli is a lemezeket, számos kiadványának színvonala értelemszerűen egyenetlen, sötéten ragyogó karizmája viszont a Stridulum hat dalában összpontosult eddig leginkább. Az ep-nek nincs gyenge pontja, dalok egyszerre tökéletesek önmagukban és tűnnek egymás folytonos mutációinak is: a hátborzongatóan slágeres Nighttól kezdve, az annak lemezt záró variációjának ható, mégis egészen különböző Manifest Destiny című dalig. A Stridulum az év egyik legerőteljesebb és legjobb lemeze. Megfoghatatlanul mélyen gyökerezik az időben, és megrendítően kortalan. A

Ezzel szemben a napokban megjelent Valusia épp azokat a mélységeket és súlyokat nélkülözi, amelyek a Stridulumot olyan nagyszerűvé tették. Zola Jesus időközben Karin Dreijer Anderssont (Fever Ray) kísérte annak európai turnéján, illetve a Xiu Xiut és az XX-et, a Valusia pedig az első kiadványa, amelynek producere is van, Chris Coady személyében. Ebben a négy számban már vannak vonósok, illetve van egy zongorás dal is (Lightsick), és bár a nyitó Poor Animal szinte irányítottan slágeres és persze nem is rossz, mégis az apokaliptikus Tower az egyetlen átütő szerzemény a Valusián. B-

Umberto: From The Grave + The Prophecy Of The Black Widow

Az Umberto művésznevű ember Kansas Citybe való (ő egyébként Matt Hill, játszik az Expo ’70 nevű pszichedelikus jam-projektben), és a hetvenes/nyolcvanas évek (leginkább olasz) horrorfilmjeinek szintetizátoros zenéi ihlették (mondjuk a Fabio Frizzi-vonal, nem a goblinos). Ebből többmindent össze lehet gyúrni (ld. például itt, illetve majd lent), Umberto azonban nem sokat tököl oda nem való dolgokkal: From The Grave című lemezén gyakorlatilag egy az egyben reprodukálja azt a bizonyos hangulatot. Kimész a konyhába kóláért, közben a szobából hallod az agyonjátszott vhs-t: elnyújtott temetői jelenetek, fenyegető szintifutamok, mechanikus funkgroove-ok, minden rendkívül lassú, a hangzás pedig tompa. Nem állítottad le a filmet, viszont rohansz be vissza, mert visszahúznak a hangképek. A Child témája és késleltetése az egyik csúcs, a másik az In The Name Of Zuel beteg diszkója. Az egész inkább nagyon élvezetes, mintsem végig izgalmas, mert bár sokkal ötletesebb és egyedülállóbb anyag, mint elsőre tűnik, de azért jó fárasztó is. B

A napokban megjelent Prophecy Of The Black Widow pedig olyan, mint a jó folytatások. Egyrészt a Temple Room gitárriffjei bombasztikusan indítják a lemezt, illetve az egész anyag gazdagabban van hangszerelve (a szintihasználatát tekintve is), de persze úgy, hogy gyakorlatilag ugyanazt a világot idézi, mint a From The Grave; másrészt ahol az első lemez fárasztó volt, ott a Prophecy valódi saját világot és filmet teremt: szinte megrázó, ahogy a Red Dawn témája nem valamire emlékeztet, hanem úgy hat, mintha egy tizenhét éve utoljára látott jelenetet élnél újra. Több a diszkós lüktetés és a szín, az Umberto koncepciója valós fikcióvá forrott. A

Zombie Zombie plays John Carpenter

A francia Zombie Zombie (Etienne Jaumet, Cosmic Neman) analóg szintetizátorokkal és dobbal előállított ritmikus/hipnotikus középtempós zenéje bátran sorolható a krautdiscóhoz, tavalyelőtti bemutatkozó lemeze (A Land For Renegades) jó hallgatnivaló volt, mégha nem is annyira ötletes, mint amennyire hosszú. A duó előszeretettel hivatkozik John Carpenterre és a Goblinra, legújabb ep-je pedig nem más, minthogy öt Carpenter-film témáját játssza el (ezek közül az egyiket Ennio Morricone írta, A dologét).

Egyszerű, mégis izgalmas hibridet eredményez mindez, merthogy hangzásában alapvetően a Carpenter előtti időket idézi: Carpenter rideg szignáljai teltebbé válnak és keverednek a elektronikus rockzene élő lüktetésével – mindez persze a mai krautdiscósok logikája mentén. Másrészt azért is szerencsés a párosítás, merthogy a krautdisco művelői/ihletettjei nem mindig tudnak jó témákat írni (ld. Crimea X), ezt pedig a Zombie Zombie úgy hidalta át, hogy a filmtörténet néhány legjobbját sűrítette 25 percbe. A labda talán túl magas (főleg, hogy az ötből három főtéma) és nem is a legeredetibb (hisz a nyolcvanas években német gyártmányú italodisco-verziói készültek Carpenter-témáknak), mégis: egy árnyalattal bár, de sikerül úgy újraértelmeznie, hogy meg legyen benne az a plusz (az alapanyagon kívül), ami miatt újra meghallgatja az ember. B+