Molnár András – 2011.12.14. – http://quart.hu/cikk.php?id=6930

Actress, az elektronikus zene egyik legnagyobb becsben tartott alakja az A38-on lépett fel november végén. Beszélgettünk könyvekről, elkényeztetett britekről, a megfelelő pillanatról, pop és kísérletezés kapcsolatáról. Kiderült, hogy sem a techno, sem a jövő, sem a naptárak nem érdeklik.

Hallottam, hogy sokat olvasol. Mit olvasol éppen?

Az Elveszett Paradicsomot.

Általában miket szeretsz olvasni?

Nem tudom, amihez épp megjön a kedvem.  Legutóbb Nabokovtól olvastam az Adományt. Általában szeretem az orosz irodalmat. Elég mély.

Szeretsz egyedül lenni és például olvasni, vagy azért gyakran mozdulsz ki otthonról?

Végülis attól függ. Ha épp egy albumot írok, ami mondjuk az utóbbi másfél évre jellemző volt, akkor igen, eléggé ráösszpontosítok a saját világomra. Olyankor állandóan ilyen “mit is akarok, mit is akarok” állapotban pörgök. Persze nem dolgozom folyamatosan, nem arról van szó, hogy felkelek és rögtön leülök zenét írni. Minden az áramló energiákon, az impulzuson múlik. Hol beindul egy folyamat, hol kicsit lenyugszik. Nem az inspirációra várok, az igazából mindig is megvolt. Inkább csak a megfelelő pillanatra, amikor le tudok ülni és megvalósítani, amit akarok.

Tehát minden ott van már a fejedben előre eltervezve, már csak formába kell önteni?

Igen, nagyjából. Alakul, alakul, aztán lehet, hogy épp nem is számítasz rá, de csakúgy előtör. Nálam legalábbis így működik. Az olvasást egyébként nem gondolom magányos időtöltésnek. Inkább arról van szó, hogy alkalmat teremt arra, hogy ezek az energiák elérhessenek. Az agyam állandóan új dolgok körül forog, és az olvasás segít abban, hogy összpontosítsak. Bár nyilván olvasni sem olvasok megállás nélkül. Az idő nagy részében inkább csak ülök és nem csinálok semmit, sétálok, internetezek, kimozdulok a haverokkal, elmegyek ruhát venni meg ilyesmik.

Most nincsen rendes állásod ugye?

Nem, nincs. Csak zenét írok.

Mikor volt utoljára munkád?

Nagyjából három éve. Részmunkaidőben dolgoztam egy tévécsatornánál utómunkálatokon. Nem, talán mégis inkább négy éve volt, akkor írtam a Hazyville-t.

Hogyan merül fel egy új album ötlete? Csakúgy beugrik egy nap, vagy folyton ott lebeg valahol a tudatalattidban?

Folyamatosan figyelem, hogy mi történik a környezetemben, nyitott szemmel járok. Ezekből az élményeimből, benyomásaimból táplálkozom később, illetve keresem, hogy mi az, amit még nem fogalmaztam meg zenében. Bár úgy általánosságban rengeteg cuccot írtam csak úgy, bárminemű konkrét mondanivaló nélkül. Bizonyos számokról aztán kiderül, hogy megfogalmaznak valami témát, és ezekből kezdek felépíteni egy történetet. Az albumok nálam sokkal inkább egy történet elmeséléséről szólnak, mint számok írásáról. A számok egy nagy egészt alkotnak együtt. Szóval nem igazán vehetsz ki egy zenét és értelmezheted a többi nélkül, mert minden teljesen egymásba fonódik. Most például már javában dolgozom a következő albumomon, aminek R.I.P. lesz a címe; ha minden igaz, jövő tavasszal jelenik meg. Teljesen el fog térni a Slpazsh-től, itt egyáltalán nem használok hangmintákat, az egész analóg cuccokra épül majd. Végülis mondhatjuk, hogy tradicionálisabb lesz, egy csomó klasszikus elemmel.

Klasszikus úgy értve, hogy klasszikus techno?

Nem, a techno már nem igazán érdekel, ha lehet ezt így mondani. Persze nálam amúgyis minden a technónál kezdődik, de úgy érzem, kicsit már idejétmúlt dolog ezzel foglalkozni, hiszen a technón már túl vagyunk. Szóval igazából csak írok. A lényeg az, hogy a témának világosan ki kell domborodnia. Említettem, hogy az Elveszett Paradicsomot olvasom, és mondhatjuk, hogy az albumra nagy hatással voltak azok a témák, azok a motívumok, amik ott is meghatározóak. Tulajdonképpen új kommunikációs csatornákat próbálok megnyitni. Emellett persze az is mindenképpen fontos, hogy folyamatosan újabb és újabb kihívások elé állítsam magam. Most például egy teljesen új stúdióban dolgozom, új eszközökkel. Ez már önmagában teljesen új körülményeket, új kihívásokat jelent.

De új energiákat is ad, gondolom…

Persze. Természetesen új energiákat is jelent. Valamint új frusztrációkat, új problémákat, új korlátokat. Tehát így mindenképpen valami más születik. Mi értelme lenne ugyanazokat a célokat kergetni egy teljesen más helyzetben?

Az előbb említetted, hogy mennyire fontos számodra a környezeted, hogy mennyire támaszkodsz rá. Sok kiadóról szokás azt mondani, hogy olyan, mint egy család, de abból, amit így külső szemlélőként láthatok, úgy tűnik a saját kiadód, a Werk Discs tényleg igazi családként működik. Mi újság a családoddal?

Megvagyunk, megvagyunk. Tényleg, mint egy rendes család, néha vannak hullámvölgyek, megvannak a teljes összeomlás pillanatai. Amúgy minden rendben… Az egész alapja a bizalom. Különböző előadókkal dolgozol, akik különböző dolgokat tudnak nyújtani. Egyre több ember vesz ebben részt a világ minden tájáról, ami nagyon jó. Elég sokat utaztam is az utóbbi fél évben. Valamilyen szinten mindig felelősségemnek éreztem, hogy bemutassam a világnak azokat az embereket, akikkel így találkoztam. Az Egyesült Királyságban, Londonban eléggé könnyű elszakadni a valóságtól. Eléggé el vagyunk kényeztetve abban az értelemben, hogy bármelyik nap, bármelyik este zsákszámra találunk jó bulit, egy halom jó klubunk van, megkérdőjelezhetetlen az Egyesült Királyság központi szerepe az elektronikus zene múltját tekintve, itt született a dubstep stb. Ebben a tekintetben iszonyúan el vagyunk kényeztetve, és így hihetetlenül könnyű nem észrevenni, hogy a világ másik felén is történnek dolgok a zenében. Én igyekszem nem belesni ebbe a csapdába, hiszen nyilvánvalóan a világ összes zugában találhatnánk zenét, ami legalább ilyen érdekes, de nem jut ekkora rivaldafényhez. Nekem mint kiadóvezetőnek mindig nagyon fontos volt, hogy ezeket az embereket minél több hallgatóhoz eljuttassam. Emellett az is alapvető, hogy valami olyasmivel akarunk foglalkozni, ami megkülönböztet minket a többi kiadótól. Hogy feltörekvő, nem kizárólag brit művészekkel dolgozzunk együtt. Mindeközben persze ügyelek arra is, hogy ne foglalkozzunk egyszerre túl sok előadóval se, hiszen az nem lenne fair velük szemben, ha egyiket a másik után adnám ki megállás nélkül. Ehhez nincsen elegendő forrása az embernek, úgyhogy igyekszem jól meggondolni, hogy kiket szemelek ki.

Folyamatosan keresgélsz, vagy inkább csak nyitott vagy?

Ó persze, igen, abszolút nyitott vagyok. Azt mondjuk nem mondanám, hogy keresgélek. A megfelelő zene valahogy mindig megtalálja az embert, egyszer csak fejbe kólintja. Velem legalábbis legtöbbször így történik. Szeretek egész egyszerűen csak úszni az árral, aztán ha valami beüt, akkor “oké, hajrá, csináljuk!” Valahogy így működik nálam a zenekiadás. Szóval a Werk tényleg egy mindössze maréknyi emberből álló család, ahol grafikák, videók, zenék forrnak össze. Egy igazi otthon. Egy bentlakásos munkahely.

Ti csináljátok ugyanakkor a Thriller kiadót is. Úgy tűnik, mintha a Thriller egy amolyan külön bejáratú játszóteretek lenne, ahol kipróbálhatjátok, hogy meddig tudtok elmerészkedni egy-egy szám keretein belül. Hogyan működik ez és miért szünetel látszólag a kiadó?

Egyáltalán nem szünetel, folyamatosan aktív. Mint minden, ez is megállás nélkül történik. Ha például körbenéznél az irodámban, nem találnál semmilyen ütemtervet vagy gondosan kitöltött naptárakat. Én nem így működöm. Minden a megfelelő pillanaton múlik. Egy adott dolog megtörténhet akár még ma is, de lehet, hogy csak egy év múlva. Elég sok zeném van, de nem tervezem, hogy mindet egyszerre kiadjam. Nem is igazán érzem, hogy rá lennék erre kényszerülve. Egy hosszabb érési folyamatra van szükség ahhoz, hogy valami megvalósuljon. Aztán amikor már készen van, tovább is lépünk a következő dologra. Egyébként érdekes, ahogy az utóbbi albumom még most is folyamatosan eltalál új emberekhez. Amikor megírtam, persze megállás nélkül csak hallgattam és hallgattam és hallgattam kis részletenként. Ezek az emberek viszont most találkoznak vele először életükben és valószínűleg teljesen máshogyan hallják. Nekem nagyon fontos ez a fajta folytonos visszhangzás. Ez az oda-vissza verődő visszhang pedig utólag is szüntelenül alakítja a zenét. Végülis ezért használtuk a borítókon a háromszöget és a hatszöget is, mert mindkettő a körhöz kapcsolható, alakulásra képes forma. Fellépek valahol, beszélek az emberekkel, akik más és más dirib-darabkákat ragadnak ki a történetedből, nekem pedig rögtön beugranak azok a pillanatok, amikor ültem a stúdióban és éppen ezen vagy azon a részleten törtem a fejem órákon vagy akár napokon keresztül.

Szóval szereted kiélvezni a zenéd utóéletének minden egyes mozzanatát?

Hát igen, de ez az utóélet azért ugyanúgy nehéz dolog…

Mert örökké üldözni fog?

Pontosan, igen! Ezért nem szeretek külön számokról beszélni, mert egy albumnak külön élete van. Engem az elektronika esztétikája érdekel; az elektronika és ami mögötte van, impulzusok, jelek. A zenének spirituális értelemben abszolút megvan a saját élete. Úgy értem, van ez a világ, sétálok, felkelek – és egy valódi paradicsom, de egyben teljes sötétség is az egész. Teljes őrület, de ugyanakkor persze csodálatos is. Én így fejezem ki magam a művészeten keresztül.

Gondoltál valaha a zenédre úgy, mint ami a fekete zene, a soul, a funk vagy akár a Detroit techno örökségét a 21. századba emelheti? Szerinted ráhagyományozol valami ilyesmit a jövőre?

A jövő egy furcsa dolog. Igazából nem is tudom, hogy hiszek-e a jövőben mint olyanban. Úgy értem, a jövő bármi lehet. Most voltam például Kongóban, és tulajdonképpen semmijük sincsen, mégis olyan, mintha a jövőbe pillantanál bele. Annyira kezdetleges minden, hogy úgy tűnik, mintha a jövőből érkezett volna. (nevet) Vagy vegyük azt, hogy 2011 van, mindenki azt hitte, hogy mára már kis űrhajókban fogjuk közlekedni keresztül-kasul, aztán ebből nem lett semmi. Az idő a lényeg. Számomra az az igazi ura mindennek. Ezért van mindig ambivalens érzésem a különböző ütemtervekkel, naptárakkal, interjúkkal kapcsolatban. Hiszen megcsinálhatnánk ezt az interjút egymás után tízszer és valószínűleg tökéletesen ellentmondanék magamnak, plusz egy rakat hazugságot, hülyeséget is mondanék. Ezért nem érdekel igazán mostanában a jövő. Sokkal inkább az idő foglalkoztat és hogy megértsem, hogy kialakítsam a saját látásmódomat. Jöjj rá, hogy te mit gondolsz a világról, és alkalmazd azt a saját életedre. Végülis minden az életről szól.

Úgy tűnik, hogy mostanában egyre több elektronikus stílusban megjelenik a zajosabb, koszos hangzás: ott van például Andy Stott, vagy az olyan kiadók, mint a Leaving Records (hiphop, electronica), Workshop (house, techno) és persze a Werk Discs. Vagy például csak a te albumaidat nézve is az látszik, hogy sokkal több emberhez jutott el a Splazsh, mint a két évvel azelőtti Hazyville, holott azért valamennyire hasonlít egymásra a két album.

Hát igen, ebben az értelemben a művészet csalóka. A Hazyville talán a kedvenc albumom. Elég sokan mondták már, hogy jobban szeretik, mint a Splazsh-t. Az egész album egyetlen palettából dolgozik, alakítja, formálja magát. Szerintem azért volt csalóka a fogadtatása, mert végülis egyáltalán nem reklámoztam. Egy eléggé szerény kivitelű műanyag tokos cd-n adtam ki, nagyon limitált példányszámban, ráadásul a saját kiadómon. A zenének viszont volt egy energiája, ami az idő múlásával is abszolút megmaradt, és szerintem meg is fog. Ha már Andy Stottot említetted, ő azért jó példa, mert egy kifejezetten tiszta, polírozott, régi sulis dubtechno hangzás felől váltott egy nagyot, és elkezdett hangmintákkal dolgozni, amit azelőtt sosem csinált. Szerintem az emberek most fedezik fel, hogy ma már teljesen máshogyan is lehet ezekkel a hangmintákkal dolgozni, mint korábban. Mostmár tényleg lehet velük hülyülni, halálosan lelassítani őket, darabokra szedni, szétmaszatolni. Ez most egy egészen új módja annak, hogy kifejezed magad. Rajtad áll, hogyan alakítod ki belőle a saját dinamikádat, hogyan alakítod ki vele a saját DNS-edet.  Ez csodálatos dolog, mert sokkal inkább az önkifejezés egy formájáról van szó, mint arról, hogy megpróbálsz egy zenét valahogyan belekényszeríteni valamilyen kategóriába, valamilyen stílusba. Ma már az, hogy leülsz és ilyen vagy olyan stílusú zenét próbálsz csinálni, szinte nem is létezik. Az emberek gyakrabban akarják a saját maguk érzéseit kifejezni. Talán jóval több szabadságot éreznek most ezek az előadók…

Egyre többen adják a fejüket a kísérletezésre?

Igen, végülis az egész lebontható a kísérletezésre. Nekem például mindigis erről szólt az elektronikus zene, a kísérletezésről. Aztán pedig azon dolgozol, hogy ezt popzenévé tudd alakítani. Nekem mindig a pop jár a fejemben, amikor zenét írok, imádom a popot. Bármennyire is kvázi ezoterikusan gondolkodom a dolgokról, mindig valami olyasmit szeretnék csinálni, amire egyszer valaki majd azt mondja: “hé ez akár egy popszám is lehetne, nincs is annyira messze tőle.” Szeretem a kísérletező kedvű zene és a pop egymás mellé állítását, ez nálam az egyik legfőbb cél. És hogyha az emberek tényleg tudnak ilyen szellemben zenét készíteni, akkor végülis újradefiniálhatják, hogy mi az a pop, ebből pedig már kialakul egy külön zenei világ. Aztán ez szépen lassan elterjed az egész világon, és az emberek elkezdik magukat jól érezni vele. Tulajdonképpen ez a célom. Mert végülis bele lehet menni ilyen mélyen a dolgokba, hogy az Ördögről, Istenről, a pokolról meg ilyenekről magyarázol, ez mind fontos is, nem véletlenül írok erről zenét. Szerintem a világ maga is változóban van. Én legalábbis így érzem, amikor zenét írok. Szóval igazából nem az van, hogy “erre meg arra gondolok, amikor zenét írok”, ez hülyeség, igazából semmin sem gondolkodom olyankor. Csak jön és kész. És ez az igazán spirituális része. Ez számít.