Puskár Krisztián | Mersenne Nándor | Gitár János | Rónai András | Szabó Gábor Zsolt | Szabó Zsolt | Tövisházi Ambrus – 2008.05.25. – http://quart.hu/cikk.php?id=2506

A híres, immár bajszos ember [2008.] május 26-án adandó budapesti koncertjének alkalmából kritikusaink (mármint azok, akiknek nincs tagkönyvük a keményvonalas “Nick Cave Egy Segglyuk”-frakcióban) összeszedték kedvenc Nick Cave-számaikat (videókkal). Személyes emlékek régi rajongóknak és későnjövőknek, vér, vámpírok, vándormadarak és pelenka. Ráadás: beszámoló az utazó rockandroll-cirkusz londoni koncertjéről.

The Boys Next Door: Shivers (Door, Door, 1979)

Miközben ehhez a cikkhez kerestem linkeket, felfedeztem egy Boys Next Door-videót! Ráadásul a Shiversét! Azt hiszem, legtöbbükről elmondható, hogy Nick Cave munkásságát az időben visszafelé haladva fedezik fel, esetemben például egyszerűen abból adódóan, hogy e szám megjelenésekor még a bilire szokás volt a legfőbb gondom. A szerzemény szövege ma már megmosolyogtató, de mégis, minden idők egyik legjobb dala! (SZZS)

The Birthday Party: Nick The Stripper (Prayers On Fire, 1981)

Teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a Birthday Party ott volt a nyolcvanas évek legizgalmasabb zenekarai között. A kritikusok és az ausztrál zenehallgató ifjak többsége viszont csak üveges szemmel meredt maga elé akkoriban a szerzeményeikre fülelve. És lássuk be a perverz bacchanáliát bemutató ((Fellini Satyriconját idéző) Nick the Stripper-videó sem segíthetett sokat ennek megváltoztatásában. Annak ellenére sem, hogy Nick Cave egy óriási pelenkában tekereg a kamerák előtt. Amikor először láttam ezt a klipet, úgy döntöttem, lesz egy Porca Dio feliratú pólóm, de aztán be kellett látnom, hogy istenfélő vagyok. (SZZS)

The Birthday Party: Release The Bats (Release The Bats 7″, 1981)

Ez az a szám, amit tizennyolc éves koromban szerettem igazán. És őszintén remélem, hogy ekkor mindenkinek megvolt a saját Release The Batse. Ha ezt meghallgatjátok, nem fogtok többé haragudni annyira a későbbi nyálas-balladisztikus Nick Cave-re sem. Ez a szám a primér és totális neurózis legjobb megfogalmazása az általam ismert popzenében. Feláll a a szőr a hátamon. Sex horror vampire BITE! (TA)

Nick Cave & The Bad Seeds: Tupelo (The Firstborn Is Dead, 1985)

Szipus barátunk a vérmocskos punk/posztpunkban elért eredményeit hasznosítva engedett utat blues- és Elvis-mániájának, s úgy kapcsolt össze két zenetörténeti folyamatot, hogy annak máig ható, súlyos következményei lettek. Az alábbi tévés klip nemcsak azért lenyűgöző, mert olyan aranyosan fiatal rajta mindenki, hanem azért is, mert reflektorfénnyel világít rá a tényre: Nick Cave azon ritka előadók közé tartozik, akik előre mennek egész pályafutásuk alatt. Nyilván nem mindenki van oda azért, ahol most tart (bár a magam részéről igen nehezen látom be, hogyan lehet az újabb lemezeiben is csak a ballada-dalnoki réteget hallani), de az egészen visszatekintve lenyűgöző végigkövetni, ahogyan egymásra épülnek, egymásból következnek a korszakok. (GJ)

Nick Cave & The Bad Seeds: The Carny / From Her To Eternity (Der Himmel über Berlin filmzene, 1987)

Erről is beszélni kell, le nem tagadható, még ha rozsdásodnak is a szinapszisok. Kor- és szociokulturális paraméterekkel pontosan leírható az az embercsoport, melynek tagjai számára Wim Wenders filmje és benne a Bad Seeds pusztító erejű, kicsit mégis mellékes fellépése mindörökre a tudtán kívül a rendszerváltás felé araszoló Budapest képeit és érzületeit fogja felidézni. Van ebben rossz is meg jó is, és mondhatnánk azt, hogy Nick Cave-nek semmi köze hozzá, de nem lenne igaz: a Bad Seeds berlini korszaka, elnézést a nagy szavakért, de ezt nem tudom másképp mondani, a bepállott, folytathatatlanná vált hidegháborús patt-lelkiállapot folyománya és kifejeződése. (GJ)

Nick Cave & The Bad Seeds: The Mercy Seat (Tender Prey, 1988)

A nyolcvanas évek Bad Seeds-lemezeire jellemző hosszú, a mániákus monotóniát és a túlfeszített dramaturgiát sikeresen egyeztető számok egyik legjobbja. A zenekar mintha egyetlen lélegzettel próbálná végigjátszani az egészet, nem ereszt, csak néha kicsit lazít a szorításon; miközben a vonósok és az elején valami furcsa hangszer is érdekesen színezi a kíséretet. Így visszatekintve a klip eleje elég rémisztő, de mivel annnyira jó és sodró a szám, ezért nevezzük ezt korfestőnek, abból az időből, mikor még nem találták fel a módszert, ami a szájmozgást és a hangot szinkronizálja, bár persze de. (RA)

Nick Cave & The Bad Seeds: The Weeping Song (The Good Son, 1990)

Hogyan lehet valami egyszerre hisztérikusan vicces és mitikusan szívbemarkoló? Nick Cave – egyik – titka nyilván éppen az, hogy ő ezt tudja, a többiek meg nem tudják. Ha egy hétig semmi mást nem nézhetnék, csak ezt a klipet, amiben Cave és Blixa Bargeld egyszerre parodizálják Dean Martin és Frank Sinatra előadói stílusát, az ötvenes évek kis költségvetésű filmjeit, valamint saját magukat, miközben mégsem puszta hülyéskedés az egész, csak egy kérdésem lenne: Nem lehetne inkább két hét? (MN)

Nick Cave & The Bad Seeds: Jack The Ripper (Henry’s Dream, 1992)

No igen, azok a bizonyos meghatározó élmények. Amikor először láttam (az első magyar MTV-generáció tagjaként) a Smells Like Teen Spiritet. Meg a 100%-ot. És a Jack The Rippert, máig emlékszem az elsőre, gyakorlatilag erre találták ki a “beszarás” szó metaforikus értelmét a fiatalok. Pedig az az a változat volt, amiben nem voltak véres kések, de nem is kellettek bele. Néhány nappal később elmentem az egyik lemezboltba, ahol éppen a rendszerváltás utáni, de a nyugati szerzői jogi törvények bevezetése előtti időszak szép szokásaként egy százasért lemásolták nekem egy kazettára a Henry’s Dreamet. A 90 perces kazetta b-oldalára egy másik lemezt kértem, rájuk bíztam, melyiket, mert fogalmam sem volt, ki az a Nick Cave. (A Kicking Against The Pricksre esett a választásuk, viszont lehagytak róla néhány számot, mint sok-sok évvel később megtudtam.) (RA)

Shane MacGowan & Nick Cave: What A Wonderful World(What A Wonderful World ep, 1992)

Ezt a számot valószínűleg más előadótól nem hallgatnám meg. Nick Cave-nek mindig volt humora, csak ez nem mindig derült ki. Azért az, ahogy az “I see friends shaking hands” alatt kezet fog az ír dalnokkal, az tényleg elég jó. Szeretném felhívni a a figyelmet arra, hogy Shane fogai annyira jól vannak ezen a videón, hogy össze sem lehet hasonlítani például ezzel. (TA)

Nick Cave & The Bad Seeds: Do You Love Me (Let Love In, 1994)

Ennek a számnak köszönhetem, illetve a klipjének, nyilván, hogy Brazíliáról nem a forró vérű, barna testű táncos csajok jutnak eszembe a mai napig, hanem a beton. Az első néhány másodperc, meg aztán az egész mocskos klip úgy általában az egyik kedvencem, ráadásul önmaga visszafogott paródiája is. A vörösből kékre váltó Blixa látványától és vokáljától meg a mai napig kiráz a hideg, épp úgy, mint a fülledt betonépületektől az elején. Ha pedig a refrént végtelenített módba raknánk, akkor annak lehet, hogy tantrikus hatásai lennének, most a konstans majdnemre és az egységre gondolok, vagy nem tudom, de unom már az istenes hasonlatokat. A Let Love In lemez pedig ugye a Nick Cave & The Bad Seeds Violatorje, ahogy azt egy nagyon jó barátom egyszer megfogalmazta. (PK)

Nick Cave & The Bad Seeds: Do You Love Me? Part 2 (Let Love In, 1994)

Az egész Let love In albumot szeretem, és maga a szám nem biztos, hogy tökéletes, de ahogyan kiegészíti az nyitó és fent látható első részt, és lezárja a lemezt az egyik legfontosabb kérdéssel, amit fel lehet tenni, itt-ott elcsukló hangon – az nekem a tökély. (SZGZS)

Nick Cave & The Bad Seeds: To Be By Your Side (Le Peuple Migrateur filmzene, 2001)

Az egyik legjobb filmzene gyönyörű dala, és magában is szép. A film magyarul a Vándormadarak címet viseli, ezért vannak vándormadarak a videón. (SZGZS)

Nick Cave & The Bad Seeds: Fifteen Feet Of Pure White Snow (No More Shall We Part, 2001)

Sok ex-rajongó szerint Nick Cave az utolsó zacskó kokainnal együtt tehetségét is lehúzta a wc-n. Így a rehabilitációt és lelki tisztulást magába foglaló négy éves hiátus után megjelent No More Shall We Apart sokak számukra vízválasztónak bizonyult. Ezt én sosem értettem. Szerintem a poszt-keménydrog és pre-gospel Nick Cave itt szerethetőbb, mint valaha, még ha zeneileg kevésbé érdekes is. A Fifteen Feet of Pure White Snow rövidített változatához készített all-star videó pedig lehetőséget ad egy kis nyereményjáték lebonyolítására is. Most megnyerheted az eredteti, szignált, felragasztható harcsabajuszt, ha megírod: a klipet végigtáncolók közül melyik Jason Donovan. Mellesleg ugye senki nem hiszi, hogy a dal egy kedélyes alpesi kirándulásról szól? (SZZS)

Grinderman: Get It On (Grinderman, 2007)

A hely és az idő miatt volt rám akkora hatással a Get It On, amilyennel volt, ugyanis egyáltalán nem számítottam rá 2007 elején, amikor először hallottam, ráadásul egy haverom laptopján, a MySpace-en. Az egész Grinderman-lemezt szeretem, de a Get It Onról egyből a Suicide jutott eszembe, ami meg a világ legjobb együttese: minimális eszközök, maximális hatásfok – és ezért szeretem annyira a Get It Ont, mert kibaszott primitív, meg mert egy és negyed percnél belép a zongora, három hang ismétlődik végig, aztán meg van egy turbócin a legvégén, ezért. (PK)

Végül aki majdnem mindent tudni akar, annak itt egy beszámoló a május 8-án, a londoni Hammersmith Apollóban adott koncertről. Aki meg akar lepődni azon, hogy mi lesz a ráadás, vagy hogy lesz-e egyáltalán, az majd május 26. után olvassa el.

Barry Adamsonról lekéstem, bár úgy tűnt, gyér lehetett a nézőszám, és később is az első sorokig tudtunk sétálni: úgy látszik, három napra (7-én és 9-én is volt egy-egy koncert) elosztva az embereket még a korlát közelében is jut hely. A férfi-nő arány az utóbbiak javára billen, sok lány lánnyal, rajongva, egyiknél egy szál virág is van, amit aztán sikerül Cave kezébe juttatnia a koncert során. Látni még sok fiút lánnyal, kézen fogva vagy éppenséggel ölelkezve, minden bizonnyal a Murder Ballads című albummal szőni kezdett szerelmei szálnak köszönhetően.

A Night Of The Lotus Eaters-szel kezdenek, először csak a dobok szólnak, Jim Sclavunosé (rózsaszín!) a jobbon, Thomas Wydleré meg a másik oldalon (mintha Mick Harvey kezdene rajta, aki aztán a bal oldalon találja meg a helyét, hol akusztikus, hol elektromos gitárral, meg néha leül a billentyűkhöz). Utána belép minden hangszer, Martin P. Casey középen basszusgitározik egy helyben állva, előtte a szintin Conway Savage, Warren Ellis három elektromos buzukival, hegedűvel meg egy mini fekete Stratocasterrel körülvéve. Aztán középre besétál Cave, fekete póló, sötét zakó, egyre magasodó homlok, csinosra vágott bajusz. És sok energia. Sokkal erőteljesebb és koszosabb a megszólalás, mint a lemezen. A Dig, Lazarus, Dig!!!-re mozogni kezd a tömeg, aztán az azt követő Tupelo, aminek mindig is így kellett volna szólnia, kicsit meglepi a fentebb említett, a szerelmi szál gombolyítására fogékony koncertlátogatókat, akik mintha nem ismernék. Ezt egyébként a Your Funeral, My Trial, a Papa Won’t Leave You, Henry, sőt, még a Far From Me (ami pedig szerelmes dal) esetében is érezni.

Ha már a régebbi számokat sorolom, akkor ki kell emelni a Deannát, ott (is) nagyon együtt van a zenekar, talán csak Harvey-nak nincs különösen jó kedve. Cave beszédes, viccelődik majd minden dal után, évődik a számcímeket bekiabálókkal, énekelteti a közönséget a Lyre Of Orpheusra (mindenki egyszerre: “Oh, Mamaaa”), a Red Right Hand meg az említett virág miatt mulatságos. Warren Ellis is elemében van, még le is fekszik egy résznél és fölfelé vokálozik a megdöntött mikrofonba. Ez a hangulat igazán a régi számoknál jön elő, az újak közül többet kicsit mereven, kevesebb élvezettel vezetnek elő.

De például a We Call Upon The Author jó példa arra, hogy Cave a Grindermannel turnézva mostanra igazán jól elsajátította, hogyan nyomogassa a billentyűket egy kézzel, félig a közönség felé fordulva, rettentő lazán. A második rész (melyben önironikus módon turnépólóban léptek fel) a Ship Songgal ér véget, ami nélkül nem is lehetne talán Nick Cave & The Bad Seeds-koncert, és bár kissé ötletszerű az ének, de végül ez is átütő erejű. A ráadásban a Moonland után a Stagger Lee-vel megint rockolnak egy nagyot. Merthogy rockandroll van, tökösség, lazaság, vadság és nagy-nagy lendület. (SZGZS)