Inkei Bence – 2007.06.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=1333

Mint tudjuk, mindenkinek megvan a saját története, így nekem is, ráadásul én most el is mesélhetem: hogyan ejtett rabul a popzene, tíz videoklipben elbeszélve. Időutazás 1990-be, a YouTube-nak köszönhetően pedig ezeket a néha éppen csak elkapott klipeket most ki is vesézhetjük alaposan.  

Viszonylag ritkán tudjuk pontosan számon tartani azokat a napokat, melyek komoly hatással voltak életünk további alakulására, és még ennél is ritkább, ha a jelentőségüket már akkor és ott tudjuk. Tizenöt évesen én abszolút át tudtam érezni 1990. június 8. fontosságát, hiszen 1.) aznap lett vége a tanításnak, 2.) aznap kezdődött az olaszországi foci-vb, és 3.) aznap vezették be hozzánk a műholdas adásokat. 

Igaz, eleinte az első kettőnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottam, az új tévécsatornák közül csak az Eurosport érdekelt, míg az MTV-t és a Super Channelt látványosan lenéztem, és meghagytam őket a húgomnak. Akkor még számomra a könnyűzene 1970-ben véget ért, és utólag egyértelmű, hogy a legjobb úton haladtam afelé, hogy a Beatles után jöjjön a Stones, aztán a Led Zeppelin, majd a Deep Purple, hogy aztán némi metálos kitérővel kikössek a King Crimsonnál vagy a Dream Theaternél, és most éppen azt fejtegessem egy másik cikk kommentjeiben, hogy a White Stripes dobosa mennyire rossz. 

A sors azonban nem így akarta, és alattomos csapdát állított, hiszen megtörtént velem a legrosszabb, ami egy gyerekkel nyáron történhet. Nevezetesen júliusban volt egy hét, amikor légüres térbe kerültem: az összes barátom pont akkor utazott el, sőt, a húgom és anyám is, apám meg dolgozott, ráadásul nem sokkal korábban költöztünk el egy számomra teljesen új környékre, így tökéletes volt az izoláció. Úgyhogy miután meguntam az olvasást, elkezdtem tévézni, és mivel hamar ráuntam a focimeccsek ismétléseire, belenéztem a zenetévékbe is, és elég volt látni egy olyan számot, ami nekem tetszett, hogy ott ragadjak a Super Channel előtt abban a hitben, hogy megint leadják. És persze leadták, de nem rögtön, viszont így láthattam közben mást, ami szintén nem volt rossz, és pár nap leforgása alatt elveszítettem a csatát: függő lettem. Korabeli jegyzetek alapján most összeállítom az 1990 nyarán aktuális top 10-emet. Azok kedvéért, akiknek nincs elég idejük ilyen hosszú hülyeségekre, kiemeljük a klipek legjobb részeit. 

1. They Might Be Giants: Birdhouse In Your Soul

Ez volt tehát a kezdet. Egy egyszerű popdal, kellően lehetetlen és idióta klippel ahhoz, hogy belezúgjon egy identitását kereső kiskamasz. Mivel a Super Channelen akkor számomra főképp ismeretlen zenekarok klipjei mentek, azt hittem, hogy a They Might Be Giants is valami alterzenekar, amit csak én fedeztem fel, hogy aztán egy barátom, aki akkortájt jött haza Amerikából, felvilágosítson, hogy ez elég népszerű együttes ám odakint. A Birdhouse In Your Soul lett a TMBG legnagyobb slágere, pár héttel azelőtt bekerült az angol top 10-be is.
Mire figyeljünk: A szellemi fogyatékos tömegkoreográfiára (2:34) és a gitáros John Flansburgh hamisítatlan nerd figurájára.

2. The Happy Mondays: Step On

A They Might Be Giantshoz hasonlóan a Happy Mondaysről sem tudtam semmit, amikor ez a szám is megtetszett. Igazából el is csodálkoztam volna, ha megtudom, hogy micsoda botrányhős banda ez, itt teljesen ártalmatlannak tűntek, és azon sem akadtam fenn, hogy Shaun Ryder miért pont az E betűre mászik fel a HOTEL feliraton. Pár héttel később a húgom Bravójában (amit persze fennhangon lenéztem és csak titokban lapozgattam) olvastam egy Madchester-összeállítást, addigra már a Mondays mellett a Stone Roses és az Inspiral Carpets is tetszett, pedig azt se tudtam, mi az az ecstasy. Józanul is tökéletes buliszám a mai napig, tehet a new rave egy szívességet. 
Mire figyeljünk: Egyértelműen Bezre. Kétszer kap egy kis szerepet, egyszer 3:11-nél, egyszer pedig a végén, 4:24-től. Hibátlan az egész ember.

3: The B-52’s: Love Shack

Igen, tudom, pontosan 19 ezerszer hallottam már azóta, és a könyökömön jön ki, mint minden tisztességes embernek, de ez speciel nem véletlenül lett ekkora szám, ilyennek kell lennie egy slágernek. A B-52’s-ról aztán kiderült, hogy vannak jobb dalai is, ez a klip meg rendkívül bugyuta: bár maga a négy igazi tag aranyos (Fred Schneider például 2:15-nél nagy király!), a kísérőzenekar iszonyú erőltetett figurákból áll, a felhajtott zakós billentyűstől kezdve a műmájer raszta doboson át a kis törékeny basszgitároslányig.
Mire figyeljünk: Nekem a kedvencem az öregúr volt 1:42-nél és 2:19-nél, de azt is el tudom fogadni, ha valaki szerint Cindy Wilson ennivaló 2:35-nél.

4. Public Image Ltd: Don’t Ask Me

Elég sok a hasonlóság a Love Shackkel, így a korszak két legbosszantóbb jellegzetessége, a felhajtott ujjú zakó és a béna elektronikus dobhangok mindkettőben előjönnek. Nekem a PIL neve semmit nem jelentett, ezt is egy ismeretlen zenekarnak véltem, és tetszett a szám meg a vicces klip is. Annál jobban meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez a kedves ember nem más, mint Johnny Rotten, akiről kb. annyit tudtam, hogy az egy agresszív anarchista punk volt, és beszólt mindenkinek (nagyrészt ezt is a Képregényes rocktörténet című könyvből, ha emlékszik még rá valaki). Ehhez képest itt egy igazi bohóc, amolyan vicces nagybácsi típus, és a szám is kimondottan jó, csak újra kéne hangszerelni. Ezután be is szereztem egy-két kazettát a PIL kései, popos korszakából, mert még fogalmam sem volt, hogy ettől a zenekartól ugye a korai lemezeket illik szeretni. Aztán elég hamar meguntam őket, és rájöttem, hogy igazából a Sex Pistolsnál kellett volna kezdeni.
Mire figyeljünk: Hát Johnny az egész klipet elviszi a hátán, de a legviccesebb talán a begyulladt idióta szerepében (0:44). És említsük meg a szemüveges gitárost is: ő John McGeoch, aki korábban a Magazine-ben és a Siouxsie and the Bansheesben nyomta, és aki már sajnos halott.

5. Kid Frost: La Raza

Ugyebár ekkor a magyar embernek még fogalma sem volt, mi az a rap. Aztán ezen a nyáron annyiszor láttam a U Can’t Touch Thist, hogy egy életre megjegyeztem, de mégse azt írom be, hanem ezt – talán ha összesen négyszer láttam akkoriban a klipet, mégis az első számok között volt, amit letöltöttem jó tíz évvel később a Napsterről. Igazából túl sokat most se tudok Kid Frostról és munkásságáról, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy annak idején Ganxsta Zolee is látta ezt a videót. Az biztos, hogy a mi nappalinkban rendkívül ritkán lehetett rugózó kocsikat és kreol csajokat látni, meg valahogy ez az egész chicano dolog olyan egzotikusnak tűnt a négerekhez képest, talán ezért ragadt meg ennyire.  
Mire figyeljünk: Hát onnét is meg lehet közelíteni, hogy erre (0:54), meg erre (1:57), no meg erre is (2:46), de ez azért ma már nem akkora unikum, ellentétben a kopasz, szakállas, flanelinges emberrel (0:11, 1:42, 3:00), aki messze a legjobb arc az egész galeriből.

6. Betty Boo: Where Are You Baby?

Na, ez volt például az a szám, amit nem mertem bevallani magamnak, hogy tetszik, pedig teljesen jó csajpop, ráadásul ma már azt is tudom, hogy a fő billentyűs motívumot a Velvelettes He Was Really Sayin’ Somethingjából emelték át, de ez külön jó. És hát a félig maláj, félig skót Betty Boo is tetszett, na, most már nem ciki bevallani, főleg, hogy egy másik, sutyiban átlapozott Bravóban láttam róla egy képet bubifrizura és Orion-űrhajós kosztüm nélkül is, és minden adott volt hozzá, hogy végzetesen beleszeressek, ha lett volna egy következő klipje, de… nem volt. Betty karrierje innentől már a lejtőre került, ráadásul ezzel ugye majdani pasiját is elveszítette – bár mondjuk ebben a tavalyi klipben nem látszik rajta sajnos, hogy nagyon bánkódna emiatt.
Mire figyeljünk: Mivel a klip elég gyengécske, nehéz magán Bettyn kívül bármi érdekeset kiemelni. Talán a marslakó gitárszólója (1:31) vagy a legbugyutább geg tartozhat ide (2:15), inkább…izé, tekintsük kordokumentumnak az egészet.

7. Faith No More: Epic

Belátom, ez a leginkább rendszeridegen választás, főleg, ha azt nézzük, hogy sosem voltunk túl jó haverok, mármint Mike Patton és én. Akkor viszont láttam valamit ebben a zenekarban, főleg ebben a számban. Talán azt, hogy valahogy az egészet nem tudtam hová tenni, metálnak nem lehetett metál, hiszen egy rikító színekben ugráló hülyegyereknek ugye semmi köze nem lehetett a metálhoz, a refrén meg elég popos, szóval nem lehetett rá nem odafigyelni – azóta sem hallottam más Faith No More-számot, ami kicsit is megfogott volna. Kár, hogy maga a klip elég gyengus, a kézből fröcsögő izével együtt.
Mire figyeljünk: Passz. A klipben túl sok emlékezetes momentum nincs, leszámítva a végén felrobbanó zongorát. Ezt volt a legunalmasabb újra végignézni, tizenakárhány év után.

8. Guru Josh: Infinity

Volt egy osztálytársam, aki nálam sokkal arisztokratikusabb távolságból nézte a popzenét, és amikor nyár végén megállapítottuk, hogy mindkettőnknek tetszik ez a szám, az egy kis elégtételt jelentett a távolságtartó sznobizmusával szemben. Igen, ez egy jól megcsinált korai house szám, bár a klipből áradó Ibiza-hangulattal nem tudtam mit kezdeni (nem mintha most tudnék), Guru Josh egy antipatikus alaknak tűnt akkor is, noha a szám new age-ezoterikus jellege csak most tűnt fel. És a második szám, amiben szerepel szaxofon… Kicsit azért kár, hogy szegény Gurunak nem jött be a jóslata, miszerint a kilencvenes évek róla fognak szólni, bár én emlékszem egy másik klipjére is (Whose Law Is It Anyway), a YouTube tanúsága szerint viszont rajtam kívül már senki.
Mire figyeljünk: Ahogy Guru Josh 1:46-nál teljesen szétütve szólózik, az örök emlék marad.

9. England / New Order: World In Motion

Minden tiszteletem a New Orderé, de asszem a top 10-ből most ez a szám tűnik a legszarabbnak. Lagymatag, itt is elavultnak tűnik a hangzás, láthatóan pár óra alatt dobták össze az egészet. Persze a lényeg itt nem is az együttesen van, hanem mondjuk John Barnes rapbetétjén, meg az EN-GER-LAND! refrénen, ebből a szempontból teljesen megfelel a futball-indulókkal szembeni kritériumoknak. Feltűnik amúgy pont a rapbetét alatt egy alacsony, bulldogképű, kopaszodó és irritáló fickó angol mezben, aki végig úgy csinál, mintha az ő kezében futnának össze a szálak – na, aki idáig nem értette, miért szokás utálni Lily Allent az apja miatt, akkor talán most fogja, mert ez ő, Keith, a neves komikus és „médiaszemélyiség”.
Mire figyeljünk: Óh, rengeteg mindenre. Például Chris Waddle frizurájára (0:25, kár, hogy a vb-re már levágatta), a beszédhibás Peter Beardsleyre (1:41), meg arra, hogy itt a futballisták még mertek igazán rondák lenni. És persze John Barnes 2:30-tól!

10. Beats International: Dub Be Good To Me

Még egy olcsó és fantáziátlan klip (valahogy akkoriban nem öltek túl sok energiát a videókba, pedig öt évvel előbb vagy később inkább igen, ki érti ezt?), de ebben pont az a vicces, amit az egyik YouTube-kommentelő is felvet: mi az istenért csinálnak úgy ezek az emberek, mintha egy zenekar lennének, amikor az egész számot Norman Cook rakta össze? Ő példának okáért basszusgitározik a klipben, pedig a basszustéma ugye a Clash: Guns Of Brixtonja (azt csak évekkel később hallottam, és a legjobb szám a London Callingon, simán), a szájharmonika egy Morricone-idézet, és még egy SOS Band szám is benne van a turmixban. Egyébként meg telitalálat ez a szám még mindig, olyan, amilyet Cook Fatboy Slimként sem nagyon tudott überelni, legalábbis szerintem nem.
Mire figyeljünk: Megint nagy bajban vagyok ezzel… Hát mondjuk a halakra, Cook sportcipőjére, a kedvesen ugrabugráló énekesnőre és a dobos csákójára.