Rónai András – 2009.01.22. – http://quart.hu/cikk.php?id=3286

A Metallica és filozófia egy angol nyelven régebb óta működő és sok kötetet tartalmazó sorozat része. A Mátrix és filozófia megjelent magyarul is; de volt már ilyen a Csillagok háborújával, a Star Trekkel, South Parkkal és a Simpson családdal is, hogy csak azokat említsem, amikben e könyv szerzői közül is valaki közreműködött. A cél nagyjából olyasmi, hogy a filozófia klasszikus témáit és szerzőit népszerű filmekhez, sorozatokhoz, esetünkben zenekarhoz kötve lehessen bemutatni, szórakoztatva oktani és megkedveltetni a filozófiát az EMBEREKkel.

Rögtön el is árulom: ez a magyar nyelvű könyv erre nem alkalmas, legfeljebb arra, hogy az olvasót meggyőzze arról, hogy a filozófia valami tökéletesen értelmetlen dolog. Pedig nem az, legalábbis nem feltétlenül; a fordítás azonban rettenetes. Paár Petra egy magyarra csak messziről hasonlító nyelvre ültette át az eredetileg feltehetően könnyen olvasható szövegeket. Gyakorlatilag nincs egyetlen rendes, szépen szóló, jól folyó magyar mondat sem; oldalanként több olyan is van, aminél meg kell állni, és elgondolkodni azon, hogy ez vajon mit jelent; néha pedig csak az segít, ha az ember visszafordítja angolra a tükörfordítást, és a kikövetkeztetett eredetit érti meg. A 84. oldalon például a következő fejezetcímmel találkozunk: Pszichológiai színpadbúvárkodás. Jó, mondjuk ezen egyszer lehet röhögni, ha rájöttünk; de azért egy könyv tele ilyennel, azt ugye nem lehet elolvasni. Ráadásul a fordító nem csak fordítani nem tud, de a filozófiához sem ért egy kicsit sem (lásd lejjebb). Úgyhogy azok a Metallica-rajongók és nemrajongók, akiket érdekel a filozófia, nézzenek körül a piacon valami jó bevezető után, és közben hallgassanak Metallicát vagy mást. Egyébként nyilván nem csak a fordító tehet erről egyedül, hanem a kiadó is (nevezzük nevén: Szenzár), amit láthatóan egyetlen dolog érdekelt a könyvvel kapcsolatban: hogy jelenjen meg és legyen benne a címében a Metallica. Szerkesztő, kontrollfordító nyilván nem volt.

Mivel én elolvastam ezt az olvashatatlan könyvet, ezért akkor már elmesélem, miről van benne szó. Főként a nevezett együttes dalszövegeire, kisebb részben a tagok mélyértelmű, annak szánt vagy egyáltalán nem ilyen nyilatkozataira támaszkodnak a szerzők; nagyon ritkán szóba kerül a zene is, de annál nem sokkal mélyebben, hogy hát kemény, meg durva, meg vannak benne gitárszólók, technikásak. A húsz, egyenként nagyjából tíz-tízoldalas tanulmány olyan témákat ismertet röviden a Metallica kapcsán, mint az erkölcs különféle felfogásai, nonkonformizmus, szabadság, egyediség, az élet értelme (mármint hogy van-e), egzisztencializmus, öngyilkosság, eutanázia, igazságosság.

A legtöbb esetben mindössze annyi történik, hogy az adott téma valamely híres szerzőjének egynémely nézetét ismertetik, aztán melléjük tesznek rövidebb-hosszabb részleteket a dalszövegekből. Néha ez meggyőzőbb, néha meg egyáltalán nem. Például Rachael Sotos arról ír, hogy Hannah Arendt szerint az igazi szabadság a közösségi cselekvésben érhető el, amikor tehát az egyes emberekből “mi” lesz. És ezt a szép élményt illusztrálná a Hit The Lights dalszövege, Paár Petra fordításában: “Nincs élet, csak a bőrruha / Szétrúgjuk a seggét ma este valakinek / Elkapjuk a metal őrületet / Amikor elkezdjük a rockot / Sosem hagyjuk abba”. Mondjuk nyilván nem e sorok alapján kapta a Metallica a “gondolkodó emberek metálbandája” kitüntető címet.

Még viccesebb Robert Arp írása, ami arról szól, hogy milyen álláspontok léteznek arra nézve, hogy létezik-e külvilág, és ha igen, meg tudjuk-e ismerni (igen, nincs túl sok lehetséges álláspont); és arra a következtetésre jut, hogy James Hetfield hisz abban, hogy létezik külvilág. Egyrészt mert ír róla a dalszövegekben; másrészt meg miért énekelne egyáltalán, ha nem hinné, hogy van világ és abban más emberek, akik meghallgatják? Azon túl, hogy ez nem egy túlzottan mély érvelés, nyilvánvalóan semmi köze a Metallicához. Már a régi görögök is kitalálták azt, hogy a szkeptikusok, akik azt állítják, hogy mindenben kételkednek, mégis kikerülik a gödröket az úton, tehát csak elhiszik, hogy létezik gödör és abba bele lehet esni – ez nagyjából ugyanaz az érv, csak Metallica nélkül, amit a régi görögök még nem ismerhettek.

A legtöbb tanulmány azért ezeknél jobb, eredetileg korrekt ismertető lehetett (bár egy néhány oldalas összefoglalásba mindig bele tud kötni az, aki ismeri az adott filozófust). Akad azért néhány szórakoztatóbb darab is (mármint ami az lehetett angolul). Mark D. White azt a rendkívül fontos kérdést vizsgálja meg, hogy vajon erkölcsi vétséget követett-e el a Metallica, amikor a Load lemezzel elhagyta korábbi stílusát – vajon Immanuel Kant etikai írása alapján lehet-e bizonyítani, hogy a zenekarnak kötelessége lett volna megmaradni a korábbi úton? Nem, nem lehet bizonyítani; mint ahogy szerencsére azt sem, hogy a rajongóknak kötelességük volna kitartani az együttes mellett akkor is, amikor az stílust vált. A szerző szerencsére kellőképpen ironikusan viszonyul a tárgyhoz, és jól bemutatja a kanti etika néhány gondolatát és az erkölcsi érvelés egy fajtáját; szórakoztatva tanít(ja az angolul olvasókat), tényleg.

Manuel Bremer és Daniel Konitz megpróbál kidolgozni egy elméletet arról, hogy mi lehet egy rockzenekar “identitása”, vagyis honnan tudhatjuk, hogy a különböző időpontokban létező izé (entitás) ugyanaz a Metallica. Mivel ez egy bonyolult dolog, végül nem sikerül kidolgozni egy minden problémára választ adó magyarázatot; de bepillantást nyerhetünk abba, hogy bizonyos fajta filozófiai iskolákban hogyan szokás az ilyen kérdéseket kezelni. Judith Grant pedig feminista nézőpontból vizsgálja meg a Metallicát alkotó férfiak bonyodalmas lelki viszonyait. Szóval angolul korrekt, bár azért ennél nem sokkal több könyv lehetett ez.

Végül azoknak, akiket jobban érdekel a filozófia, néhány csemege a bődületes félrefordításokból. A mélypont az, amikor kiderül a 128. oldalon, hogy Kant olyan kategóriákat állapított meg, “mint például az anyag és a sérülés”. Sérülés??? Először azt hittem, hogy az “accident” szóból lett ez “akcidencia” helyett; bár az konkrétan nem jelent “sérülést”, de legalább “balesetet” igen. De mégis zavart ez a megfejtés, mert ilyen szabados megoldások nincsenek a könyvben, sokkal inkább tükörfordítások. Aztán viszont rájöttem (és utólag a Google Book Search is megerősített), hogy sikerült a “causality”, magyarul “kauzalitás”, még magyarabbul “okság” szót összekeverni a “casualty” szóval. Tényleg hasonlítanak.

És az “anyag” sem stimmel, mert az bizony “substance”, ami itt “szubsztanciát” jelent, ami Arisztotelész (latin fordítása) óta a filozófia egyik alapvető szava; nem kell ezt feltétlenül tudni – kivéve például akkor, ha az ember filozófiai szöveget fordít. Itt még nem olyan nagy baj, viszont amikor a 144. oldalon Descartes egyszer csak azt állapítja meg, hogy “gondolkodó anyag” vagyunk (“gondolkodó szubsztancia” helyett), akkor majdnem sírtam – ez valószínűleg világrekord, egyetlen fordítói tévedéssel ennél távolabb aligha lehetne kerülni a világtörténelem egyik leghíresebb filozófusának eredeti gondolataitól. Ezekhez képest az, hogy a “szorongás” szó helyett konzekvensen “aggodalom” szerepel, már-már aranyos. Igaz, hogy a szorongás, az egy nagyon komoly dolog, ami az embert a semmivel, létének alaptalanságával meg ilyesmikkel szembesíti; az aggodalom meg az, amit a mamánk érez, ha a hidegben sapka nélkül megyünk az utcára – de ebben a könyvnek látszó izében ez tényleg az enyhébb tévedések közé tartozik. De ne legyünk ennyire negatívak: olvastam én ennél már rosszabb fordítást, többet is.