Rónai András – 2007.09.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=1701

Nemrég véletlenül szembesültem azzal, hogy bizonyos körökben még mindig tartja magát a nézet, hogy technót néhány gombnyomással bárki tud csinálni. Hasonló bölcs elgondolások csak azért nem léteznek az ambienttel kapcsolatban, mert azt nem játsszák a kereskedelmi rádiók. Pedig hát tényleg mindenki tud ambientet csinálni, csak éppen ebben a műfajban talán még az összes többinél is könnyebb borzasztó rosszat alkotni. Mert mondjuk azon kifejezetten dolgozni kell, hogy valaki elrontsa a torzított gitárral kiabálást (mondjuk elég sokaknak sikerül azért) – a nyugodalmas szintetizátorhangok egymás után pakolásából viszont igen könnyen lesz borzasztóan unalmas vacak.

A Stars Of The Lid új, hat év hallgatás után megjelent dupla lemeze (And Their Refinement of the Decline) majdnem ilyen, ám valójában, ha szabad kölcsönvennem Pilinszky egészen zseniális meglátását (ő Bachról mondta): túl van az unalmon. A valaha a drone ambient úttörőjeként emlegetett amerikai duó itt már minden jelző nélküli zenét csinál, ami nagyon könnyen leírható: szép komótosan felcsendül egy hangzat, szól egy darabig, lecseng, majd kis szünettel vagy anélkül jön a következő. Ennyi. Nem is ez a titok, hanem az, hogy nincs titok (no és pont ezért nehéz elmondani, miért is jó): elképesztően, páratlanul átlátszó ez a zene. Nemcsak a szerkezet, hanem maguk a hangok is áttetszőek, nincs bennük sűrűség, nem rejtenek el semmit, amiért mögéjük kéne nézni. Tiszta, fényes szinti-hangok, némelyik hasonlít egy kicsit a vonós szintihangokra, némi zongora, egy-két egyéb. Megjegyezni sincs mit a számokból, éppen ezért megunni sem lehet – végtelenszer újra meghallgatható. (Próbálkozom azzal, hogy ezt bebizonyítsam.) Egészen nagyszerű, klasszikus darab. (A)

A Porn Sword Tobacco is hasonlóképpen működik, bizonyos szempontból, bár formáját illetően egészen más. Az e néven alkotó svéd Henrik Jonsson (+ barátok) előző két albumára olyasmi kritikákat kapott, amik Brian Eno és Harold Budd ambient-nagyságokkal mérték össze. A cím nélküli bemutatkozó és az Explains Freedom című következő lemez napsütötte ambientet tartalmazott – de nem olyat, ami vidáman, gondtalanul lett volna napsütötte. Hanem azt a hangulatot adta vissza, amikor már megáll a levegő, megbuggyannak a gyümölcsök a fán; már mindenen túlságosan, kicsit nyomasztóan látszik (minden árnyék nélkül), hogy mi is az. Ezt dobta fel a finom alapzaj, ami abból származik, hogy egy erdei stúdióban születnek a darabok (és az egyáltalán nem ambientre utaló név is innen jön: az erdőbe menet az utolsó épületben ezt a három dolgot lehet vásárolni: pornókazettákat, fegyvereket és dohányt). Ehhez képest a New Exclusive Olympic Heights lecsupaszított ambient-pop, mi több, olykor triphopos darabokat is tartalmaz. Talán még nem volt olyan, hogy egy lemezről ilyen nagyot változott volna a véleményem: elsőre borzasztóan idegesített, hogy egyik kedvenc ambient-művészem ennyire jellegtelen valamivel akarja kiszúrni a szememet. Aztán beugrott: a legegyszerűbb elemeire lecsupaszított pop éppen azért nem lehet jellegtelen, mert hiszen a jellegtelen popzenék általában igenis nagyon jellegzetesek akarnak lenni. (A legtöbb semmilyen dolog kifejezetten valamilyennek van szánva.) Ez lehet, hogy egy kicsit külsődleges, elméleti megközelítés, de működik: azóta megszerettem, kifejezetten jó hallgatni. Már nem várok tőle mást, mint amit nyújt; csak a színtiszta, visszafogott pop-élvezetet. (B+)

Oren Ambarchi egészen más irányból érkezik az ambienthez vagy legalábbis valami közeli dologhoz. Ő az ausztrálok vezető avantgárd gitárosa, aki legtöbbször olyan hangokat hoz ki a hangszerből, amikről az ember meg sem tudja mondani, hogy gitárból származnak. Nagy halom avantgárd lemezen szerepel mindenféle társakkal, mostanában pedig összeállt a drone metal vezető, lassan-de-biztosan mészároló főalakjaival, a Sunn O)))-val is. (Magyar kapcsolat: Csihar Attila.) Az In The Pendulum’s Embrace viszont tisztább és befogadhatóbb, mint a legtöbb munkája. Legtöbben a 2004-es, ugyane kiadónál megjelent Grapes From The Estate-hez hasonlítják, bár annál kicsit sötétebb és, mondjuk úgy, dallamosabb. Hosszan elnyúló búgások és zengések, lusta, hol majdnem, hol kicsit sem dallamos pengetés adja a három hosszú darab gerincét; mellettük elektronikus és organikus zajok, mi több, finom ütősök és vonósok is feltűnnek. Szép is meg izgalmas is, de valami mégsem stimmel. Azt hiszem, az a problémám, hogy Ambarchi mintha nem döntötte volna el: hagyományosabb, dallamokra-akkordokra épülő, vagy inkább kísérletezőbb, hosszan elnyújtott zúgó hangokra épülő, esetleg mégis inkább teljesen avantgárd lemezt készítsen. Az ilyen köztesség, műfaji tisztátalanság persze gyakran jó, de most mégis inkább azt jelzi, hogy valami nem lett teljesen kitalálva. (B-)

Végül egy klasszikus, nyolcvanas évek legelejéről származó rövidke lemez újrakiadása: Gene Bowen vicces című (Bourgeois Magnetic) lemezének Harold Budd volt a producere, aki mintha nálunk nem lenne olyan ismert, mint Eno (aki, hát, szintén nem egy háztartási név), pedig majdnem akkora nagyság. (Eugene Bowen meg egyébként leginkább arról ismert, hogy az ő lemezein szerepelt, ha egyáltalán bármiről.) Az eredetileg Budd és Bowen közös, Cantil Records nevű kiadójánál maxilemezen megjelent öt számból négy tényleg afféle klasszikus ambient: tétova, ábrándozó, zengő zongora, valami halkan zümmögő akusztikus hangszer, lágy vonósok – négy darab, a tizennyolc és félből tizenkét perc ezekből épül fel, és ha kedvesek-szépek is, olyan nagyon nem hiányoznának, ha nem ismerném őket. Viszont a negyedik, címadó szám egészen elképesztő. Egyszerű középtempós pop-rock dal, szép basszussal, ügyes ütősökkel – plusz egy zúgó, zümmögő, pulzáló, izgága berimbau, ami egészen más szintre helyezi a számot. (Mondhatnám, hogy megelőlegezte a drone popot, de vannak kétségeim, hogy ez egyáltalán létezik-e.) És az is izgalmas, hogy hogyan kapcsolódik ez a többi darabhoz – ezt még nem fejtettem meg, mert az biztos, hogy kapcsolódik, de egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mégis hogyan. (B)