Rónai András – 2007.12.12. – http://quart.hu/cikk.php?id=2017

Az igazán nagy művészek – és most itt rögtön akkor szögezzük le: a Necks minden kétséget kizáróan közéjük tartozik – általában úgy működnek, hogy van egy (legalább egy) nagy ötletük, meg sok kicsi. A Necks nagy ötlete: mi lenne, ha aprócska, szinte jelentéktelen jazz-etűdöket nyújtanánk el egy órára? Persze ahhoz, hogy ez működjön, hogy a “mennyiség átcsapjon minőségbe”: ehhez kell a sok-sok apró ötlet.

Egy tipikus Necks-lemez úgy néz ki, hogy az elején vesznek egy témát, és aztán az alakul olyan ötven-hatvan percen keresztül. Alakul, és nem fejlődik: ez a zene nem akar valahonnan valahová eljutni, felszámol minden célratartást. Persze sokan igyekeznek ilyet csinálni, de a Necks nem is valamiféle jam band: itt még általában csúcspontok és lanyhuló szakaszok sincsenek, tényleg csak a folyamat maga – amelynek minden pontja egyaránt érdekes, vagy éppenséggel nem-érdekes, csak úgy van, és jó, hogy van. Nincsenek nagy váltások, csak apró elmozdulások, amikből néha egészen radikális dolgok jönnek ki: egy behízelgő dallamból, anélkül, hogy meg tudnák ragadni, hogyan, valami furcsa kopácsolás lett.

Első pillantásra nemcsak a felállás, hanem a szereposztás is hagyományos: a bőgő és a dob a ritmusszekció, a zongora pedig a szólóhangszer. De aztán hamar kiderül, hogy Chris Abrahams játéka távol áll minden szólózástól: annyira stabil és annyira impresszionisztikus, hogy nagyon hamar szólóból hangfestéssé alakul át. Tony Buck és Lloyd Swanton párosa pedig ugyan tud hozni olyan groove-okat, amiknek akár egy órán keresztül is kitart a húzása, mégis, bőven többek ők, mint ritmusszekció. Úgyhogy a hagyományos hierarchia itt csak gyorsan eloszló látszat. Itt kell megemlíteni, hogy elképesztően jó zenészekről van szó, igencsak meggyőző pedigrével: John Zorn, Tom Cora, Phil Minton, Ne Zhdali, The Ex, Peter Brotzmann, Kletka Red, Ground Zero, hogy csak a Zeitkratzerrel nemrég Magyarországon járt Tony Buck listájáról szemezgessünk.

Ahová a jazztől a nagy ötlettel és a sok kicsivel elérkeznek, az tényleg a senki földje, valahol a jazz, az ambient és a minimalista zene között. Sőt, ha belegondolunk, hogy mi az a zene, ami egy órán keresztül működik egyazon groove-val, apró változtatásokkal, akkor rájöhetünk, hogy a techno-hasonlítgatások sem olyan nagyon elszálltak, mint elsőre tűnnek egy ilyen hagyományos felállású trióhoz képest. Lehet, hogy leírva mindez valami nagyon furcsa és nehéz zenének tűnik, ám egyáltalán nem kerülnek távol a szórakoztató zenétől. Vagyis hát mégis: ugyan nem kell elszánás (vagy “előképzettség”) a Necks élvezetéhez, de nagyon nem pop, amit csinálnak. A zene húz magával és elmerülésre hív: ezek megvannak, de éppen a sajátos élményt nem írják le. Hogy minden részletben lehet élvezetet találni, miközben egyikben sem kell. Nem szorul ránk (abban az értelemben, ahogy a legtöbb zene a hallgatóra, annak érzelmeire, részvételére apellál, azok nélkül semmi, csak hangok egymásutánja), hanem, mint már mondtam, csak van. És éppen ezért lehet sokkal többször meghallgatni, mint a legtöbb más jó zenét – mert nincs mit kiismerni rajta, mert csak a trükkjét lehet kiismerni, de éppen az még semmit nem mond el róla.

Az előbb a tipikus Necks-lemezről volt szó: ezek közé tartozik legjobb albumuk, a Drive By (2003) is, aminek aztán tényleg ott a helye minden zenerajongó gyűjteményében, meg A+ satöbbi. De vannak nem tipikus Necks-lemezek is. Így például a több rövidebb számot tartalmazó Next (1990) és a Boys (1998), amik kicsit poposabbak az átlagnál, ezért jó bevezetést nyújtanak az életműbe. A tavalyi Chemist pedig egyetlen hatvanperces helyett három húszperces számot tartalmaz. Ezek közül az első (Fatal) egyetlen nagy posztrock-gyönyörűség (miközben ugyanolyan, mint a többi, csak van benne némi gitár), bár persze nem az, mert egy posztrock-zenekar sem mer húsz percet egyazon témára feltenni. (Joggal, mert egyikük sem a Necks.) A másik két szám pedig még ennél is ravaszabb: mondjuk egy tizenöt perces intro utáni öt perces visszafogott orgiára hasonlítanak.

Az idei album, a Townsville a címben jelzett helyen adott koncert felvétele, és a Necks az ambienthez legközelebbi lemezeinek egyike (a másik az Aether). Még az átlagosnál is “impresszionistább” – nem véletlen, hogy a sajtóanyagból több kritikába is átkerült a tenger-metafora: ahogy minden hullám ugyanaz, és mindegyik mégis más – és ne feledjük, a tenger az impresszionista zene egyik legnagyobb toposza. Abrahams álmodozva futtatja ujjait a zongorán, Swanton finoman penget, Buck pedig csak a cineken játszik ötvennégy percen át. Nem olyan könnyen adja magát, mint egynémely másik album, és nincs is a legjobbak között, de ha megfelelő pillanatban kezdjük az ismerkedést, kiderül, hogy ez az együttes még nem olyan jó formájában is bőven zseniális és minden ízében összehasonlíthatatlan.