Tövisházi Ambrus – 2007.05.24. – http://quart.hu/cikk.php?id=1243

George Michael, a popzene MTV-dominálta korszakának egyik legnagyobb előadója tegnap este a Puskás Ferenc Stadionra keresztelt Népstadionban negyvenezer rajongó előtt énekelte el legnagyobb diszkóslágereit és balladáit kétszer egy órában, közte egy 20 perces pihenővel. Igen, igen, a ráadásban elhangzott a Careless Whisper, minden idők legjobb nyálas száma is.

Az első önálló albumának címadó dalában (Faith) pimasz Elvis-bőrbe bújt George Michael nem egyszerűen egy volt a nyolcvanas évekbeli énekesek közül: ő volt a kor egyik nagy popcsodája. A lányok fülébe kellőképpen érzelmesen tudott búgni, a fiúknak meg volt ez a bőrdzsekis retro-rockabillys arca. Közben meg eszméletlen jó dalokat talált ki. Az első két George Michael-lemezen – kevés kivétellel – csodajó popszámok sorakoznak.

Sajnos ezekből a dalokból viszonylag keveset játszott budapesti koncertjén, ahol a plakátokon is szereplő, pontosan húsz évvel ezelőtti formáját cibálta elő. Sajnálatos módon  húsz évvel ezelőtthöz képest pontosan húsz év telt el, és ez George Michael arcán is meglátszik. Nem mintha szégyellnie kéne bármit is – egyszerűen megöregedett. De a hatnapos borosta + szőrös mellkas + ordas nagy láncok a nyakban és a csuklón + kissé szétálló fogazat kombináció a lámpák által fejlesztett hőség okozta izzadással együtt összességében nem keltette egy gusztusos popsztár benyomását.

A Wham volt énekesének nem állnak annyira jól az elmúlt tíz évben írt diszkódalai – ráadásul ezek a számok eleve nem is annyira jók, mint a régebbiek. Ez akkor derül ki, amikor a 1992-es Too Funky című, igazi döggel telt szexhimnusz után megszólal az elmúlt évek egyik szerzeménye (Star People), és az utóbbi halvány másolata csak az előbbinek. Viszont abban a pillanatban, ahogy a balladákra került a sor – a második legjobb nyálas szám, a Jesus To A Child vagy a Praying For Time alatt – a produkció átvált egy másik dimenzióba. Michael ilyenkor van leginkább elemében: gazdagon, szabadon, érzelmesen énekli lassúzásra kifejlesztett dalait, amik ugyan pont a giccs határán vannak, mégis zseniálisak.

Van zenekara is egyébként, kilenc ember egy hatalmas, együttzenélésre teljesen alkalmatlan, kétszintes építési állványzat két szélére felpakolva, mert a színpad közepét a gigantikus led-fal foglalja el. A zenék pontosan ugyanúgy szólnak, mintha cd-ről hallgatnánk, vagy még annál is tisztábban: nincsenek szólók, spontán történések, együttjátszások. Nem mintha hiányozna, csak ne feledjük el, hogy egy ilyen koncerten a ruhák meg a háttérképek százszor fontosabbak, mint az, hogy hogy penget a basszusgitáros.

Michael hangja kifejezetten jó, a húsz perces pihenővel megszakított koncert második felében talán még egy kicsit jobb is, mint az elsőben. Kapunk bestof-blokkot: a ráadás előtt Outside, aztán Careless Whisper, a búcsúszám pedig a Freedom. Integet, mosolyog, csak végig valahogy kicsit műnek érzem azt, ahogy viselkedik. Lássuk be, George Michael egy igazi, tükör előtt szépelgő bájgúnár. Állandóan igazgatja a sztájlos szemüvegét, idétlenül vigyorog a közönségre, aztán lazán integet és tapsoltat, mindjárt szétesik. Két igazán őszinte pillatatot sikerül elkapni az egész koncerten: az egyik az, ahogy – az egyébként fantasztikusan előadott – Praying For Time alatt viselkedik, a másik pedig az, ahogy a második visszatapsolás után körbenéz az embereken – akkor jól látszik, hogy ennek az embernek a benzinje a ráadás előtti taps és szeretetáradat.

A fellépés rendben van, az emberek legnagyobb része elégedetten távozik. Az ilyen kaliberű popprodukcióknál annyi hatáselem van a zenére pakolva (elöl nem lehetett panasz a hangra és a látvány gazdagságára sem), hogy nincs kérdés: az este megérte a befektetett 17 000 (a középső, exkluzív szektorban állítólag 24 000) forintot. Örüljünk hát embertársunk sikerének: az évek óta tartó, botránysorozattal tarkított, a szemmel látható széthullás felé vezető lejtőn megállíthatja a sztárénekest ez a tavaly kezdődött életmű-turné.