Gelegonya Edina | Inkei Bence | Linczényi Márk | Rónai András | Somogyi Péter | Velkei Zoltán – 2008.12.13 – http://quart.hu/cikk.php?id=3181

Most akkor a Fall Out Boy emo és fúj, vagy popzene és hurrá? Vagy pop, de fúj? Megújította-e a KFT zenekar a magyar zeneipar mellett a magyar rockzenét is? Vagy jobb lenne, ha inkább svédek lennének ők? Miért nem akarja Wiley, hogy megvegyék a lemezét az emberek? Csináltassunk-e Pharrell Williams-tetkót? Jó-e a lakodalmas zene, ha egy másik földrész gettóiban játsszák? Tényleg gyűlöletes dolog-e a Gotan Project? Megannyi kérdés, megannyi lemezkritika!

Fall Out Boy: Folie à Deux

C+

Várakozások: A Fall Out Boy ötödjére próbálja magára másképp felhívni a figyelmet, szabadulni akarván az emós és cheerleader fiatalok szorításából. Ugye először látván őket – talán a budai bőgatyás (vagy már szűk?) gimiseken kívül – mindenki fintorral kapcsol tovább. Pop-punk hangzás, kiszámítható dramaturgia, erőltetett tiniénekhang, mulandóság. Aztán amikor rájövünk, hogy a My Chemical Romance mennyire, de mennyire öklendeztető kényelmetlen szar, elkezdjük tisztelni a Fall Out Boyt, hogy ebben a nehéz (mármint benne jót csinálni) stílusban próbálkoznak. Na meg azt is megszokhattuk, hogy ha Pharrell Williams (itt az előző album producerével, Neal Avronnal együtt) valamire ráteszi a kezét, az nagyon rossz nem lehet. Ezen kívül a tökéletes lemezborító is megköveteli a figyelmet az ötödik sorlemeznek.

Eredmény: Pontosan azt kaptam, amit vártam: tökéletesen, matematikai pontossággal megszerkesztett popzenét. Olyat, ami ismeri a testünket, gondolatainkat, érzelmeinket, hangulatainkat. Tudja, mint egy jól beállított vérnyomásfenntartó kúra, hogy mikor mit adjon és mit vegyen el. Igen, az előző lemez is pontosan ilyen volt, csak talán jobb számokkal. De itt sem kell panaszkodnunk. A vetkőzős-pimasz és persze lázadó I Don’t Care, a feszes táncoltató diszkósláger W.A.M.S., vagy a fúvósokkal, zongorával építkező musicales Headfirst Slide Into Coopestown On A Bad Bet egytől egyig hibátlan és szórakoztató dalok; és ha nagyon keresgélünk, még néhány más számra is lehet egy-két csillagot bökni. A szomorkás, de furcsamód mégis vidámnak ható énekdallamok (Patrick Stump engem zavaró, feszítős, erőltetett hangjától eltekintve) hibátlanul végzik a dolgukat; a gitárok kemények, de nem erőszakosak; a funk-, neobop-, musical- és egyéb betéteket pedig pont annyit használják, ameddig ez jól áll nekik. Persze mindig monumentális refrénbe érkezünk meg, (legtöbbször) tökéletes vokálok kíséretében. De hát mi más dolgunk lenne? Engedjük, hadd sodorjanak magukkal bennünket tinédzser önmagunk álmai a külvárosi kertes házról, családi autóról és medencés bulikban beerbongozó deszkásokról.

Kinek ajánljuk: Mindenkinek, aki popzenét akar hallgatni. Ha ugyanis ez lenne a popzene nívója, soha senki nem válna el, nem kapna senki rossz jegyet, és simább lenne a bőrünk. (LM)

KFT: A bábu visszavág

C-

Várakozások: Sokan fellélegeztek, amikor a KFT-ben Mohai Tamást felváltva visszakerült régi posztjára Laár András, s így a zenekar Higiénikus ember (2003) című albumát már az eredeti felállásban rögzítette. Nagy sikereiket azonban így sem tudták megismételni, s nemcsak, mert régen nem születnek olyan slágereik, mint a minden vállalati bulit beindító Afrika vagy Bál az operában – hanem mert azt a friss hangzást, amit a nyolcvanas évek első felében a hazai popzenébe hoztak, máig nem sikerült eredményesen meghaladniuk, vagy legalábbis újragondolniuk. A lemezkiadás gyakorlatához ugyanakkor progresszív észrevételeket képesek tenni, s új, A bábu visszavág című cd-jüket a Pesti Est különszámának ingyenes mellékleteként harmincezer példányban juttatták el az utca népéhez.

Eredmény: Nem tudom, mi a rosszabb: ha egy dal semmiről nem szól, vagy ellenkezőleg, ha túlságosan is mondani és üzenni akar valamit? Bölcsészként mindenesetre eleve nagy kihívás, hogy ne szenteljek a kelleténél több figyelmet a szövegnek, egy szövegközpontúként számon tartott magyar zenekar albuma esetén különösen nagy a kísértés. A bábu visszavágnál mégis az a leginkább célravezető, ha a számok durván háromnegyedét hallva oda sem figyelünk, mit énekel Bornai és Laár, hiszen olyan vastag társadalom- és kultúrakritikát fogalmaznak meg, amire még a Frankfurti Iskola tagjai is elismerően csettinthettek volna. Vannak persze jó és vicces fordulatok a lemezen, mint az Erotika című dal, vagy az “azt mondják, hogy jó nekem / ha a Cserri-kókát kedvelem” sorpár, de ezek meg kicsit olyanok, mintha a L’art Pour L’art társulat számára íródtak volna. Az igazi gond azonban az, hogy a KFT zenei téren sem sok újdonsággal szolgál. Erősen érezhető ezen az anyagon is a new wave hatása (amúgy Sting név szerint is megidéződik a Varjúországban), bár mindezt keménykedő gitárjátékkal, több elektronikával és az ún. modern, rádióbarát rockos hangzással fejelték meg. Ez a helyzet az album egyetlen (ön)feldolgozásával, a Bábu vagy cíművel is, amit újraértelmezésként, persze, fel lehet turbózni vonatzakatolással, hosszabb gitárhangokkal, kevésbé feszes ritmussal – csak éppen az a frissesség hiányzik a dalból, ami az 1981-esben még ma is hiánytalanul megvan. A többi szám is ehhez hasonlóan élettelen, és javarészt középtempós – bár Háry Péter zenei producer szerint több felvételben is “egy tucat, ma induló garázszenekar energiája van”. Rendben, imitt-amott tényleg erősebben szólnak a hangszerek, és A cső, illetve az asszonyverő férfi történetét megéneklő Szép is vagyok, jó is vagyok még energikusnak, zeneileg izgalmasnak is nevezhető, de most őszintén: akármelyik, svéd tizenévesekből tegnap összeállt formáció félperces játékában több a dög, mint a KFT teljes anyagában.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik büszkén állítják magukról, hogy “nem nézek tévét, sajnálom, / a rádiót is elzárom”. (GE)

Wiley: See Clear Now

B-

Várakozások: A grime, a britek válasza a hiphopra, eddig egyetlen igazi sztárt tudott kitermelni Dizzee Rascal személyében, a reményteli követők (Lethal Bizzle, Kano, Sway vagy a Mitchell Brothers) elakadtak a másod-harmadvonalban. Itt van viszont még Wiley, aki kezdettől fogva ott van a színtéren: alapító tagja volt a Roll Deep kollektívának, majd négy évvel ezelőtt Treddin’ On Thin Ice című lemezével szólóban is debütált; és ha ez nem is vetett Dizzee albumaihoz hasonló hullámokat, Wiley-t a grime kulcsfigurájává avatta. Ám hiába szólt három-négy éve minden a grime küszöbön álló sikeréről, a szigetország ellenállt, és az irányzat rövid idő alatt visszatért az undergroundba, leszámítva Dizzee-t, akivel Wiley látványosan kemény, hosszantartó szócsatába keveredett a publicitás reményében, de hiába, lemezei csak egy szűk réteget érdekeltek. Végül az áttörést nem a pofázás hozta meg neki, hanem a Wearing My Rolex, melyben Wiley hátat fordítva az igazi grime-nak, elektrós alapokra rappelt egy csajról, aki bulizás közben lenyúlta az óráját és a mobilját. A Wearing My Rolex az év egyik legemlékezetesebb single-je lett Angliában, Wiley számára pedig megnyílt az út, és ugyan továbbra is készít grime lemezeket, a See Clear Now az első igazi poplemeze.

Eredmény: Ugyan Wiley néhány hete a saját MySpace oldalán óvott mindenkit arról, hogy megvegye a See Clear Now-t, mondván, hogy az nem is igazi Wiley-lemez, ettől még nyilvánvalóan nagy reményeket fűz hozzá. A Wearing My Rolex megadja az alaphangot, ezenkívül ekkora potenciál természetesen a többi számban nincs, noha a Mark Ronsont is felvonultató Cash In My Pocket is egész slágeres. Lehet, hogy nem ez az igazi Wiley, de számomra azért egy grime lemez általában túl tömény, úgyhogy a magam részéről én inkább maradnék emellett a higított Wiley mellett, főleg, hogy még van pár jó szám a lemezen: a Hot Chip közreműködésével készült Step By Stepnek a Hot Chip lemezén is a legjobbak között volna a helye; említésre méltó a funkos Turn It Up is, amely a Jam The Bitterest Pill című slágeréből samplerezi ügyesen a vonósokat. Ezeken kívül is van még dal az albumon, amit szívesen hallgatnék a jövőben is, de ettől még nyilvánvaló, hogy a See Clear Now közelébe sem érhet Dizzee Rascal tavalyi, hasonlóan populáris hangzású lemezének, mert ez pont olyan, mint egy sebtében összedobott album, amit a Wearing My Rolex sikerére építettek fel. Igaz, még így is bőven jobb, hogy van, mintha nem lenne, és hiába durcáskodik, szerintem ezt Wiley is így gondolja.

Kinek ajánljuk: Aki szerint Lil Wayne tök jó. De még inkább annak, aki szerint nem. (IB)

Common: Universal Mind Control

C

Várakozások: Common – aki korábban Common Sense volt, csak az új idők és egy Los Angeles-i reggae zenekarral való pereskedés végül elmarta a Sense részt – nyolcadik stúdiólemeze a Universal Mind Control. Ő volt az, akit a kilencvenes években vállra ültetve éljeneztek a mainstream hiphop megoldásokkal és a nyugati parti gangsta rappel való szembefordulásáért, azaz, hogy a göröngyös utat választva, a jóság és igazságosság katonájaként bátran ment a saját feje után – és most Pharrell Williams és Kanye West segítségével készítette új albumát. Ha csak a múltat vesszük is, ez olyasféle fősodornak tűnik, aminek a hátán gyors az út, de így viszonylag kevés idő marad a parton ülve elmaradó hallgatók, rajongók és kritikusok kényeztetésére. Vendégszerepel még az albumon a Gnarls Barkley Cee-Lo-ja és Martina Topley Bird is, akiről mindig el szokás mondani, hogy Tricky első lemezein énekelt, így ezt itt is megtettük. Commonról egyébként sokhelyütt költőként is beszélnek, akinek szövegei már-már irodalmi jellegűek, vaskos és elgondolkodtató sorokkal. Pharrell Williams Can I Have It Like That című megaslágerében úgy van ezzel, hogy: “Yo, On and on and my nuts I’m palming / Take two of these and call me in the morning.”

Eredmény: A fűtési szezon megkezdődésével mindennapos félelmeinek számát növeli a szén-monoxid-mérgezés rémképe. Tartós belélegzése után szúró fejfájás következik, majd nagy valószínűséggel távozás. Ami azonban sokkal félelmetesebb ennél, hogy egészen a fejfájásig nem sokat lehet tudni arról, hogy az ember a halál völgyében jár, mert se szín, se szag. Common új lemeze is ezekkel a tulajdonságokkal bír, annál is inkább, hogy legtöbbször széles mozdulatokkal, olykor büszkének képzelt minimalizmussal igyekszik színeket és történéseket idézni a kompozíciókba, de ezzel nem képes meghaladni a lelkes ripacs szintjét. Tulajdonképpen az egész lemezt átszövi az a hiphopba csomagolt, karakteresnek szánt popzene, ami évek óta mocsárként tartja fogva Pharrell Williams-et, és talán lassan el is nyeli. A kilencvenes években képviselt vonallal – ami az alapokban gyakran használta a jazz és a funk egyes megoldásait – való szembefordulás nem tesz jót a lemeznek és Commonnak sem. A megfogalmazott új célok, fakadjon a megfogalmazás bármilyen, egyelőre megfejthetetlen tőről is, beolvasztják a rappert abba a félmeleg masszába, ahol elveszik az arc, és felülkerekedik a mogulok tápolta kommersz közhelyszerűség. A korábban hallottak és az elkurvulás évezredes történelemmel bíró folyamatábráinak ismeretében ez a fordulat jóval több, mint megbocsátható botlás.

Kinek ajánljuk: Akinek már van Pharrell Williams tetoválása, de csak kicsi. (SP)

Sinden: Fabriclive 43

B

Várakozások: Rég lecsengőben van már a francia electróval, technopunkkal és géppuska dumájú grime-okkal átpartizott poszt-nu-rave korszak, amiből a Justice-én kívül kevés új nevet jegyeztünk meg, és az utóbbit sem feltétlenül azért, mert hozott nekünk bármi olyat, ami nélkül eddig nem volt teljes az életünk. Hiába örültek azonban sokan tavaly, hogy az elektronikus zene egyik legsötétebb időszaka véget ért, kis pihenő után egyből olyan kifejezésekkel kezdtek el dobálózni a szóban forgó irányzat vezető figurái, mint fidget house, bassline house, meg egyéb, borzalmas dolgok – és mára bebizonyosodott, hogy ezekkel még lehet ízlésterroristásdit játszani egy darabig. Ha jól emlékszem, az előbbiekben felvázolt stílusok egyik legmenőbb arcának, Sindennek Beeper című száma még a hazai Viva Charton is első volt valamikor – de az biztos, hogy májusban, seggrészegen iszonyú jót ugráltam a merlines szettjére. Más kérdés viszont, hogy akarom-e a londoni huszonéves divatdiktátor produkcióját józanul is hallani.

Eredmény: A Fabriclive 43 nem kertel: Sinden in medias res felrakja az aktuális parkettromboló számokat, és a hetvenakárhány perces szettben egy pillanatra sem inog meg az elképzelése. Eleinte meglehetősen lakodalmas a mix, ugyanis pár keverés leforgása alatt hallhatunk brit kocsmaelectrót, dél-afrikai funkhouse-t, brazil baile funkot és portugál gettótechnót avagy kudurót. A témában nem annyira képzett hallgató pedig egykettőre huligán bandákat lát maga előtt bulizni valami nyomornegyedben – és ha az imént felsorolt egzotikus dolgok magyar megfelelőjét is megpróbálja elképzelni, nagy félelem szállja meg a szívét. Ilyen a Fabriclive 43 végig: különféle dobalapok, érthetetlen szövegek és gagyiság végig – mégsem lehet rá azt mondani, hogy csapnivaló. Sinden jó dj: úgy rak össze huszonhárom felvételt, hogy normális esetben abból tizenötöt hallani sem akarnék, de itt egységesen, különösebb fájdalmak nélkül lemegy az egész, és bevillan valami kellemes emlék a májusi fellépésből is. Nem vagyok abban biztos, hogy a végén szükség volt-e még az M83-ra; illetve hogy Alan Braxe-et és Roisin Murphyt célszerű-e parasztbasszos electróba remixelni – de az fix, hogy a Fabriclive 43 végre valami újat tud mutatni azoknak, akik péntek esténként tényleg csak istenesen bebaszni akarnak, de torkig vannak már az e célra kijelölt lakossági breakbeat estekkel.

Kinek ajánljuk: Akik péntek esténként tényleg csak istenesen bebaszni akarnak, de torkig vannak már az e célra kijelölt lakossági breakbeat estekkel. (VZ)

!DelaDap: Sara La Kali

C-

Várakozások: A részben magyar zenészek által alapított, de őket tagjai között már nem tudó !DelaDap meglehetősen népszerűnek látszik lenni Magyarországon. Legalábbis gyakran járnak hozzánk koncertezni, gondolom, nem jószolgálati megfontolásból hívják őket újra meg újra. Én korábban nem hallottam őket, de láttam már a kollégák arckifejezését, amikor felmerült a nevük spontán szerkesztőségi beszélgetésekben. Sem ez, sem pedig a lemezborító nem ígért sok jót.

Eredmény: Ha valaki nem tudná, hogy hová helyezze a zenekart azon belül, hogy cigányos meg elektronikus, az az elején megkapja a !DelaDap – The Song árulkodó című számot, ami rögtön eligazít: Gotan Project! Igen, enyhén effektezett, tangós harmonikaszó és semmilyen downtempo-alapok – e kettő már elég ahhoz, hogy felidézze a híres-hírhedt elektrotangó zenekart. És lássuk be, a Gotan Project nem annyira szörnyű, amilyennek az ember akkor véli teljesen érthető módon, amikor nyolc évvel az áttörést meghozó lemez megjelenése után, tízezredszerre meghallja egy trendi, trendinek szánt vagy akár teljesen átlagos helyen. Ha az maradt volna, ami valójában, közepesen kellemes, majdnem teljesen érdektelen downtempo, senkit nem zavarna. Ha jobban belegondolunk, pont az teszi olyan sikeressé, hogy két erős dolgot összerak, amit meg lehet jegyezni: tangó, dubos downtempo – ezen túl pedig semmilyen. A !DelaDap ugyanez, csak a tangót be kell helyettesíteni “tüzes” cigányos zenével. Éppen annyiban még idegesítőbb, hogy ezt a tüzes szót legszívesebben nem is egy, hanem két idézőjelbe tenném. Lehet nem szeretni a balkáni zenéket, bizonyos jelenségek erre hajlamosítják is az embert, de azt el szokás ismerni, hogy a “tüzességnek” legalább az illúzióját általában sikeresen felkeltik. Nos, a !DelaDapnak pont ezt sikerült tökéletesen fröccsöntött műanyaggal helyettesíteni, még nagyobb hatásfokkal, mint ahogy a Gotan Project kiölte a szenvedélyt a tangóból – ez akár még komoly teljesítménynek is nevezhető. Azt olvastam, hogy mindenféle hatások vannak itt az említetetteken kívül (még a jazz szó is előfordult az ismertetőkben), ehhez képest többszöri nekifutásra semmi nem maradt meg a lemezből, csak az, hogy bizonyos mennyiségű szám után mindig ki kellett kapcsolnom, annyira frusztrált a jellegtelensége.

Kinek ajánljuk: Akinek orvosilag tilos izgalmas zenét fogyasztania, de néha szeretné elképzelni, hogy tiltott gyümölcsbe kóstol, anélkül, hogy bármit kockáztatna. (RA)

Jean Claude Ades: Finally!

B

Várakozások: Jean Claude Ades francia-német származású, Olaszországban született, Münchenben él, rendszeresen megfordul Ibizán és az egész világ körül dj-zik. Elég sok elég sikeres remixet gyártott, ő volt a producere Dannii Minogue legnagyobb slágerének, és nem feltétlenül ő tehet arról, ha ennek címe nem jut eszünkbe (I Begin To Wonder egyébként), hanem leginkább csak az, hogy a Dannii a Kylie húga, meg hogy ki is volt a pasija? meg milyen botránya is volt? (Itt vannak a válaszok e kérdésekre.) Jean Claude nagyjából egy évtizednyi dj-zés, producerkedés és remixerkedés után jelentette meg első szerzői albumát, itt el lehet sütni a viccet: Végre! Tizenkét szám egybemixelve, 72 percben egy évtized minden tapasztalata. A számokból hosszú részletek meghallgathatók itt.

Eredmény: Az a vicces, hogy e fenti sajtóanyag-idézet stimmel is. Hallatszik, hogy a szerző pontosan tudja, hogy mi működik a tánczenében, és ezért megteheti, hogy a minimálisra szűkíti az eszköztárát. Egyszerű 4/4 ritmusok, erős basszusmenetek, kevés és hatékony és ismerős hangszíneket használó szinti, elég sok női ének – ezek mellett csak néha tűnik fel valami plusz ritmushangszer vagy érdekesebb elektronikus hang. A főleg a vokális house és a techno műfajaiból merítő, de időnként akár a trance megoldásait is felhasználó zene pont emiatt a letisztult hatékonyság miatt jól fogyasztható akár otthon is, meg, gondolom, klubokban is működik. Az énekesnők elég jók, de csak egy igazi nagyágyú van közöttük, Niki Haris, akire valószínűleg még kevésbé emlékszünk, viszont a hangja rögtön ismerős lesz annak, aki elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen a Snap!-re. Mindez azonban még nem lenne igazán érdekes, egy jó techno-house lemez, oké, örüljenek neki a lemezlovasok. Az első két szám azonban tényleg kifejezetten izgalmas. A Spanish Harlem spanyolos gitárt, a Shingaling pedig Louie Ramirez a hatvanas években írt számát használja fel. A trükk az, hogy nem “techno tetején kis latin díszítés” típusú alibizést csinál belőlük, hanem olykor egész hosszú részletek szólnak a “régi” zenékből, aztán meg színtiszta techno, és gyakran egészen minimálisra fogja a kettő közötti átvezetést. Mégis, Jean Claude Ades olyan dramaturgiai érzékkel rakta ezt össze, hogy tökéletesen működik, és azt kívánom, bár a többi szám is ilyen izgalmas lenne. De nem ilyen; még a végén, az African Voices című darabban van egy sokkal kevésbé merész próbálkozás némi “törzsi” férfikórussal és érdekes, csilingelő ütősökkel.

Kinek ajánljuk: Az első két számot mindenkinek, aki kíváncsi, hogy lehet tradicionális zenét és technót eddig nem hallott módon összerakni; a többit meg annak, aki kíváncsi, mi jött ki egy évtized house-techno profizmusból. (RA)

Kieran Hebden & Steve Reid: NYC

B-

Várakozások: Ha a kocsmákban kedvelt játék lenne az újságírók közt, hogy látszólag összeférhetetlen zenészeket párosítanak össze, akkor a Kieran Hebden + Steve Reid kombó vélhetően a jackpotot érné. Pedig az ötlet a valóságban is működik: az elektronikus zene káoszprofesszora (ismertebb nevén Four Tet) és a technománok hatvanöt éves jazzdobos nagykövete 2006 óta dolgozik együtt. Írtak már kísérleti albumot nagyon hosszú, korlátok nélküli free jazz témákkal (The Exchange Session Vol. 1-2), illetve ugyanezt dalformákba erőszakolva (Tongues). A vélemények megoszlanak: egyesek szerint ezek mind hallgathatatlanok, míg mások csak a Tongues-szal nincsenek kibékülve, ami világklasszis lehetett volna, ha a szerzők tartósan el tudták volna rakni az egész free jazz-univerzumot egy befőttes üvegbe – de sajnos hamar megromlott. Persze sokszor ez az egész stílus rákfenéje, hiszen rengeteg nagyszerű ötletet kell felvonultatni ahhoz, hogy egy főleg improvizációra és spontaneitásra épülő zenei ágazat végterméke hosszútávon, többszöri ismételt hallgatásra is érdemes legyen. Kevés esélye volt erre az NYC-nek is, ami alig több mint két és fél év alatt már a negyedik album, ami Hebdenék futószalagjáról legurult, de mit lehetett tudni. Elvégre a legnagyobb gondolatok is a másodperc törtrésze alatt születnek, nem?

Eredmény: Az NYC az arany középút szeretne lenni az eddigi Hebden & Reid albumok között, gyakorlatilag azonban ez csak a formaságok tekintetében valósul meg. Hat felvétel van a korongon, majdnem egységesen hat-hét perc hosszúságban. Mindegyik szám ugyanazon elgondolás mentén halad végig, miszerint Hebden belekezd valami kísérleti elektronikába, amibe aztán bekapcsolódik Reid is, és egészen addig válaszolgatnak egymás húzásaira, míg rá nem unnak a dologra, és bele nem kezdenek valami újba. Ez elviekben lehetne izgalmas és nagyon jó, de a valóságban csak annyi jön le, hogy a két szerző elég jól megismerte egymást az utóbbi pár évben, és már egyikőjük sem tudja különösebben meglepni a másikat. A lemez két kiemelkedő pillanata pont a keretet biztosítja: a nyitó Lyman Place és a záró Departure. A köztes négy szám meg olyan, mint New York lehet madártávlatból. Nagy massza, hol lassabban, hol gyorsabban hömpölyög, az apróbb részleteket pedig lehetetlen megfigyelni – ezért úgy telik el az idő, mint valami közjáték, amit akár üresjáratnak is nevezhetünk. Hebden sercegő, maró elektronikája a Ringer ep után ismét techno-közeli munkákba lehetne remek töltelék, azonban Reid ezt nem ismeri fel, és csak lassú, felismerhetetlenül semmilyen dobkíséretekre futja tőle. Ezek ártani ugyan nem ártanak, de nem is tesznek hozzá semmit a lemezhez. Borúsabb, kevésbé eseménydús napokra emlékeztet így az NYC, kétségkívül vannak emlékezetes pillanatai, de jobbak voltak azok a napok, amikor Hebden nem nyomta meg hét perc után a stop gombot.

Kinek ajánljuk: Kieran Hebdennek és Steve Reidnek a következő lemezük felvétele előtt, figyelmeztetésként. (VZ)