Tövisházi Amburs – 2007.03.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=911

James Murphy, New York-i kiadóvezető, producer és dj 2005-ben, 35 évesen jelentetett meg egy általunk igen kedvelt diszkópunk albumot LCD Soundsystem néven. A zenekarban ő a szellemi vezető, a hangzásfelelős és az  énekes egyszemélyben. Tavaly csinált egy promóciós zenét a Nike részére (45:33), de az igazi folytatás, a Sound Of Silver című új LCD-album most jelent meg.

Akár az első LCD-lemez, a Sound of Silver is Murphy kamaszkorának popzenéjét dolgozza fel: a new wave, az electro, a rock és mindennél fontosabb alkotóelemként a punk van míves diszkóköntösbe öltöztetve. És én nem vagyok nagy rajongója azoknak a zenéknek, amikhez hasonlít és amikből merít. A punkhoz kifejezetten nem értek, mégis élvezettel hallgatom ezt. Először is azért, mert ámulok azon, hogy hogyan lehet azt a dühöt, ami a punk benzinje, így átvinni a táncparkettre. És ez a düh az LCD-számokban élő düh, és nem egy hét múlva újramelegített, ízét-illatát vesztett kajához hasonlít, mint a (szerencsére hanyatlásnak indult) remixkultúra termékeinek legnagyobb részében, amikor rockszámokat próbáltak meg diszkósítani – és bénán sikerült.

A produceri munkán jól lehet hallani a dj-ként szerzett évtizednyi tapasztalatot: egészen kiválóan szól minden szám (ez már az első LCD-lemeznek is erénye volt). Remek, fiatal zenészeket válogatott maga mellé – ez elsősorban a David Letterman-műsor felvételéből derül ki.

Murphy pedig ügyes kaméleon, a zenei alappal tökéletes összhangban idézget Bowie-tól a Kraftwerkig sokaktól. Én az indierockot sem nagyon szeretem, úgyhogy az album közepén található All My Friends és a műanyag-retro-elektro Someone Great nem töltenek el örömmel.  A többi szám viszont nagyon szórakoztató, az egész lemezt hangosan érdemes hallgatni.  Az egyik legjobb a North American Scum, amiből videóklip is van.

Meglepő, de Murphy legfontosabb tetten érhető inspirációja Mark E. Smith, a hetvenes évek közepén alakult és soha meg nem szűnő Fall zenekar agya és frontembere. Murphyben ugyan nincs proli-öntudat, de büszke New York-i öntudat az bőven. Öklendezésszerű hangsúlyozása is sokszor emlékeztet idősebb brit kollegájára.  Az viszont tény, hogy Murphy dühének foka nem hasonlítható a punk hősökéhez (a most 37 éves emberen nehéz is lenne ezt számonkérni, bár speciel Smith csak szemetebb lett az idő múlásával).

Nem akarnék túl nagy jelentőséget tulajdonítani a számszövegeknek, de úgy tűnik, hogy nem az egész világra haragszik, csak bizonyos részeire (New Yorkra, bizonyos nőkre, aztán meg más nőkre). És van, amikor nem is haragszik senkire, csak szeret mérgesen ismételgetni valamit, mert zenélni jó. Úgyhogy elképzelhető, hogy az angoltudásom hiányos vagy ügyetlen, de nem tudok olyan konkrét üzenetet dekódolni, amit a Sound Of Silver mondani akarna. A lemez pont olyan, mint amire az együttes nevéből következtetni lehet: egy táncalbum. Viszont nem is akar többnek látszani, és ez nagyon szimpatikus.