Rónai András – 2008.05.12 – http://quart.hu/cikk.php?id=2474

Essünk túl ezen az elején: persze csudajó lett volna, ha nem kell elautózni Bécsig, meg főleg vissza, valójában azért nem tudom hibáztatni az A38 Hajót, hogy végül nem vállalta a Shellac koncertjét, mert a tapasztalatok szerint nem lettek volna igazán sokan, vagyis hát elegendően (amit nem tudok, mennyi, mert nem ismerem a körülményeket).

Az egész noise rock mintha majdnem teljesen kimaradt volna itthon, úgyhogy a Shellac nálunk nem legendás, legfeljebb kultuszzenekar; és ez pont az a feladat, amibe már sok koncertszervezőnek beletört a bicskája. Azzal mégsem lehet reklámozni, hogy “a Nirvana: In Utero és a Pixies: Surfer Rosa és ezer másik lemez producerének zenekara”, mert hát kit érdekel a producer, akiről a fene tudja, mit is csinál, pláne, hogy Albini meg direkt ahhoz képest is mást.

Bezzeg Bécsben (Bezzeg-Bécsben) telt ház volt, ausverkauft. Már kilenc előtt elkezdett játszani Allroh, német szólógitáros lány, akit mondjuk az avant-dalszerző-énekes leírással lehet leginkább közelíteni. Ugyan az éneklés nem az erős oldala, de ez csak egyetlen elem volt az összképben. A gitározás is inkább a hangzásról, a textúráról szólt, bár felhasznált dallamtöredékeket és avantgárd technikákat is (a húrok tollal pengetése, tollal!). Ezek nem olvadtak össze egyetlen zúgásban (drone-ban), de nem is külön álltak, mint egy rendes dalban, hanem hol ehhez, hol ahhoz közelebb ingázott az összhatás. A gitárhangzás is a zajosabb avantrock, a hagyományosabb rock, mi több, harmadikként a blues világa közti sávban mozgott. Az elején érdekes volt, aztán később egyre inkább izgalmas és szerethető lett; bár kicsit félnék lemezen meghallgatni. (B+)

A nem túl hosszú szünet vége felé bejött egy ember a színpadra, munkásoverallban, hogy bedugja a gitárt és a mindössze két darab vacak kis pedált. Már akkor is gyanús volt, hogy ez ő; de hát nem szoktam Steve Albini-fotókat nézegetni szabadidőmben, úgyhogy nem voltam biztos benne, csak amikor visszajött: immár nekivetkőzve, Valina feliratú pólóban. (Az egy osztrák zenekar, viszonylag ismeretlen, csak 1872 barátjuk van, viszont van benne trombita és elég jónak tűnik.) Már a színpadi felállás sem a hagyományos: a zenekar tagjai teljes mértékben egy sorban állnak, (nézőtéri) balról jobbra: gitár, dob, basszusgitár sorrendben.

Albini rockermód izgett-mozgott, terpesztett és hajolt és néha még ugrott is gitározás közben; valamint énekbeszélt, beszélt és kiabált, sőt egyszer énekelt is (Prayer To God, egy megrázó sláger), bár ez utóbbit nem tud, mint azt ő is tudja persze. Todd Trainer dobos már az elején csatakos hajjal jött be, igazi punknak tűnt; de amikor néha láttam az arcát, kiderült, hogy egy kedves, mosolygós, aranyos punk, vagyishát nem is az. Bob Weston pedig igazi aranyos fickó; a rockandroll-pózokat illetően legfeljebb az enyhe terpeszig és néha az óvatos, ritmikus fej- vagy felsőtestmozgásig merészkedett, egyébként negyed-, fél- vagy teljes mosollyal basszusgitározott (de bele a gyomorba) és kiabált néha.

Eleinte úgy tűnt, hogy a közönséggel nem lesz interakció, aztán egyszer csak Weston azt mondja, hogy akkor most kérdezhetünk, jelentkezéses módszerrel. Az első körben kicsit félszeg a közönség (Hol vagytok most? – Te nagyon be lehetsz állva. – Hol van most Rick Moreno? – A seggemben.), a második körben, bő egy óra után azonban ez az első kérdés: Why are you so fucking good? Weston: Why are we so fucking good? The drummer! Ami persze csak az igazság harmada. Mert mindenki kibaszott jó, külön-külön és egyben. A több-mint-ritmusszekció tényleg gyilkos, a gitár meg úgy hasít és vág, ahogy azt Albinitől elvárhattuk. És persze iszonyatosan jól szól az egész, ahogy azt meg a Szenében megszoktuk. Egyébként most derült ki, hogy hamarosan bezár a klub, bár ez a honlapon nem látszik (a németül nem tudók számára legalábbis biztos nem). Albini egy szám előtt el is mondja, hogy ezt a kedvenc chicagói klubjuk bezárása ellen tiltakozva írták; mert nagyon kevés olyan hely van a földön, ahol az ember sört ihat, jól ellehet a haverokkal és jó zenét hallgathat, úgyhogy ha van egy ilyen, akkor harcoljunk érte.

Na de most már tényleg meg kell mondanom, hogy milyen zenét is játszott ez a kibaszott jó Shellac. Azért vagyok zavarban, mert a koncert kb. feléig ugyan nagyon élveztem, de nem sikerült rájönnöm, hogy mitől is olyan furcsa ez az egész; mitől nem tudom megmondani, hogy tulajdonképpen mit is hallok, túl azon, hogy hát nyilván izé, rockzenét, azon belül mondjuk izé, undergroundot. Valamikor a közepe felé ugrott be: azért van ez, mert a Shellac igazából egy másik, alternatív univerzum rockzenéjét játssza. Ahol nem érvényesek azok az idióta megkülönböztetések, amiket a valóságosan létező rockzene megragadásában használni szoktunk, kényszerülünk. Hogy valami erős vagy okos. Zsigeri vagy művészi. Satöbbi, ismerjük.

De hát a fene egye meg, a rockzene nem éppen azt ígérte, hogy ezek a baromságokon felülemelkedhetünk? Lehet, hogy a valóságban nem, de mondjuk ideálisan? Persze vannak, akik úgy vélik, hogy a rockban mindig a “művészetellenesség” volt a jó, és a művészkedés = elfajulás; mások szerint meg a rock pont akkor kezdett értékelhető lenni, amikor végre művészi lett – de bizonnyal jobban járt volna a világ, ha inkább megegyezünk abban, hogy ugyan, hagyjuk már ezeket. De nem hagytuk; és persze vannak nagyok, akik tudnak szintetizálni (nyilván pl. Hendrix, egyesek, sokak szerint a Beatles is) – de a szintetizálás azt jelenti, hogy valamit, ami külön van, ügyesen mégis összehozunk.

A Shellac viszont attól volt különleges, hogy úgy tett (úgy működött), mintha tényleg semmi rendkívüli nem lenne abban, hogy az egyik pillanatban húsba vágó, kétségbeesett, “zsigeri” noise rockot játszanak, a következőben pedig valamit, ami úgy önmagában disszonáns akkordokra épülő, meg-megszakított “okos” posztrock lett volna. De most persze torzítok, mert pont az volt a lényeg, hogy ezek nem estek így szét, teljesen egységes, bár nyilván rendkívül változatos folyamot alkottak. Amikor például egy riff-megáll-riff-megáll ismerős trükközésre aztán egyszer csak valami egészen más, mondjuk valami zajongás következik, az nem egy “ügyes, váratlan váltás”, hanem hát ebben a számban ez így következik, ennyi. Igazából még azt sem lehet mondani, hogy voltak “riffek”, holott voltak, csak mégsem, mert ennek csak a nem-riffekkel szembeállítva van értelme. Vagy elkezdhetnék Trainer dobolásán elmélkedni, hogy milyen elemi erő volt benne, mégis milyen változatos és játékos volt, csak itt ez a mégis, ami megintcsak félrevisz.

Ugyanígy teljesen természetesnek tűnt, hogy a koncentrált, csak egymásra figyelő zenélésből minden további nélkül mentek át a már-már bohóckodásba hajló színpadi “show-ba”: a kiállásoknál megmerevedtek, kicsit ripacskodtak, sőt, egyszer még repülőset is játszottak, kitárt kézzel, zúgással (lásd az illusztrációt). De ez nem volt ciki, hanem fülig érő szájjal lehetett rajta mosolyogni. És érdekes módon még az is következik a fentiekből, hogy amikor a második kérdés-felelet kör után bejelentették, hogy még három számot játszanak el, aztán majd lehet venni pólót, akkor fel sem merült, hogy kérjünk majd ráadást. Nem mintha másfél óra elég lett volna (Tudnátok még tíz órán keresztül játszani? – szólt a Miért vagytok ilyen kibaszott jók? utáni kérdés), hanem mert ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy ennek az idióta hülyeségnek, hogy csak azért megy le a zenekar, hogy kiköveteltesse a ráadást, és mindenki tudja, hogy csak ezért, de azért eljátsszuk, hogy stb. – ennek itt nincs semmi helye.

Vettem is egy lemezt, és dedikáltattam Albinivel, aki, képzeljétek, a Nirvana: In Utero, Pixies: Surfer Rosa és vagy ezer lemez producere. Mi több, baszki: a Shellac énekes-gitárosa! (Régen meg a Big Blacké! De ez egy másik cikk témája lehetne.) És azóta igazából nincs túl sok kedvem a valóságban létező rockzenét hallgatni. De ez majd elmúlik, sajnos. Persze aztán majd szerencsére, de most sajnos.