Rónai András – 2007.06.14. – http://quart.hu/cikk.php?id=1312

Az élet számos területén, ezt el kell hinnetek bemondásra, normális, középutas csávó vagyok, de a rockzenében szinte kizárólag csak a valamilyen módon radikális együtteseket kedvelem. A szívem mélyén még mindig nem fogadtam el, hogy tényleg, valóban vannak olyan emberek (de még hány!), akik középutas, csak-senkit-meg-ne-bántsunk pihepuha rockot hallgatnak. (Hogy egyesek, bár kevesebben, mint ahányan hallgatják, játsszák is ezt, az érthető, mert szeretnének vele pénzt keresni, ami végülis egy legális célkitűzés.) Hát hiszen a rockzene elvileg (avagy egy pontosabb, de sajnos gyanúsabb szóval élve: ideológiája szerint) egy radikális (dühös, lázadó, felforgató stb.) zene! Az alábbiakban két egyként, bár éppen ellenkező módon radikális együttes új lemezéről lesz szó.

A Shellac igazi csúcstartó ők csinálják a legkietlenebb zenét széles e Földön. Gyönyörűen puffog a dob, élesen hasít a gitár, élesen és gyomorba ütően dübörög a basszus. Ami pedig az éneket illeti, elmesélném a rocktörténelem egyik különlegesen szép pillanatát. A 1000 Hurts című lemez második száma, a Squirrel Song így kezdődik: “Ez egy kibaszott szomorú szám. Ha szerencsénk van, akkor nem fogok zokogásban kitörni közben.” Mindezt olyan hangon, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy tulajdonosa még akkor sem törne ki zokogásban, ha száz nagyon, nagyon aranyos kiscicát kínoznának a szeme láttára. (A szám meghallgatható a zenekar MySpace-es rajongói oldalán – hivatalos honlapról nem is tudok.) Végtelen, kietlen cinizmus árad mindegyik hangból, akár beszélnek, akár énekbeszélnek, akár (szándékosan fél vagy tán egészen “amatőr” módon) énekelnek az együttes tagjai: Steve Albini szuperantiproducer (gitár), Bob Weston (basszus), Todd Trainer (dob).

Ez a kietlenség a Shellac hatásának titka. A legtöbb rockzene, még a nagyon hú de durva is, kínál azonosulási pontokat, és ezzel részben le is vezeti a feszültségeket. A Shellackal azonban lehetetlen azonosulni, ők csak megmutatnak valamit, és aztán magára hagyják a hallgatót, kezdj vele, amit akarsz. Hasonló a működési mód, mint amit az igazán jó minimalista prózánál figyelhetünk meg. (Vagy mondjuk David Cronenberg néhány filmjében, és még van néhány, ha nem is túl sok példa.)

Na, miután ilyen jól megdicsértem a Shellacot, legnagyobb sajnálatomra el kell árulnom, hogy az új lemez, amire a már említett 1000 Hurts óta hét évet várt az emberiség az együttest egyáltalán ismerő része, nem jó. Olyan, mint egy szigorúan elvakult rajongóknak szánt “b-oldalak, ritkaságok, befejezetlen stúdiófecnik” gyűjtemény. Mindössze két, egész rendes (már ahhoz képest) rockszám található rajta, a Steady As She Goes és a Be Prepared. (Ez utóbbi ráadásul olyan, hogy többször is nekifutnak az elejének, de direkt, és ezért jó.) Van aztán egy halom félkész, rövidke valami, amiből egész jó szám lehetett volna, ha kidolgozzák – kár, hogy hét év nem volt elég rá. És két hosszú darab, például mindjárt a nyitó The End Of Radio, ami félúton van egy néha beinduló rockszám és egy közepesen érdekes, beszélős-színészkedős hangjáték között. És ennyi – százszor inkább ajánlom a korábbiakat. (C-)

A 2003-ban alakult londoni Hey Colossus korántsem annyira ismert, mint a Shellac (akik azért Steve Albini antiszuperproducer és ex-Big Black punkhős viszonylagos hírneve miatt nevesnek számítanak bizonyos körökben). De az én szívemnek igen kedvesek ők, mint az elmúlt pár évben felfutott sludge hullám igen jó (és radikális!) képviselői. Sűrű, ragadós, majdhogynem túltelített hangzás ez, lehúz és elborít, és ez ellen csak két módon lehet védekezni: nem hallgatod, halkan hallgatod. A Hey Colossus ezen belül is a nagyon koszos-torz gitárzajongás jeles képviselője.

Annyira hangzás-centrikus ez a zene, hogy csak ezután jönnek a riffek, a dalszerűség pedig alig-alig jellemző a számokra – ha nagyon akarod, kibányászhatod a “dalokat” a mindent elsöprő hangzás alól. Lehet, hogy az egyik szám mániákusan ismétlegetett riffjei mondjuk a hardrockból táplálkoznak, a másiké a doomból, a pszichedelikus rockból (!), a hardcore-ból, a punkból, lényegében mindig ugyanolyan, és ez most jó. (Tegyük hozzá, az egész egészséges módon harmincnyolc perc.) A jólesően buta dob kissé a háttérből támogat, a torzított-érthetetlen kajabálás meg az új lemezen újdonságként feltűnő kevéske elektronika csak ezután jön.

A furcsa módon a Melvins, Godflesh, Neurosis (ez mondjuk hülyeség) és mások mellett a Krautrock nagyjaihoz hasonlított együttes harmadik lemezéről egy dolgot hiányolok. Az előző, nemes egyszerűséggel II címre hallgató második lemez gyönyörű-letaglózó feedbackorgiáit. De ez legyen a legnagyobb bajom. (A-)