Gitár János – 2006.11.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=525

Alt-rock szupergrup és hobbizenekar egyben, Lovasi András (Kispál és a Borz) , Leskovics Gábor (Pál Utcai Fiúk) + Lovasi két régi zenésztársa, Bräutigam Gábor és Ózdi Rezső. A vállalás valami olyasmi, hogy vissza-a-gyökerekhez vagy vissza-az-egyszerűséghez vagy vissza-a-rockhoz. A teljesítés: többarcú lemez, amin leginkább mégsem az egyriffes számok találnak a szív közepébe, hanem azok, amik mintha a Cseh-Bereményi dalok nyomán indultak volna el, hogy aztán olyan helyekre érkezzenek, ahol nemigen jártunk ezidáig.

Sose rossz, ha egy album lendületes, tematikáját illetően a szexuális vágy társadalom-szintű jelenségeit irodalmi igényű szarkazmussal megközelítő kompozícióval indít (Állnak a férfiak), valamint az is nagyon helyes, hogy legyenek olyan számok, amikben a refrén minden második sora végén be lehet kiabálni ugyanazt az egy-két szót (Itt valahol, Kockacukor). De ez az album onnantól nem játékszer, amikor a MOL-kútnál (ez a hatodik szám) lírai gitározással kísérve elmeséli, hogy minden művész kurva, legalábbis a megfelelő perspektívából vizsgálva. Ott egyszercsak benn vagyunk abban a sötét és mély és hosszú alagútban, amibe úgy huszonegynéhány évesen mászik mindenki bele (amikor még bármit csinál, az friss és bájos és erőteljes), hogy aztán csak hatvan felett keveredjen ki belőle (amikor már azért tisztelet és hála, hogy egyáltalán életben van, pláne ha kiderül, hogy még nem is teljesen szenilis), és amelyik alagút értelemszerűen ott és akkor a legsötétebb, ahol és amikor a belemászott ember mintegy negyven körül jár.

Nem nagy újság, hogy Lovasi nagyjából egyedül ül annál az asztalnál, ahol az igazán okos és egyúttal igazán szellemes és egyúttal igazán költői, sőt, itt-és-most releváns rock-jellegű szövegek szerzői iszogatnak egymással. De, úgy tűnik, tényleg jó volt kicsit eljönni hazulról, mert bár a Kiscsillag-számokból egy-kettő nem tűnne fel idegenként a legutóbbi Kispál-albumon (amin, btw, szintén ott ügyködött Leskovics Gábor), fordítva annál inkább. A Kiscsillag tisztább, összeszedettebb, fókuszáltabb és – hiába a kiváló Rátgéber Lászlóval közös pszeudo-kamasz pszeudo-punkdarab, a Russian in the School – dalformáiban, zenei megoldásaiban számos ponton felnőttebb, mint bármi, amit a művész eddig alkotott. Ha meg kéne jósolnom, hogy korunk mely dalai lesznek alkalmasak rá, hogy tíz év múlva felidézzék, milyen is volt 2006-ban az EU perifériáján kínlódó, önmocskában totyorászó magyar menedzserkapitalizmusban élni és gondolkodni, a Menetszél és a Tűkön táncol egyszerre nyomasztó és katartikus párosát biztosan felírnám a tipplapra (“Nagyon fontos dolgom van, én messze megyek / Eltűnnek a legelők, jönnek a hegyek / Nagyon fejlett kistérségben konferenci- / át rendeznek a semmiről, van-e semmi“). Utoljára Cseh Tamás énekelt ilyen szívszorítóan személyes zeitgeist-sűrítményeket.

És hát Az az idő kezdősorainál (“Az az idő / Későn jövő”) bereményisebbet nehéz lenne kitalálni: a magyar értelmiségi pop legfontosabb életműve csatornázódik itt új mederbe. Továbbá van ebben egy olyan búbánatos gitárszóló (mint Bélától, aki, khm, bábáskodott a Kiscsillag-album születésénél, megtudtam:) Leskovics Gábortól, ami önmagában elég ok lenne az egész projektre. Mert ezekben a dalokban korántsem csak a szövegek vonzók: dinamikában gazdagabbak, hangképben színesebbek, dallamban szebbek, előadásban – gyakran – kifejezőbbek, mint nagyjából bármi, amit magyar rock címén fogyasztani vagyunk kénytelenek. OK, az elején kétszer elsütött refrén-vége-kiabálós szám még szerepel még kétszer (Feketemosó, Hú de sötét), a Ha én lennék című romantikus antirománcból meg biztosan elég lett volna egy verzió (vagy például egy se), cserében viszont olyan rímek jönnek, hogy “Szegény Jávor Pál / Biztos sokat smároltál” a döngölősnek szánt számok talán legjobbjában (Jávor Pál).

Nem egy tökéletes lemez, de nem is olyan rossz pár negyven körüli faszitól.