Nyomós “96” Zoltán – 2008.05.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=2099

Tanulságos kupacunkban három olyan album kapott helyet, melyen jelentős szerepet játszanak a fúvós hangszerek. A trombitás Roy Hargrove kisegyüttesében Justin Robinson még szaxofonozik is, Brian Blade dobos zenekarában Myron Walden és Melvin Butler szólaltatja meg a fémből készült fafúvóst, míg Chris Potter maga a szaxofon csodagyereke. A Quart történetében először: jazz-kritika trágár szavakkal fűszerezve!

A csodagyerekként feltűnt amerikai Chris Pottert (sz. 1971) rutinszerűen bélyegzi a szaksajtó “generációja legjobb szaxofonosának”, s amellett, hogy borzalmas sok lemezen fújt már (Paul Motian, Dave Holland, Steely Dan, tényleg csak a példa kedvéért), leginkább funkos beütésű anyagairól ismeretes. A fura felállású  Chris Potter 10 tentet égisze alatt megjelentetett Song For Anyone ambiciózus, a továbblépés nyilvánvaló igényével megcsinált album. Van rajta hegedű, brácsa és cselló, van fagott, fuvola és klarinét, plusz egy hagyományos jazz-kombó (a szaxofon mellett gitár, bőgő, dob), így jön össze a tizes. Ennyiből bigbandes hangzást is össze lehetne hozni, de persze nem véletlenül vannak itt a vonósok, úgyhogy sokkal inkább kamarazene ez. Már úgy értve, hogy attól még jazz, szólókkal meg minden, de közben nagyívűek a kompozíciók. A baj az, hogy a – leginkább érzékenykedő filmzenékre hajazó – vonós betétekkel az istennek se akar összeérni a sok szép improvizáció. Ha regény lenne ez az album, azt mondanám rá: nem érdektelen (nagyon szép pillanatok vannak rajta, érdekes módon inkább a groove-ok, mint a dallamok emlékezetesek), de eléggé túl van írva. Egy erős B- azért mindenképpen jár neki.

Chris Pottert e sorok írásának pillanatában már nagyon várjuk Budapestre, s vele együtt, David Binney zenekarának tagjaként, játszik majd szombaton este a Trafóban Brian Blade dobos is. Ő néhány perccel ezelőtt, The Fellowship Band nevű formációja élén jelentette meg legújabb albumát, a Season Of Changest. De aki azt hiszi, hogy ez valamiféle vicces “dobos” lemez, sok szólóval, püföléssel, az ne higgye: Blade a 2000-es Perceptual irányában megy tovább két szaxofonossal, egy zongorista/orgonistával (ő a Blade mellett a számok egy részét jegyző Jon Cowherd), egy-egy gitárossal, bőgőssel és dobossal, márpedig az egy gondolkodós irány. Ideológiailag, ha szabad ezt a béna kifejezést használni, Bill Frisell az egyértelmű párhuzam (kiindulópont), akinek a jazz egyenlő Amerika felfedezésével. Blues és country hallik ki a dallamokból, komoly dolgokról van szó, olyan komolyakról, amiket verbálisan meg sem lehet fogalmazni, így aztán, mutatis mutandis, Dresch Mihály is beugrik. Pl.: ahogyan az Improvisationben hallani a szaxofon billentyűinek zaját… Meg hát már a borító annyira ECM-es, hogy szinte el sem lehet dönteni, ez most hommage vagy pastiche akar-e lenni (szélsőséges magyarsággal: seggnyalás vagy szivatás), már csak ezért sem nehéz észrevenni a palettán Garbareket – a hetvenes évekbeli verziót, aki még jazzt játszott, ha sajátosat is, nem kristályosított északi fényt. Kifogásom ezzel a szép és izgalmas lemezzel kapcsolatban csupán annyi, hogy sajnos rém rühellem Kurt Rosenwinkel gitározását. (Nem arra célzok, hogy ne lenne ő felkészült zenész, nem. Könnyen lehet, neki se tetszene, ahogyan én Kányádi-verseket szavalok, hiába a sok szakmai elismerés. Hanem:) Erről a fajta gitározásról mindig a klasszikus Nokia telefonok kígyójátéka jut eszembe: nincs csend a hangok között, egy nagy büdös legato az egész, húzódik, tekeredik, mígnem aztán nekimegy a dalnak, jav., a falnak. De így is B+, mert ez a Fellowship nagyon jól muzsikál együtt, s minden pillanatban egyértelmű, hogy van tétje annak, amit játszanak.

A trombitás Roy Hargrove úgynevezett “working quintet”-jével, vagyis nem alkalmilag összeválogatott sztárokkal, hanem a turnéin őt kísérő zenészekkel vette fel új, Earfood című albumát. A mai jazz legfelsőbb régióiban és az Erykah Badu-féle új soulban egyaránt kulcsembernek számító Hargrove két éve két – egyszerre kiadott – külön albumon prezentálta zenei személyisége két aspektusát; az új darab az akkoriak közül egyértelműen a Nothing Serious folytatása. Hagyományos felállás (a trombita mellett altszax/fuvola, zongora, bőgő, dob), a Hargrove-szerzemények mellett standard és standard-szerű darabok. Ezt a lemezt aduászként lehet használni bárki Clark Terryn vagy Lee Morganen nevelkedett jazzbuzi ellen, aki elkezdi magyarázni, hogy ma már csak szar zenék vannak. Jókedvű, de még véletlenül sem súlytalan zene, csuklóból kirázott parádés szólók, változatos hangulatok. Sam Cooke soul-szuperklasszikusa, a Bring It On Home To Me szárnyal a végére ragasztott koncertfelvételen. Semmi forradalmi, semmi előremutató, de az ilyesmire találták ki azt a kifejezést, hogy magasiskola. Jogos a B+.