Aradi Péter | Gelegonya Edina | Inkei Bence | Velkei Zoltán | Rónai András | Somogyi Péter – 2009.04.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=3571

A heti új lemezek közül a bevált nagy nevek csalódást okoznak, a kevésbé régi motorosok meg maximum hozzák a formát. A Therapy? benevez az év legrosszabb számát kereső versenybe, PJ Harvey pedig valamiért továbbra is jó ötletnek gondolja, hogy John Parishsel csináljon lemezeket. Továbbá Peter Björn And John, Flo Rida, The Whitest Boy Alive, Gomez, Great Lake Swimmers, Martyn.

Therapy?: Crooked Timber

C-

Várakozások: Az északír együttes éppen húsz éve alakult, és a legújabb albuma a tizedik a sorban, ha az első két, Wiija Records-os minialbumukat nem számítjuk. Az eltelt húsz évben az együttes sok mindent megjárt, a kilencvenes évek elején szerepeltek például a zenecsatornákon, voltak nagyon népszerűek, és a Nirvanával is összehasonlítgatták őket. Az 1994-es Troublegum igazi világsiker volt, a Kerrang! magazin megőrült értük, és a híres Mercury-díj jelöltjei között is szerepeltek vele. Aztán szépen lassan lecsendesedett körülöttük minden, az utóbbi időben pedig alig hallani a zenekarról. A Szigeten háromszor jártak, a 2006-os fellépésüket én is elcsíptem, ami meglepően szórakoztató volt, bár a lelkemet azért nem érintették meg. Az együttes zenéjét úgy szokták jellemezni, hogy keveredik benne valami az indie-ből, valami a metálból, és gyakran egészen punkrockos. Az új lemezükre, aminek a címét egy Kant-szövegből emelték ki, még több metált kevertek a vegyületbe. Lássuk tehát, ennyi idő után, hogyan látják ők ezeket a műfajokat.

Eredmény: Miközben az albumot először hallgattam, azon gondolkodtam, hogy lehetséges-e az, hogy annyi matekmetál és poszthardcore zenét gyűjtöttem az utóbbi időben, hogy képtelen vagyok már értékelni azt, ha például, szépen recseg a basszusgitár, vagy azt, ha a megszokottnál egyszerűbb számokat ír egy zenekar. A lemez végére jutva viszont az jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen csak ezeket a dolgokat lehet értékelni a Crooked Timber kapcsán, és pontosan ezért is figyeltem fel rájuk. A Therapy? legújabb anyagát két, jól elkülöníthető részre lehet osztani, amihez a fogódzót az album közepén található, címadó dal adja. A szám is, az egész lemez is pontosan addig élvezhető, amíg ott, nagyjából három percnél meg nem áll a zene, annak ellenére is, hogy az első szám, a Head That Tried Strangle Itself kifejezetten gyenge, már-már kínos. Utána azonban egy jobban sikerült blokk következik, az Exiles című szám pedig különösen erős és feszes lett. A már említett Crooked Timber is remekül kezdődik, de a szám közepén leáll a zene, és nem tudják visszahozni a hangulatot (minden együttesnek vigyáznia kéne arra, hogyan alkalmazza egy számban a csendet, mert nagyon ütősnek kell lennie a folytatásnak ahhoz, hogy ne ugorjon tovább az ember), innentől a lemez második fele, az ígéretes kezdés után a teljes összeomlás. A basszusgitár-hangzás, ami eddig a hátán vitte az anyagot, kezd kimerülni és unalmassá válni. Az album végén hallható két izére pedig semmi magyarázat nincs. Beüt a szar. Az utolsó előtti szám olyan, mintha egy Blink-182-dalt, nem, nem, nem, mintha egy Angels And Airwaves-dalt valaki maszatos kézzel megragadna a két végénél, és az eredetileg csak két-három perces számot tíz percesre nyújtana úgy, hogy az éneket kiveszi belőle, az elejére pedig értelmezhetetlen, zajos hangokat pengetne. Az egészben pedig az a legnagyobb vicc, hogy mindezt úgy nevezte el az együttes, hogy Magic Mountain, utalva Thomas Mann könyvére. Az utolsó szám pedig, a Bad Excuse For Daylight az év eddigi legrosszabb száma. Esetleg metálparódiaként lehetne értékelni, hiszen az együttes fricskázta már a rockpátoszt, de ahhoz túl komolynak tűnik, és paródiaként is valami olyasmi, amit minden unatkozó zenekar eljátszik besörözve az egyik próbán, hogy feldobják a hangulatot, de aztán el is felejtik, mert arra gondolnak, hogy ezt mindenki megcsinálja, és eszükbe jut az is, hogy kegyetlenül béna. A Therapy? ezt a motiválatlan szemetet kiadta. Az egész lemez összességében egy bűnrossz dalt még elbírna, és akkor az Exiles-ra, és az együttes azon elképzelésére gondolva, hogy a ritmikát fogják előtérbe helyezni, azt mondhatnánk, hogy még van fény az alagút végén. Így azonban elkeserítő az összhatás; az utolsó két szám olyan súlyos találat, ami a bolygónkat kimozdítja a pályájáról, és amitől menthetetlenül a napba zuhanunk.

Kinek ajánljuk: Azoknak a lelkes felfedezőknek, akik U2 mellett belekóstolnának valami keményebbe is. (AP)

Peter Björn And John: Living Thing

B- 

Várakozások: A stockholmi trió ugyan éppen tíz éve alakult meg, de 2006 előtti dolgaikról csak a svéd indie pop leglelkesebb hívei tudtak, de aztán jött a Young Folks világsikere, és onnantól kezdve már semmi nem volt olyan, mint előtte. A zenekar váratlanul nagyon befutott, a Writer’s Block című lemez az év albumai közé került számos összesítésben, Björn Yttlinget pedig felfedezték mint producert: dolgozott Lykke Livel és a Primal Screammel is. Tavaly ősszel a trió már egyszer visszatért, de akkor még egy “nem hivatalos” folytatással, ami inkább kísérletezés volt, az “igazi”, popos Peter Björn And John csak most tér vissza a Living Thinggel.

Eredmény: Kezdésként be kell, hogy valljam, hogy ugyan egyáltalán nem sajnáltam a sikert Petertől, Björntől és Johntól (sőt, a Young Folksban énekelő Victoria Bergsmantól még kevésbé!), de azért a Young Folks-ot egy kicsit idegesítőnek találtam. Sokkal jobb szám volt a Writer’s Blockon az Amsterdam és a Let’s Call It Off, de ezeket leszámítva azért nem tűnt az a lemez többnek egy átlagosnál kicsit szórakoztatóbb indie popalbumnál, bármennyire is szimpatikus ez a három fiatalember (és ugye volt egy The Chills című számuk is). A Living Thing viszont első hallásra kimondottan barátságtalannak tűnt: eltűntek azok a megnyugtató hatvanas évekbeli dallamok és kórusok, helyettük Peter Morén kicsit szenvedős énekhangja túlságosan is az előtérbe került, és főleg az egészből eltűnt az a sárm, ami az előző lemezen kétségkívül megvolt. A Living Thing sokkal sötétebb hangulatú album, és néhány számot tényleg szabályosan nehezemre esett végighallgatni. Később már javult a helyzet, de így is maradtak dalok, amik szabályszerűen zavaróak: a “Hey, shut the fuck up, boy” szabályszerűen hiteltelen és béna a Lay It Downban, a 4 Out Of 5 pedig csak négy perc hosszú, de tíznek tűnik. Forduljunk most már a pozitívumok felé: ugyan instant sláger nincs a lemezen (még a gyerekkórust bevető Nothing To Worry About áll hozzá a legközelebb, titkos favorit pedig a lalalázós Just The Past), de a dalok többségével idővel meg lehet barátkozni, meg a nagyobb teret nyert szintikkel és a minimalistább hangszereléssel is. Az előző lemezen már megcsodált ötletes ritmikai megoldások most is visszatérnek, és a Peter Björn And John továbbra is az átlagosnál tehetségesebb zenekarnak tűnik, ez viszont egy depressziós, “túl hirtelen jött a hírnév” típusú lemez (hiába volt tavaly a terápiás célzatú Seaside Rock), remélhetőleg legközelebb egy letisztultabb, kevésbé nyűgös zenekart hallunk, mert ez nem a jobbik fajta ízléses melankólia, hanem csak szimplán elrontja az ember kedvét :(((((

Kinek ajánljuk: Túlzottan is jókedvű, nyitott fiataloknak, ha kicsit rosszkedvűek akarnak lenni. (IB)

Flo Rida: R.O.O.T.S. (Route Of Overcoming The Struggle)

C

Várakozások: Tamar Dillard barátjával, Fresh Kid Ice oldalán indult tizenévesen a sztárság felé a 2 Live Crew nevű formációban. Az ellentmondásosnak tartott zenekar 1989-ben többek között szókimondó, szexuális tartalmakkal terhelt szövegei miatt kavart kisebb port. Az újdonságélmény teljes hiányában elmondható, hogy akárcsak a 2 Live Crew, maga Tamar Dillard is floridai gyökerekkel bír, ha minden igaz innen jön a rapper művészneve is. Igazán elismert, de inkább híres előadó a tavalyi bemutatkozó albumon szereplő Low című slágerének köszönhetően lett, ami filmekben – például a Trópusi viharban – illetve különböző eladási listák elején is szerepelt. Flo Rida egy játékos karakter, aki a szavak humorával is él. Ezt egyrészt neve, másrészt új albumának címe is bizonyítja, mert a Route Of Overcoming The Struggle kezdőbetűiből a mindig divatos R.O.O.T.S. kifejezés adódhat, ha elég határozottan szeretnénk. Az első kislemez a legnagyobb első hetes eladásokat produkálta a legális letöltések piacán. Flo szerint a második lemez a sikerrel, illetve a sztárrá válás hosszú és rögös útjával foglalkozik. Ennek kommunikálását olyan előadók segítik, akiket az r&b és hiphop világban már csak ctrl+V-vel illesztenek albumokra: Akon, Wyclef Jean, Ne-Yo és mondjuk will.i.am.

Eredmény: Nehéz feladat lehet a lemez vezérmotívumaként választott sztárságról/sztárrá válásról újat mondani, hiszen a poptörténelem is csak önmagát ismétli, ahhoz meg aztán pláne hozzá lehetett szokni, hogy hiphopper barátaink csöcsökről, ingyen drogokról vagy a Playstationjükről alkalomról alkalomra szívesen énekelnek. Flo Rida egy lemeznyi táncolandó klub-dallal teszi ezt, és ez pont annyira érdekes, mint azoknak a hiphop előadóknak a listája, akik hozzá hasonlóan boldogan adták el a lelküket a csupanagybetűs POP-nak. Ha hiszünk a statisztikáknak, akkor az albumot a Dead Or Alive You Spin Me Roundjából kevert Right Round húzza előre, női vokállal, az electro-hopnak megfelelni akaró minimál-elektronikával és Max Martinnal együtt. Néhol az alapba épített electro-elemek a nyolcvanas évek Atari-pillanatait idézik, de végül mindig kiderül, a hangsúly véletlenül sem az izgalmasabb megoldásokon, sokkal inkább Flo Rida folyamatos előtérben tartásán van. Szükség is van erre, hogy Dillardból, kitalált szerepének megfelelően klubistent lehessen gyúrni, mert a lemez se nem személyes, se nem őszinte, persze nem is akart az lenni soha. Ez az album csak és kizárólag pénzt akar csinálni, ami nem meglepő, mint ahogy az sem, hogy alsó-középkategóriás dalokkal ez megy is neki.

Kinek ajánljuk: Táncos szórakozóhelyeken könnyen felengedő fogyasztóknak. (SP) 

PJ Harvey & John Parish: A Woman A Man Walked By

C-

Várakozások: PJ Harvey 1992-es bemutatkozása óta folyamatosan úgy szerepel a sajtóban, mint a legfontosabb énekesnő-dalszerzők egyike; és ezzel az ítélettel én is egyetértek, annak ellenére, hogy igazából csak két lemezét szeretem, de azokat nagyon. Az egyik az első, a Dry; ma visszahallgatva úgy tűnik, hogy a minimalista hangszerelésű, de igen erős dalokban (például ebben) összegyűlt nagyjából minden, ami a kor (akkoriban lehetett azt mondani, hogy:) alternatív rockjában jó volt. Ráadásul egy igen erős előadói személyiség bemutatkozása az a lemez – PJ Harvey-nál, ha jó formában van, ez az egyéniség dominál, és nem az egyes énekesi megoldások, amik külön-külön akár idegesítőek is lehetnének. A másik nagyon fontos lemez az 1995-ös To Bring You My Love, amit tévesen és a Down By The Water sikerének köszönhetően a “poposodás” jeleként szokás elkönyvelni, holott valójában egy lecsupaszítottan sűrű, tüskésen barátságos lemez, amin a pop (és a blues stb.) csak egy elem a sok közül. Ez a két lemez biztosítja PJ Harvey számára a helyet az én személyes panteonomban, még úgy is, hogy az összes többi hidegen hagyott; köztük a tavalyi White Chalk is, amin hősnőnk kipróbálta a zongorát, hogy majd a számára korábban ismeretlen hangszer új dolgokra inspirálja őt – máig nem értettem meg, hogy miért rajongott azért a sajtó el nem hanyagolható része. E mostani lemez másik hőse John Parish, akiről azt szokás tudni, hogy az ő Automatic Dlamini nevű együttesében kezdett a fiatal Harvey (hallotta azt valaha valaki, de tényleg?), meg producerként is vannak érdemei, pl. az említett To Bring You My Love-on dolgozott a nagyon híres Flooddal egyetemben; a Wikipedia azt mondja, hogy az Eels, a Goldfrapp, a 16 Horsepower és M Ward is köszönhet neki ezt-azt.

Eredmény: Ők ketten már kiadtak közös albumot, igaz, az 1996-os Dance Hall At Louse Point borítóján fordított sorrendben volt felírva a nevük, de ez a mostani is úgy készült, hogy Parish írta a számokat, Polly Jean Harvey a szövegeket. És az is borzasztó idegesítő volt, meg ez is, bár talán egy hajszállal kevésbé. Én leszek az utolsó, aki a “művészi” szót becsmérlő jelzőként használja, de ezek a lemezek tényleg azért elviselhetetlenek, mert a hatalmas, ámde tartalmatlan művészetakarás hallatszik rajtuk. Mintha azt hinnék az alkotók, főként John Parish, hogy ha negyed- és félkész, egyébként is fantáziátlan dalokat idegesítő hangszíneken adnak elő, olykor egy kicsit betorzítva a gitárt meg kajabálva, akkor az avantgárd lesz. Hát nem az. Ráadásul a lemez szétesik apró darabokra, vagy talán ez sem igaz, mert a szándék sem nagyon érezhető, hogy összeálljon. Ilyen kísérettel pedig PJ Harvey is affektáló, idegesítő énekesnőnek tűnik, akinek sem a szenvedését, sem a dühét nem hiszem el egy pillanatra sem. Furcsa módon miközben hallgatni megterhelő, mihelyt lejár a (szerencsére rövid) lemez, egy másodperccel később már csak a kellemelten íz marad utána, de egyébként semmi konkrét emlék. Jól feladták egyébként a magas labdát: az egyik szám címe az, hogy Passionless, Pointless.

Kinek ajánljuk: Akik (helytelenül!) meg akarják spórolni maguknak, hogy megismerjék PJ Harvey-t, és ehhez erős érveket keresnek. (RA)

The Whitest Boy Alive: Rules

B-

Várakozások: Sűrűn megesik velem, hogy az éppen soron lévő kedvenc zeném előadójába egy-két napig szerelmes leszek, s csodaszépnek látom őt, akármilyen válogatott ronda férfiről is legyen egyébként szó. Így jártam a Kings Of Convenience-szel is, pedig a duó éneklő fele, Erlend Øye aztán tényleg maga a megtestesült geek. Ugyanakkor amennyire bénán néz ki, annyira megkérdőjelezhetetlen a zenei tudománya. A KoC bájos akusztikus dalaival, valamint a Röyksopp Melody AM-jének vendéghangjaként a kétezres évek elején széles ismertségre tett szert, miközben jelent meg szólólemeze, és még a DJ-Kicks-sorozatban is benne volt a keze. Majd a székhelyét Norvégiából Németországba áttéve három másik sráccal együtt megalapította a Whitest Boy Alive-ot, s Dreams (2006) című bemutatkozó anyagukban Øye újra bátrabban használhatta ki az elektronika előnyeit, amihez ráadásként egy jó adag funkyt is társított.

Eredmény: A dalok – nem meglepő – továbbra is elsősorban Erlend nem igazán sikeres szerelmi életét szövegezik meg, változás azonban, hogy ezúttal kevesebb elmélázás, illetve kevesebb olyan kellemes indie-pop számocska jutott a cd-re, mint amilyen például a Burning volt a Dreams-en. Van itt ellenben rengeteg, szintivel megsegített, végig karakteres, funkys basszusmenet, s mivel a felvételek egy-két dallamötlet kibontására, továbbá azok folytonos ismételgetésére épülnek, az így kialakuló ütemesség révén a lemez jelentős része (Keep A Secret, High On The Heels) kiválóan működhet a legkülönbözőbb táncos mulatságokban, s külön kiemelkedik a mezőnyből a középtempós, egykedvűen hömpölygő Gravity. Emellett a lágy basszus- és gitártémák az énekes puha hangjával kiegészülve szolid fülledtséget kölcsönöznek a számoknak, különösen ott, ahol a tempó is belassul, mint a Rollercoaster Ride-ban. Az instrumentális részek ugyanakkor helyenként túl korán kiszorítják a vokális szakaszokat, vagy felülkerekednek azokon, márpedig éppen az énektől lesznek igazán Erlend Øyé-ssá az Erlend Øye-felvételek. A hasonló témák miatt pedig a dalok sokszor egészen észrevétlenül fordulnak át egymásba – s pont ezért esik jól, hogy az utolsóelőtti számban, a Dead Endben végre úgy jut a gitár főszerephez, hogy nem erőltetik rajta a fehér funkys hangzást, adva ezzel még egy utolsó vérátömlesztést az anyagnak. A feleslegesnek bizonyuló közel hétperces játékidejével azonban az egyébként jó ritmusú és elgondolású Island mégiscsak túlhúzza a lemezt, s így újra az a benyomásunk támad, hogy végletesen ki lettek aknázva az album koncepciójában rejlő ötletek és lehetőségek.

Kinek ajánljuk: Akik haragszanak a Röyksoppra, amiért az új cd-jükön inkább csajokkal kollaborálnak, mintsem Erlend Øyével. (GE)

Gomez: A New Tide

C+

Várakozások: Nem tehetek róla, a Gomezről mindig az ugrik be, amit egy kedves barátom mondott még róla hosszú évekkel ezelőtt: blúzgecik. És ugyan bármennyire is rosszindulatú túlzás ez, mégis a Gomez a megtestesítője számomra az angol zenekarnak, amely világéletében amerikai szeretett volna lenni, de folkot, bluest és roots rockot játszva törleszti az adósságát a sors felé. Igazság szerint én csak addig figyeltem oda erre a zenekarra, amíg a nagyvilág is: a Mercury-díj a Bring It Onnak, majd utána a Liquid Skin című album idején, épp tíz éve volt az együttes népszerűsége a csúcson, azóta viszont megállíthatatlanul hanyatlik, a legutóbbi How We Operate (2006) már senkit nem érdekelt. Legalábbis Nagy-Britanniában nem. Ugyanis meglepő módon, éppen, amikor szülőföldjén eltűnt a radarról, a Gomez rejtélyes módon egyre népszerűbb lett Amerikában, és most már ott inkább odafigyelnek a zenekarra, mint odahaza.

Eredmény: Ugyan csak ősrégi emlékeim vannak erről a zenekarról, de valahogy pont ilyesminek képzeltem ezt a lemezt. Folkos, nyugodt, sőt, néha öreges gitárpop, időnként rockos betétekkel, nem azonnal ütő dallamokkal, de alapjában véve teljesen korrekt zene, csak a kérdés az, hogy meg tudnak-e győzni arról, érdemes-e türelmesnek lenni velük szemben. Erre a válasz az, hogy helyenként igen: az If You Ask Nicely például kifejezetten ügyes psych-pop szám, az Airstream Driver pedig olyan, mintha José Gonzalez helyett egy energikus amerikai college-rock zenekar dolgozta volna fel a Knife Heartbeatjét. Ezeken kívül azonban már csak az utolsó számnál (Sunset Gates) kaptam fel a fejem kicsit, amikor két perc után hirtelen szintetizátor zavarta meg a folkos sablonokat. Így hát most is csak a korrekt a legnagyobb dicséret, amit erről a lemezről el tudok mondani. Túlsúlyban ugyanis a semmilyen, középtempós folk-pop számok vannak, amikkel semmi gond nincs, csak nem nagyon adnak semmit hozzá a zsánerhez, hanem csak lelkiismeretesen követik azt. Blúzgeciknek lehet, hogy nem blúzgecik, ettől még nem túl izgalmasak a srácok, az a fő probléma.

Kinek ajánljuk: Egy álmos amerikai kisváros egyetemi rádiós szerkesztőjének. (IB)

Great Lake Swimmers: Lost Channels

B

Várakozások: Egy jófejnek tűnő New York-i lány blogján akadtam rá ez év elején a kanadai Great Lake Swimmers Your Rocky Spine című számára, ami szelíd mélabújával, akusztikus finomságával azonnal a szívembe lopta magát. De mert én természetesem mindig mindenről túl későn értesülök, így az is hamar kiderült, hogy a dal egyáltalán nem új, hanem még a zenekar két évvel ezelőtti lemezén, az Ongiarán szerepelt, ami ráadásul már a harmadik cd-je volt a formációnak. A főként Hank Williams, Gram Parsons és a Crosby, Stills, Nash & Young örökségét továbbgondoló, jelenleg öttagú együttes ugyanis még 2003-ban megalakult, azaz nagyjából abban az időben, amikor Kanada pop/rockzenei nagyhatalommá nőtte ki magát.

Eredmény: Akárcsak az Ongiara, a Lost Channels esetében sem az “izgalmas” az a jelző, amit hallgatói rögtön a lemezhez fognak társítani. Az akusztikus hangszerek visszafogott, folkos használatára, valamint Tony Dekker falzettjére épülő albumon nincsenek bravúros megoldások, hirtelenségek és meglepő kitörések, ellenben nyugis tempó, csendes dallamok és tiszta hangok tartják egyben, az első számtól az utolsóig. Minden halkszavúsága ellenére tényleg nem egy álmosító cd-ről van azonban szó, s a már bevált recept alapján készült, kezdő Palmistry és a kislemezre elsőként kimásolt Pulling On A Line is ellenállhatatlan a maga egyszerűségében és nyilvánvaló szépségében. Ráadásul ezúttal, ha nem is teljesen, de azért érezhetően visszaszorult a korábban mindent eltöltő Nick Drake-i melankólia – mondjuk, ha ilyen környezetben kell lemezfelvenni, meg is érthető a jobb kedélyállapot. Az album így az előzőnél jóval változatosabbra, sőt poposabbra sikerült, s nincs az a kínos érzés a hallgatóban, hogy az anyag túlontúl egynemű lett, amelyben az egyes dalok már-már megkülönböztethetetlenül folynak egybe és össze egymással – aminek persze szintén meglehet a maga varázsa és ereje, de az Ongiarára mindez igencsak rásütötte a kissé unalmas cd-knek kijáró bélyeget. A Lost Channelsen azonban több szám kifejezetten karakteresre készült, mint a vidám bendzsójátékra támaszkodó Chorus In The Underground, vagy a déli szomszédok countryjában bátrabban megmártózó She Comes To Me In Dreams. Az utolsó három felvételre ugyanakkor mintha kifulladt volna a zenekar, s túlságosan is a neki biztonságot jelentő sémáért nyúlt volna vissza – ez azonban mit sem változtat azon, hogy a Great Lake Swimmers az állandóan feltámadó folkmozgalom kifejezetten figyelemre érdemes képviselője.

Kinek ajánljuk: A kormányválság miatt sokat idegeskedők talán egy picit le- és/vagy megnyugodnának a lemeztől. (GE) 

Martyn: Great Lengths 

B+ 

Várakozások: A holland Martyn, avagy Martijn Dreijkers drumandbass-dj-ként több mint tíz éven át szervezte a kultikus Red Zone partikat Eindhovenben és Rotterdamban. 2004-ben úgy döntött, hogy kipróbálja magát producerként is. Első bakelitjein még hipergyors dobbasszusok voltak, később azonban a dubstep felé fordult, és amit nem tudott elérni a drumandbassben több mint tíz év után sem, azt simán megtette két év alatt ebben a stílusban: világhírű és elismert alkotó lett. 2007-ben a szcéna egyik vezéralakja, Kode9 rongyosra játszotta a TRG-féle Broken Heartra írt remixét, nem sokkal később Martyn saját kiadót alapított 3024 néven, és a Velvet / Twenty Four, illetve a Natural Selection / Vancouver 12”-kel belépett a legnagyobbak közé. A nemrég Washingtonba költözött szerző azt mondja magáról, hogy azokat a lehetőségeket aknázza ki a dubstepben, amiket előtte még nem nagyon próbált senki más; valamint sajnos azt is, hogy a zenéje fülledt esős napokon bontakozik ki a legjobban.

Eredmény: Szerencsére a Great Lengths könnyedén ki tud kerülni abból a sablonból, amit e szavak sejtetnek. Van valami határozottan ismerős, ugyanakkor nagyon újszerű a lemezen: klasszikus UK garage elgondolások találkoznak komoly techno megoldásokkal, és persze jelentős mennyiségű dubstep veszi ezeket körbe. Martyn kifejezetten kerek albumot készített, és nem korábbi számait szedte össze (csak kettő jelent meg korábban) és egészítette ki egy-két újjal; ezért a lemez nem csúszik szét félúton – ott, ahol a legtöbb dubstep kiadvány szokott. Jól átgondolt, már-már németes precízséggel megtervezett produkció. Több stílusban is vannak rajta kifejezetten jó számok. A technós Seventy Four és Elden St. egyértelműen a táncparkettre készült, és jól illeszkedik abba az új mozgalmi elképzelésbe, amit mostanában az Ame és társai képviselnek; a Krdl-t-grv és Far Away című garage/dubstep hibridek talán tényleg némi szürkébe árnyalják a világot; a Bridge és Brilliant Orange ambientes témák pedig kiválóan idézik fel például a Black Dog-lemezeken hallható közjátékokat.

Kinek ajánljuk: Aki a tavalyi Meat Beat Manifesto-albumnál komplexebb dubstep-lemezt még nem hallott, de nagyon szeretne. (VZ)