Rónai András – 2007.10.29. – http://quart.hu/cikk.php?id=1840

Arra lakatlan szigetre én bizony két Jesus Lizard-lemezt is elvinnék, a Goatot és a Liart sem bírnám itthon hagyni. Legfeljebb ha nagyon kevés lemezt vihetnék, mondjuk ötvenet, akkor megpróbálnám rádumálni a deportáló hatóságokat, hogy a kettő számítson egynek, mert olyan rövidek, a kettő együtt összesen 64 perc. Ezt persze mindig jólesik leírni, de most azért fontos, mert a Jesus Lizard énekese nyolc hosszú év után visszatért a zenébe.

Persze a Jesus Lizard nem csupán Yow miatt volt a legjobb rockegyüttes a teljes elmúlt és valószínűleg eljövendő rocktörténelemben. Ahogy a Down című, utolsó igazán jó lemezük füzetkéjében megfogalmazzák (önironikusan, de ettől még igaz): “Duane Denison plays guitar pretty good. Mac McNeilly is a heck of a drummer. David Wm. Sims sure pounds a mean bass. David Yow is a unique vocalist.” De az kétségtelen, hogy a leginkább feltűnő David Yow első, harmadik és tizedik hallásra teljesen kontrollálatlannak ható ének-beszéd-kiabálás-motyogása. Igazából csak sokára jön rá az ember, hogy ha teljesen kontrollátlan lenne, akkor nem lehetne megjegyezni sem, pedig lehet, holott dallamosnak éppenséggel nem lehet nevezni. Szóval persze a “baszki, ez a csávó mindjárt teljesen kiakad és baltával legyilkolja a teljes zenekart, vagy a közönséget, vagy magát” érzés nem a valóság, hanem művészet, viszont gyakorlatilag teljes az illúzió, hogy ez egy-az-egyben megy.

A többiek a látszatra kontrollálatlan káoszt a fapofával, de összeszorított foggal előadott, kontrollált káosszal ellenpontozták: mániákusan körbe-körbe forgó, ám közben egy úthenger (hm, olykor egészen gyors úthenger, az milyen jármű?) feltartóztathatatlanságával előre haladó, (akkoriban) úgynevezett noise rockot játszottak. A ritmusszekció emberfelettien erős, a gitár pedig úgy hasít, hogy öröm hallgatni. És minden kiakadtsága ellenére van valami végtelenül megnyugtató a Jesus Lizard legjobb alkotásaiban: mármint jó tudni, hogy létezik olyasmi, amiben egyszerűen nincs hiba. Több mint tíz éve hallgatom, biztos megtaláltam volna, ha lenne.

Amikor olvastam, hogy Yow csatlakozott a Qui nevű gitár-dob duóhoz, egyrészt nagy öröm költözött a szívembe, másrészt némi félsz is. Nem mintha lerombolhatná a saját szobrát (ha ez lehetséges lenne, akkor az utolsó Jesus Lizard-lemezzel bőven megtette volna), de azért mégis aggasztó, ha az ember egyik bálványa hosszabb kihagyás után visszatér.

Az eredmény: ezúttal a nagy csalódást és a nagy revelációt egyaránt elkerültük. Yow, aki a kilenc számból hatban énekel, hozza, amiért szeretjük. Ráadásul előjött belőle, vagyis voltaképp csak felerősödött és nyilvánvalóbbá vált a benne mindig ott levő kellemes fekete humor. Olyan iszonyatosan azért nem vág a földhöz, de hihető, hogy azért, mert tudja: már nem is állna jól neki, ha földhöz akarna vágni.

A Quit eredetileg alkotó két rokonszenves férfiú, Paul Christensen és Matt Cronk, ez a legjobb szó: nagyon tisztességes. Ha nem lehet valakitől elvárni, hogy zseniális legyen, akkor hozzák azt, ami maximálisan elvárható egy gitár-dob felállástól. Tudnak (nem iszonyatosan, de eléggé) zúzni, játékosnak lenni, ügyeskedni, minden ilyesmit. Nem csinálnak úgy, mintha húdenagy truváj lenne a gitár-dob felállás (mint ahogy nem is az), csak megoldják, hogy ne hiányozzon semmi. És az igaz, hogy az életnek rengeteg olyan területe van, ahol a tisztességes helytállás tökéletesen elég – sajnos éppenséggel a rockzene nem tartozik közéjük.

Az is gyanús, hogy a kilenc számból (ami kevesebb, mint negyven perc) kettő is feldolgozás. Az egyik éppen a legjobb darab, a Willie The Pimp Frank Zappától. A másik viszont, az Echoes, amiben nem Yow énekel, pusztán annyit bizonyít hat és fél percben, hogy gitár-ének-dob felállásban is egész tisztességes és meglepően hűséges Pink Floyd-feldolgozást lehet előadni. Azért ez nem az a fajta tudás, ami nélkül ne bírtuk volna ki. (B-)

Viszont nem kell aggódni, mert vannak, akik továbbviszik a Jesus Lizard tüzét. Úgy hívják őket sajnos, hogy Pissed Jeans, és idén jelent meg a második lemezük, a Hope For Men, ami az egyik legjobb rocklemez, amit idén hallottam. Matt Korvette énekes egyértelműen Yow tanítványa, de azért több van belőle a hagyományos, reszelős hangú rockénekesből. A többiek pedig hol noise rockot játszanak, kevésbé élesen, inkább durvulósan, hol a lassan-de-biztosan felörlő underground metált, hol pedig punkosan döngölő alapok felett sivítanak-gerjednek a gitárok. Olykor meg Korvette ad elő hangjátékban pszichotikus őrültet, a többiek pedig a háttérbe húzódva kísérik. Nyilván nem találtak fel semmi újat az egyébként meglepően visszafogott külsejű srácok (Korvette például egy biztosítási cégnél dolgozik, a kollégái nem is tudják, mit csinál az együttesével, viszont szeretik, ha karaokézik), viszont olyan erő és elszántság van bennük, hogy kijár az A-. És az is hallatszik: koncerten olyan jók lehetnek, hogy Bécsig simán elmennék értük.

A veterán, 1988-ban alakult Oxbow énekese, Eugene Robinson szintén számos cikkben hasonlíttatik Davis Yow-hoz. (Persze unja is nagyon.) Egyébként pedig az is megvan, hogy a színpadon egy állat, levetkőzik és nem bánik kesztűs kézzel a közönséggel; valamint még a harcművészetek szakértője is, hamarosan megjelenik egy könyve a következő címmel: Fight: Everything You Ever Wanted To Know About Ass-Kicking But Were Afraid You’d Get Your Ass Kicked For Asking. Énekesi eszköztára jóval szélesebb annál, amit Yow használ: sikít, dörmög, kiabál, nyüszít, mormog, üvölt. Egyaránt képes megjeleníteni a dühöngő őrültet, és a még annál is félelmetesebb, magát végső erejével (ki tudja, meddig még) visszafogó pszichotikust. Eszköztár, megjelenít – ezek a szavak már jelzik, mi az alapvető különbség közte és Yow között: hogy Robinson azért végső soron figurákat formál meg. Nem hiszed el, hogy ő (Eugene Robinson magánszemély) bomlott meg vagy fog mindjárt, hanem  nagyszerűen eljátszik egy szerepet. Ha színész lenne, talán már túlzás, ripacskodás lenne az alakítása, de zenészként nagyszerű. Az idei Narcotic Story-ban ez még nyilvánvalóbb, hiszen a lemez egy Frank Johnson nevű figura züllött éjszakáját beszéli el, és a tervek szerint film is követi majd.

A zenekar (teljesen hagyományos gitár-basszus-dob felállás) a korábbi lemezeken sajátos, a bluesból és a hard rockból látványosan táplálkozó, mégis, egészen elborult és súlyos kísérleti-underground (poszt?) rockot játszott Eugene alá-mellé. A Narcotic Story azonban szándékosan a korábbiaknál jóval hagyományosabb. Akusztikus gitár, mi több, vonósok, zongora játsszák az egyszerű, már-már szép, hosszan elnyújtott számokat. Bár persze előjönnek azért a régi reflexek egy-egy szokatlan megoldás, nem éppen átlagos dalstruktúra (meg néhány egészen gyönyörű, súlyos basszushang) képében. Sajnos azonban mégsem olyan meggyőző a lemez – nem mert “túl” hagyományos, hanem mert olykor eléggé ellaposodik. Az ilyenekre szokás mondani, hogy “jó bevezetés az Oxbow sajátos világába”, és hát én sem beszélnék le róla senkit, már csak Eugene Robinson teljesítménye miatt sem. De azért aki igazán letaglózó élménnyel akar bevezettetni ebbe a világba (amiből jó esetben nem lehet kiemelni pusztán egy egyéni teljesítményt), az válassza inkább a tavalyi gyűjteményes (nem best of) lemezt, melynek teljes címe: Love That’s Last: A Wholly Hypnographic And Disturbing Work Regarding Oxbow. (B-)