Rónai András – 2009.05.14.  – http://quart.hu/cikk.php?id=3726

Két, a maga köreiben kultikus zenekar is összeállt az ATP-re: a noiserock legenda Jesus Lizard egy rövid visszatérő turnét indított innen, a stoner alapegyüttes Sleep pedig csak erre a fesztiválra tért vissza. Kritikánkból kiderül, hogy lehet-e elhaknizni a kompromisszummentes zenét; mi volt mocsári riffek helyett; mitől súlyos a rock – és hogy megérintette-e kritikusunk David Yow-t.

Valamikor a kilencvenes évek közepén lettem Jesus Lizard-rajongó; elvileg akár láthattam volna is az együttest; de hát akkoriban még gyerekcipőben járt az internet, ami nem csak azt jelentette, hogy kalózkodásképpen cd-ket másoltunk kazettára, hanem azt is, hogy Bécs sokkal messzebb volt: nem tudhatta meg bárki seperc alatt, hogy milyen koncertek vannak ott (vagy bárhol a világon). Mire igazi nagyfiú lettem, nemcsak kilépett Mac McNeilly eredeti dobos 1997-ben, hanem már a sajnálatos Blue lemez után 1999-ben fel is oszlott a zenekar. Úgyhogy nekem maradt a legenda a felülmúlhatatlanul intenzív koncertekről, amelyek nagy részét David Yow énekes a közönségben tölti, meg hogy letolja a gatyáját meg mifene. Egyszer Gitár János felajánlotta, hogy részletesen elmeséli, milyen volt, de azt mondtam neki, inkább nem akarom tudni, miből maradtam ki. Meg maradtak persze a lemezek, amik a rockzene történetének egyedi darabjai: a többé (zenészek) vagy kevésbé (ének) kontrollálatlan káosz ennél tovább nem fokozható (kicsit bővebben itt próbáltam kifejteni).

Ezek után a fene tudná megmondani, mit is vártam ettől az összeállástól, aminek tartósságát egyébként nem merném megtippelni – a Touch And Go honlapja még a “röpke” szót is használja az összesen hét állomásos (mini)turné kapcsán, aminek az első két állomása volt Mineheadben. Nyilván akár készülhettem volna lélekben Életem Legjobb Koncertjére is; másfelől viszont nyilván minden ilyen összeállásban benne van, hogy borzalmas lesz (még ha most azért talán feltehetjük, hogy nem a megszerezhető dollármilliók motiválták a döntést). Nem mintha el tudnám képzelni, hogy a Jesus Lizard kompromisszummentes számait hogyan lehet elhaknizni, de a művészetben ugye az a szép, hogy gyakran megtörténik az elképzelhetetlen.

Szombaton délután volt még egy felvezető Qui-koncert is: ehhez a gitár-dob duóhoz csatlakozott “visszatérésekor” David Yow, de továbbra is maradt az a véleményem, hogy tisztességes, de ennél nem több zenészekről van szó, meg hát különben is, ugye már az estére készültünk. Fél tizenkettőkor David Yow közölte, hogy nem kell izgulni, majd belekezdett a zenekar a Puss című számba – és akkor már tudni lehetett, hogy itt nem lesz hiba, és nemcsak hakniról, de nosztalgiáról sincs szó. “Nem is gondoltam, hogy ilyen jók leszünk” – mondta David Yow néhány szám után. A zenekart anno mindenféle legekkel volt szokás leírni, köztük volt “a legjobb rockandroll együttes” is, amit én mindig úgy értettem, hogy ennél már nincs tovább, ami persze igaz is; másfelől viszont koncerten tényleg igen erős, de sok szempontból hagyományos(an befogadható) rockzeneként működött.

Legfőképpen az irtózatosan erős ritmusszekciónak köszönhetően: Mac McNeilly gyakorlatilag nem ért rá a dobolás közben mással foglalkozni, David Wm. Sims pedig félterpeszben, olykor basszusgitárját megemelgetve egészen úgy viselkedett, mint ahogy rockzenészeknek kell – őrült cool volt. Szemben a megszokott éles, hasító noiserockos témákat (nem riffeket, és kifejezetten nem szólókat) játszó Duane Denisonnal, aki ősz hajával és minimális mozgásával látványra egy tetszőleges pop- vagy rockzenekar sessiongitárosának is elment volna. A számokat gyakorlatilag úgy játszották, ahogy a lemezekről ismerhetjük, néha kicsit gyorsabban – mégis, a hangerő meg persze az ugráló és szörfölő tömeg, egyáltalán, az élőzene varázsa hatására sokkal inkább megfeleltek a hagyományos rockzenének, mondom, megfelelő legekkel ellátva. A műsor pedig igazi best of volt, főleg a Touch And Go által kiadott (és hamarosan újramaszterelendő) lemezekről, egy-két szám a Shotról; nekem mondjuk a Lady Shoes hiányzott. A két este között olyan 80 százalékos átfedés volt, a számsorrend viszont különbözött. (Az ATP-n egyébként korábban is előfordult, hogy egy-egy zenekar két este is fellépett, mert például nem fért be mindenki – most nem voltak ennyien, úgyhogy mindkétszer végig lehetett nézni a Jesus Lizardot és a Sleepet is. A vasárnapi koncert előtt David Yow azt vélelmezte, hogy a tegnapi “homoszexuálisoknak való” volt, de jelentős különbség nem igazából nem volt.)

David Yow pedig külön bekezdést kap: az ő “őrült” színpadi jelenléte legendás; az első nap rögtön az első szám alatt, igen, gatyára vetkőzött – viszont ennél lejjebb soha – és beugrott a közönségbe, majd még vagy hétszer. A második estén már kicsit visszafogottabb volt, egy darabig rajta maradt a póló is, és inkább a színpadon táncikált és mórikálta magát, de aztán volt persze szörfözés. Meg hát a sok köpködés közepette egyszer volt egy gyanúsabb, ami után a szám második felére le is ment a színpadról, feltevésem szerint hányni – igen, ennyit puhult egy évtized alatt… Énekelni nyilván nem énekelt, a maga sajátos módján mondta-kiabálta-köpködte a szöveget, jóval kevésbé volt ez “zenei”, mint a lemezeken, ahol azért a maga sajátos módján az – inkább a show volt David Yow fellépésének a lényege, de erre számítottam a koncertfelvételek alapján. És igen, mindkétszer megérintettem!

Összességében nem mondanám, hogy Megváltoztatta Az Életemet ez a két koncert; valószínűleg erre esély sem volt, mert azért titokban pont azt reméltem, amit kaptam, ami viszont mégicsak nem más, mint a legtöbb, amit egy rockkoncerttől várhat az ember, nagyon erős számok nagyon erős előadásban – és csak nagyon ritkán fordul elő, hogy ennél többet kap. (A)

Míg a Jesus Lizard-lemezeket hangról hangra ismerem, addig a Sleepet jóval kevesebbet hallgattam, még a Dopesmoker sem volt meg úgy, ahogy kell (erről, és a zenekar történetéről itt olvasható alapos cikk); sokkal közelebbi viszonyban vagyok az utódzenekarokkal, főként a ritmusszekcióból lett Om duóval, de Matt Pike gitáros High On Fire metálzenekarával is (ami egyébként a megjelentek pólóin igen magasan volt reprezentált). Úgyhogy a részben a Sleep által megalapított stoner műfajról kialakult és széles körben elterjedt (és abuzált) közhelyeknek megfelelően arra számítottam – valamint a kedves Quartos kollégák is ezzel szórakoztattak előzetesen és azóta is -, hogy jönnek majd rogyásig a varacskos, mocskos, mázsás, mocsári riffek. De nem, egyáltalán nem – bár ez is megvolt a fesztiválon az Electric Wizard koncertjén, amely együttes leírásában a helyes kis kártyapakli (!) megfelelő lapján csupa nagybetűvel szerepelt a RIFF szó.

Van egy szó, ami elég jól leírja a Sleep koncertjét, csak éppen meglehetősen félrevezető asszociációkat kelt: “folyamatzene”. Félrevezető, mert míg pszichedéliát talán nyomokban tartalmazott, nem volt semmi művészet, jammelés, pláne holmi hippiskedés. Az egyik végponton voltak riffek, ha nem is feltétlenül mocsáriak, de nyilván felmerült a Black Sabbath vagy éppen a blues; a másik végponton voltak metálos szólók – a kettő közöt pedig volt minden, egymásba alakuló témák, viszonylagos nyugvópontok és elszabadulások. Így a koncert után meghallgatva a Holy Mountain lemezt, amire főképpen épült a másfél órás műsor, meglepett, hogy az is hasonló – de kissé formátlannak tűnik. Ez viszont a koncertre egyáltalán nem volt jellemző (nem tűnt fel, tehát nem volt): mert egybetartotta a lenyűgöző erő. Igazán ritkán hallani ilyen súlyos zenét, amit most ne a durvaság értelmében vegyünk, hanem hogy rádtelepszik, körbefog, nem enged.

Elképesztő volt a hangzás, például Matt Pike gitárjának sűrűsége, és nem volt egyáltalán agyontorzítva vagy -effektezve, mert lám, nem ez a lényeg. Al Cisneros basszusgitárja igen mélyről támogatta őt, mikor énekelt, az inkább díszítésnek hatott. És kettejük között, egyvonalban dobolt Chris Hakius, aki az egyik legkevésbé rockerarc a rockzenében, ellenben minden egyes ütése olyan volt, mintha szét akarná verni a dobot, de még a cineket is. Amikor a tempó engedte, és általában engedte, hiszen inkább volt lassú, mint közép-, akkor minden ütés előtt magasra emelte a karjait. Egyedül a finomabb részeknél tűnt úgy, hogy ez az Omban jobban ment neki.

A közönséggel leginkább a félmeztelen Matt Pike kommunikált, pedig neki nem is volt mikrofonja, csak a nemzetközi rockerkézjeleket használta; Cisneros alig mondott valamit, nem is volt szükség ilyesmire. Minden show, varacskok, sivatagi száguldozás és marihuánás utalások nélkül is lenyűgöző este volt, ami kétszer egymás után ugyanúgy lement, és ugyanúgy élvezni lehetett; egyedül a legutolsó, a felkonferálás szerint “tizenöt éves új szám” tűnt egy kicsit súlyosabbnak első este, mert akkor az egyik legsúlyosabb zenének tűnt, amit valaha hallottam. (A)