Inkei Bence – 2011.09.18. – http://quart.hu/cikk.php?id=6646

Három év után jelentet meg új albumot a Depresszió zenekar, mely generációja egyik legsikeresebb rockzenekara idehaza. Az együttes énekes-szövegíróját-gitárosát, Halász Ferencet többek között arról kérdeztük, miért szokás Tankcsapda-utódként emlegetni a zenekart, és hogy tényleg a tinédzsereknek játszanak-e, továbbá az is kiderült, valóban olyan jól megy-e a Depressziónak, hogy Macbookokat dobáljanak a vízbe.

Tőletek kicsit szokatlanul hosszú időt, három évet is vártatok az új lemezzel. Ti is azok közé a zenekarok közé tartoztok, akik már kevésbé tartják fontosnak magát a stúdióalbumot?

Ellenkezőleg, pont, hogy fontosnak tartjuk még a lemezformátumot, vagyis hogy egy egységes, nagy művészeti alkotás szülessen és ne ingyen letölthető fájlok. Eddig se apróztuk el ezeket a dolgokat, hiszen általában a lemezeink között két év telt el, de most egyrészt közbeszólt, hogy tavaly volt tízéves a zenekar, és megjelent egy válogatás két új dallal, másrészt meg a korábbiaknál is több energiát szerettünk volna feccölni a dalokba, és egy nagyszabású lemezt csinálni. Eddig is ez volt a célkitűzésünk, de most minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy még nagyobbat villantsunk.

Mint például?

Most végre megtehettük azt, hogy a tízéves jubileumi turné után elmentünk négy hónapra kvázi szabadságra, de ez inkább alkotói szabadság volt, aminek keretében végig csak az új dalokkal foglalkoztunk, utána pedig három hónapot töltöttünk egy jól felszerelt stúdióban. Mi tényleg úgy érezzük, hogy ez egy olyan munka lett, amire a rajongóknak is megéri három évet várni.

Pont most láttam, hogy első lett a lemez a hazai eladásokat összesítő Mahasz-listán. Jelent ez ma még bármit is?

Szerintem az egy elég komoly dolog, hogy ha csak egy hétig is, de rockzenekarként a komplett hazai lemezpiac első helyén állsz. Pontos számokat nem tudok, de azért ez ezres nagyságrendű eladásokat jelent általában. Nagyon jó érzés, hogy ma, amikor már a cd tényleg csak ajándéktárgynak minősül, sokan áldoznak még arra, hogy nemcsak eredetiben hallgatják meg a dalokat, hanem tényleg érdekli is őket egészében a műalkotás, kézben tartható dologként. Gondolkodunk persze online tartalomban is, de alapvetően most a lemezformátum volt a fontos.

A legújabb klipetekről is el lehet mondani, hogy magyar viszonylatban elég komoly költségvetésből készült.

Mindig törekedtünk rá, hogy igényes videóink legyenek, de az anyagiak általában gátat szabtak a lehetőségeinknek. Most viszont eléggé meg tudtuk valósítani, amit szerettünk volna, és már régóta a fejemben volt ez a vizes dolog, amire a klip épül. Valóban egy nagyon komoly munka volt, körülbelül harmincfős stáb dolgozott ezen, és olyan technikát is felhasználtunk, mint a cablecam systems, amit általában külföldön sportközvetítéseken használnak. Ez egy drótkötélpályán mozgó kamera, amely irdatlan gyorsasággal követi le fentről az eseményeket, és videoklipben először használtak ilyet Magyarországon. Szerettünk volna egy “image-klipet” elkészíteni, amiben a zenekar egy helyszínen zenél, de azt viszont minél látványosabb külsőségek között.

Többen is szóvá tették, hogy tényleg egy igazi Macbookot dobtok-e a vízbe a klipben.

Az egy kibelezett ház volt, ami megsérült. Annyira azért nem megy jól, hogy több százezer forintos vagy milliós tételeket dobáljunk a vízbe. Ez egy hülyeség volt, ami ott a forgatás közben jutott eszünkbe.

Minek köszönhető szerinted, hogy a Depressziót “a Tankcsapda utódjaként” is szokták emlegetni? Leginkább annak, hogy velük turnéztatok?

Még a pályánk elején is már céltudatosan szerettünk volna velük turnézni, hiszen mindig is úgy gondoltuk, hogy a Tankcsapda a legnagyobb magyar rockzenekar a fiatalabb generációból, bár már ők sem igazán fiatalok. Másrészt korábban voltak életérzésbeli hasonlóságok: lazán, rockosan, hasonló gondolatokkal indult a zenekarunk, és akkor még zeneileg is volt alapja az összevetésnek. Nyilván, amikor a két zenekar együtt lépett fel, ez sokak fejében összekapcsolódott. Amúgy sok zenekarral állítottak párhuzamba: mondhatnám a Kornt, a Slipknotot, a Papa Roachot vagy a Linkin Parkot is. A lényeg viszont az, hogy az elmúlt öt-hat évben az együttes már eléggé a saját útján járt. Lehet, hogy ezt már korábban is megtalálhattuk volna, de mi mindig azt csináltuk, amihez épp kedvünk volt. Aki az új lemezt, a Vízválasztót hallotta, egyértelműen azt mondta, hogy ez minden szempontból Depresszió, szövegileg és zeneileg is, és aki számára eddig voltak olyan elemek a zenénkben, amik másra emlékeztették, most már elfelejtette őket, legalábbis a hozzánk beérkező visszajelzések szerint. Ráadásul Pálffy Miklós “Soda” személyében két éve csatlakozott hozzánk egy billentyűs-sampleres is, aminek köszönhetően most már végképp különbözünk a hazai rockzenekaroktól.

Szükségszerű, ha egy rockzenekar tovább akar lépni, akkor az elektronika felé kell nyitnia?

Nem marketing-szempontok vezényeltek minket, hanem korábban is voltak olyan zenei ötleteink, amiket nem tudtunk megvalósítani. Például kicsit filmzenés vagy teátrálisabb jelleget szerettünk volna néha a zenénknek. Ez most már végre nem akadály. Egy másik tényező Sodával kapcsolatban, hogy nálunk rengeteg vokál szerepel a lemezen, és ezeket most élőben is tudjuk reprodukálni.

Ha már a marketinget említed, a YouTube-on láttam, hogy egy kommentre reagált a zenekar, és élesen tiltakozott az ellen, hogy “marketing-zenészek” lennétek. Ez gyakori nálatok?

Nem szoktunk ilyet csinálni, nem is vagyunk kommentvadászok, ennek az egy kommentelőnek írtunk, mert akkor még kulturált stílusban felvetett olyan problémákat, amelyek szerinte jellemzik a zenekart. Mi meg úgy gondoltuk, hogy akkor en bloc válaszoljunk ezekre a kérdésekre. Az volt a mi reakciónk, hogy Magyarországon, a rock műfajban marketingzenét építeni nem érdemes. Az egy dolog, hogy az ember céltudatos, de ez nem gátol meg bennünket abban, hogy olyan zenét játsszunk, amilyet szeretnénk.

Az szerepelt abban a bizonyos kommentben, hogy ti a tinédzsereknek játszotok.

Korábban a közönségünk nagy része tényleg a tizenhárom-tizennyolc év közötti korosztályból került ki, de ez az első öt évre volt csak jellemző, sokan pedig azóta is megmaradtak ennél. Pedig manapság a közönség harminc-negyven százaléka huszonöt éven felüli. Vannak már teljes családok is, ami jól jellemzi azt, hogy mi mindenkinek zenélünk, aki fogékony rá.

A nevetek viszont valóban kamaszosan cseng.

Ez természetes, hiszen tizenhat-tizenhét évesek voltunk, amikor ezt a nevet kitaláltuk. Valahol egy előny nekünk ez a név, hiszen ha valaki depresszióval küzd, annak a mi zenénk ösztönző és pozitív tud lenni. Ugyanakkor az is benne van, hogy ha valaki először látja ezt a nevet, akkor kicsit csodálkozik. Sokaknak viszont ma már ez a név, zenei körökben nem a betegséget jelenti, hanem a zenekart.

A név miatt nem szokták néha tévesen besorolni a zenekart?

Ó, rengeteg ilyen volt, sok félrekategorizálásba futottunk vele, sőt, volt, hogy a nemzeti rockzenekarok között emlegették a Depressziót, amit nem is értettünk, hiszen teljesen pártatlanok vagyunk politikailag. Egyetlen olyan számunk van csak, a Ma éjjel, amiben foglalkozunk a politikával, de ott is az a fő mondanivaló, hogy “a jobb és bal kezemen is van egy középső ujj”. Egyébként sem destruktív vagy agresszív üzenet a miénk.

A hetvenes években a Piramis fémjelezte kemény rock-hullám zenekarai karolták fel azt a “csövesnek” nevezett közönségréteget, amellyel senki más nem foglalkozott. Ti éreztek ilyesmit, hogy a közönségeteket alkotó fiatalokkal most hasonló lenne a helyzet?

Csomó minden ellen lehet lázadni, de mi inkább globálisan próbáljuk szemlélni a dolgokat. De mindenképpen van egy réteg, amely kifejezetten erre a zenére fogékony. Szerintem sokan érzik úgy a zenénkről, hogy erőt ad, ugyanakkor szórakoztató produkció és ez nem rendszerellenes vagy bármi mellett is túlzottan elköteleződő együttes.

Mi a legtöbb szerinted, amit ma egy rockzenekar elérhet Magyarországon?

Ez a közönségen és az adott helyzeten múlik. Ránk már öt-hat évvel ezelőtt, az első teltházas Petőfi Csarnokbeli koncertünkkor azt mondták, hogy itt a vége, ennél többet nem fog elérni ez a zenekar. Igazából mindig sikerült új célokat magunk elé helyezni és új mércéket megugrani, és még mindig növekvő tendenciát mutatnak a nézőszámok, legyen szó fesztiválokról vagy saját koncertekről. Idén két kiadványunk is Mahasz-lista első helyen nyitott, az új lemez mellett márciusban a jubileumi dvd-nk is. Mindig vannak olyan célok, amik felé lehet menni: még több emberhez szólni, még látványosabb és nagyobb szabású koncerteket csinálni, vagy még jobb dalokat és szövegeket írni.

Mennyire zavar titeket, hogy rádiókban nem nagyon lehet találkozni a számaitokkal?

Nem állítom, hogy nem lenne szüksége nagyobb térre akár a zenekarnak, akár az egész műfajnak, viszont kereskedelmi szempontból ez egy érthető döntés. Bár most van az új lemezen egy lassú dal, ami szerintünk az együttes legjobban sikerült lírai dala, anélkül, hogy banális lenne, ezzel próbálunk futni egy kört. Persze a bulvármédiába nem szeretnénk belekerülni, legalábbis kamuhírekkel nem, de ezt nem is igényli a pályánk. Az a jó, hogy olyan közönségünk van, amelynek akkor is lehet teltházas koncertet csinálni, ha előtte fél évig semmit sem lehetett hallani rólunk.

Mi volt a legnagyobb közönség, ami előtt játszottatok?

Általában nyolc-kilencezer ember a határ, ami egy fesztiválon összegyűlik, de egy önálló koncert mindig is nagyobb kihívás. Ebből a legnagyobb dobás természetesen a már említett teltházas PeCsa-koncert volt, melyből aztán még volt vagy tíz azóta, és mindegyik sikeres volt.

Szövegíróként volt olyan, aki komoly hatással lett volna rád?

Nem tudok ilyet mondani. Olyan üzenetet akarok közvetíteni, ami az enyém. Nyilván nem tudod kikerülni, hogy olyan témákba fuss bele, amiről korábban már írt valaki, de ahogy megfogalmazod, az mindenképpen a sajátod lesz. Én azt gondolom, hogy van egy jól körülhatárolható gondolati és érzelmi világom, amik megjelennek a dalokban. Arra azért törekedtem az új lemeznél, hogy jóval érettebbek és okosabbak legyenek a szövegek. Néha az érzelmesebb daloknál sokszor banális lesz a szöveg, szerintem ezt most sikerült elkerülni.

Akkor úgy teszem föl a kérdést, hogy mely magyar szövegírókat tartod a legjobbnak?

Szerencsére sok ilyen van. Csak, ha az előttünk lévő generációt nézem, akkor ott a Kiss Tibi, a Lovasi, a Lukács Laci, de említhetném a régebbiek közül a Hobót is. Sőt, szerintem Geszti Péter is zseniális. Szövegek terén szerintem elég jól kifejező a magyar nyelv, és ez egy nagy erőssége a magyar zenének. De mondhatnám közeli barátomat, Barbaro Attilát a Junkiesból, aki nagyszerű szövegeket ír, és újabban Máté a Roadból is egész ügyes dolgokat villant.

Évekkel ezelőtt még megjelent egy kritika nálunk egy lemezetekről, amiben az szerepelt, hogy érezhetők a zenétekben a rock/metál világán túlról érkező hatások is.

Abszolút nyitott gondolkodású zenekarnak tartjuk magunkat. Erre példa az is, hogy bevállaltuk azt, ami sok rockzenekar személyében szentségtörés, vagyis hogy egy sampleressel a hátunk mögött álljunk ki. De inspirál bennünket a rockzenén kívül pop, jazz, filmzene, komolyzene, rengeteg minden. Ugye itt öt különböző ember van, öt különböző ízléssel, és ez a közös metszéspont. De a legközelebb a rock és a metál áll hozzánk.

És mi volt olyan újabb zene, ami mostanában tetszett?

Hát igazság szerint úgy érzem, hogy alkotói válságban van a zeneipar. Nem nagyon látok friss ötleteket, ami annak is köszönhető, hogy nincs pénz a szakmában és sokan kivonultak, akik esetleg megváltást jelenthetnének. Vannak ugyan újdonságok, de mondjuk attól, hogy egy ’92-es La Bouche-szám alapjaira énekel mondjuk Britney Spears, és a szám közepén van egy dubstep-betét, attól nem fogok hasra esni, mert nem jelent igazi újdonságot. Vannak persze érdekes ötletek és hangszerelési módok, de nem érzem az átütést sehol, úgy nagyjából a kilencvenes évek vége óta. Sokan a hangzásban próbálnak előrelépni, ami jó dolog, mert nálunk a hangzás gyakorlatilag egy hatodik tag, számunkra ez nagyon fontos. A miénk most szélesebb spektrumon mozog, és a lemezről is azt gondolom, hogy elég színes és gazdag.

A rockzenét és az elektronikát sokan próbálták már összepárosítani, neked mi volt, ami tetszett ezek közül?

Én azoknak a pártján állok, akik ezt mértékletesen használják. Nálunk a sampler nem arról szól, hogy az előtérbe tolakodjon, viszont sokkal monumentálisabbnak tűnik a refrén tőle. De mi nem szeretnénk karácsonyfát csinálni a zenénkből, nem leszünk szintipop-zenekar vagy nem lesznek breakbeat-betétek. Ez egy rockzenekar, amit színesít sok minden. Nekem a fúziók közül tetszett, amit a Deftones vagy a Slipknot csinált, vagy akár a Linkin Park is, bár ők a legutóbbi lemezen már pont átmentek elektropopba.

Ha egy zenekar ilyen régóta pályán van, akkor a tagok közül többen is óhatatlanul saját utakat is szeretnének járni. Nálatok vannak ilyenek?

Rengeteg olyan ötlet volt, amit végül elvetettünk, mert nem tetszett mind az ötünknek. Ebből született például a gitárosunk, Ádám projektje, az Adam’s Family: ő ugyanis ilyen kaliforniai pop-punk irányba szeretett volna menni, de ez a zenekarunkhoz nem passzolt, viszont lett belőle egy side-project és fel is szokott lépni néha a turnéinkon. Vagy a dobosunk, Dávid a barátaival kicsit poposabb dolgot akart kipróbálni, ebből lett a Most nevű énekesnős projekt. A billentyűsünk is csinált filmzenéket, mi pedig Kovács Zoli basszusgitárossal a fő dalszerzők vagyunk, szóval nekünk a Depresszió a side-projectünk, de a zene mind az ötünk ízlését tükrözi.

Játszottatok több neves külföldi zenekarral is, melyik volt a legnagyobb élmény?

A Slayer előtt játszani óriási dolog volt, akárcsak a Machine Head előtt a Hegyalja Fesztiválon, ami szintén jó buli volt. Az első meghatározó élmény az volt, amikor a nagy kedvencünk, a Korn előtt játszottunk a Volt fesztiválon, és annak ellenére, hogy állítólag nem közvetlenek a tagok, velünk azok voltak. De mondhatnám a Motörheadet és a Soulfly-t is. Viszont akivel nem volt jó együtt játszani, az Marilyn Manson volt az Arénában. Az sajnos nem volt jó élmény, annyira hisztis volt a stábja, hogy bennünket is jól felidegesítettek. Hogy mondjak egy példát, gyakorlatilag a nézőtéren keresztül kellett felmenni a színpadra – ilyet utoljára 2000-ben csináltunk kis koncerteken. Magával Mansonnal semmi gond nem volt, a stábja volt a ludas ebben.

Mi volt az a pont, amikor érezted, hogy tényleg komoly zenekar és nem csak ilyen barátok közti hülyéskedés lesz a Depresszióból?

Még 2000-ben, amikor a Tankcsapdával játszottunk. Akkoriban egy nagyon jó fórum volt bemutatkozó rockzenekaroknak, ez volt az egyetlen kiugrási lehetőség. Eléggé kutyaütők voltunk még akkoriban, de a zenekar lelkesedése levette a közönséget a lábáról, és éreztem, hogy van visszacsatolás, ebből még lehet valami.