Tövisházi Ambrus – 2006.10.03. – http://quart.hu/cikk.php?id=387

A legaggasztóbb nevű magyar metálbanda  meglepően egyben van. A Tankcsapda prozódiáját, szövegvilágát egy az egyben másoló zenekar precíziós gitár- és dobjátéka simán ráver a nagyobb testvérre. Kóbor Mekiéknél viszont súlyos problémák vannak.

Depresszió: Az ébredés útján
B
A Depresszió zenei ötleteiből is tanulhatnának Lukácsék, bár az összhatás mégis az, hogy tankcsapdás az egész, sőt, egy-egy sorban még Lovasi szelleme is megjelenik. Viszont ügyesek, fiatalok és rengeteget játszanak: négy lemezük van, ők a második legnépszerűbb magyar metálzenekar (nézd meg a koncertnaptárukat). A Slayernél és a Panteránál pont annyival zúznak lassabban, hogy 1. kényelmes, nem kerül túl magasra a léc, 2. lehet hozzá klipet csinálni, amit le tud adni a Viva.

Sajnos feldolgozták a Bikini Közeli helyeken című számát, ami borzasztó, bár eredetiben sem volt valami fényes, de D. Nagy Lalinak mégis jobban elhiszem a közhelyrockot: róla tudjuk, hogy sosem volt bonyolultabb, mint egy villanyoszlop.

Omega: Égi jel
D
Ez ma nem menő, de a Petróleumlámpát kifejezetten szeretem. Jól szóltak benne a tamok, volt annak a jó kis esztam gitárnak egy ereje, és a szövege sem volt bántóan bugyuta. Még a Kóbor Mekinek is volt a hangjában valami, ahogy leengedte a sor végén a szótagokat, abban van szimpatikus agrár-hanyagság. De be kell vallanom, nem követtem az Omega munkásságát az elmúlt évtizedekben.

Ezzel az egészen friss lemezükkel nemcsak az a baj, hogy egy az egyben olyan, mintha 1983-ban készült volna, hanem az, hogy totálisan érdektelen. Hiába tettek meg mindent, hogy ne így legyen: magyar rock-sztenderd szerint profi szövegírók írtak ezeknek a kísérő werk-dvd tanulsága szerint Meki kivételével mind szakállas uraknak profi jellegű szövegeket. Hiába szólózott a számok nagy részében Szekeres “Tekerős” Tamás. Az egésznek nincs mondanivalója, kényszeres vállalkozás, aminek sem energiája, sem szelleme nincsen.

A Van Halen Jumpjából ismerős szintihang nagyjából az összes számban szerepel. A Jump viszont úgy buta, hogy nem akar okos lenni, és ezért jó, az egyetlen veterán magyar rockzenekar pedig úgy akar fontos akar lenni, hogy  – mindenféle önreflexió nélkül – a 80-as évek elejének szinti-glam-rockjába temetkezik. Közben meg rettenetes ötlettelenség sugárzik szanaszét. Ezek az embereknek fogalmuk sincs, hogy mi történik a világban. Azt nem lehet várni, hogy az összes rockzenész szépen öregedjen meg, de Mekiék nemhogy David Bowie-koncertfelvételt nem néztek meg az elmúlt tíz évben, de még egy Rolling Stonest sem.