Inkei Bence – 2007.09.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=1652

Nagy szívességet tett nekem a Flying Nun azzal, hogy újra kiadta a Chills ’95-ös válogatáslemezét, hiszen éppen valami apropót kerestem, hogy írhassak Martin Phillippsről és zenekaráról, erre tessék. Sőt, méltatta még a Pitchfork is, amely eddig még nem emlékezett meg a Chillsről, most viszont sok mindent helyrehozott.

Új-Zéland a nyolcvanas évekig szinte egyáltalán nem szerepelt a világ popzenei térképén (a kivételt jelentő Split Enz is Angliába költözött), ám az évtized elején egy rendkívül életerős független színtér jött létre, elsősorban Dunedinben, és az onnét kikerülő együttesek közül több kultikus hírnévre tett szert világviszonylatban is. Ilyen volt az elsőként felmerülő Clean, a finom-folkos Bats, az artszkúlos Verlaines, a lo-fi úttörő Tall Dwarfs, és még egy sereg másik zenekar, melyek mind a Flying Nun kiadó körül tömörültek. Ez a kiwi színtér egy rövid időre felkapottá vált amerikai college körökben is, sőt, komoly hatással is volt az amcsi indie-zenekarokra, melyek közül a Pavementtől a Yo La Tengóig sokan merítettek innét. Ebből az egész társaságból pedig a Chills volt a legnagyobb durranás, és ők voltak a legközelebb a kereskedelmi áttöréshez is.

A Chills titka valójában nagyon egyszerű: Martin Phillipps fantasztikusan jó dalszerző, abszolút a generációja élvonalába tartozik. És ezt most nem új-zélandi szinten kell érteni, hanem globálisan, még úgy is, hogy noha korántsem volt olyan meghatározó, mint a korszakalkotó nagyágyúk a Smithstől a Pixiesig, de semmi szégyenkeznivalója nincs velük szemben sem. A viszonylagos ismeretlenségben az is szerepet játszott, hogy Phillipps egyáltalán nem rocksztár-típus, hanem csak egy átlagos, kockafejű pasi, aki szeret és tud is dalokat írni.

Én először a zenekarral a Jókai téri MCD-ben akadtam össze, ahol a Submarine Bells című lemezt vettem meg jó öt éve, leárazva. Tetszett, hallgattam is párszor, de azért olyan nagyon sokszor nem, ezért volt meglepő, hogy amikor tavaly újra előkaptam (miután a Peter, Bjorn And John egy teljes számot szentelt a Chillsnek), nemcsak arra jöttem rá, hogy mindegyik számra emlékszem (ez manapság már önmagában nagy bók), hanem arra is, hogy szinte mindegyik szám kurva jó. A Submarine Bells (1990) ereje teljében mutatja a zenekart, és valahogy úgy hangzik, mint egy, a korai szimpatikus mivoltát megőrző R.E.M., amely nem szerződött volna nagykiadóhoz, és emiatt frusztrált: hol álmodozó, hol melankolikus, hol dühös gitárpop, végig perfekt dallamvilággal.

Ez lett volna a Chills áttörő lemeze, de azonkívül, hogy a címéhez méltóan mennyei popdal, a Heavenly Pop Hit tarolt a college rádiókban, sokat nem sikerült elérnie Amerikában. Ekkorra már a zenekar már egy évtizede létezett, ám a tagok szélsebesen cserélődtek a gitáros-énekes Phillipps körül, akinek ráadásul megvolt a maga harca is a drogokkal és a hepatitisszel. A Chills ugyan aránylag későn, csak 1987-ben csinálta meg az első albumát, mégis, a korai kislemezeket összegyűjtő Kaleidoscope World felér egy sorlemezzel, és talán ez mutatja a legjobban Phillipps erényeit, még a Submarine Bellsnél is változatosabb és egyénibb hangzással. A Kaleidoscope World gyöngyszemei vagy a hatvanas évek garázsrockját idézik minimalista orgonával, máskor Syd Barrettet, megint máskor pedig a posztpunkot, és közben Phillipps akármilyen hangot üt meg, mindig a céltábla közepébe talál.

Ha tényleg van még egy kis hely a szívünkben a Chillsnek, akkor ez a válogatás a tökéletes kiindulópont, ha pedig nincs, akkor érdemes szorítani neki. Ha mérgesek vagyunk, akkor azért (Oncoming Day), ha viszonzatlanul szerelmesek, akkor azért (Wet Blanket), ha menő bőrdzsekink van, akkor azért (I Love My Leather Jacket), és ha csak szimplán el vagyunk keseredve és unjuk a szart is, akkor pedig értelemszerűen azért (Look For The Good In Others And They’ll See The Good In You). Ez utóbbi az emós címe ellenére élő példa arra, hogy a “nagyon őszinte vagyok és a pofátokba vágom az összes bajomat”-típusú dalok is lehetnek jók (ezektől én normál esetben irtózom), és itt nem lehet nem meghallani a Phillipps hangjából kicsengő igazi kétségbeesést, amikor például azt énekli, hogy “But I’ve learned just who my friends are and no one really cares”. Ráadásul tök olyan, mintha a Buzzcocks A Different Kind Of Tension albumáról maradt volna le, de mindeközben a korai Stereolabet megelőlegezve búg valami ósdi orgona, szóval hallani kell, na.

Nem beszéltünk még a Chills klasszikus dalának számító Pink Frostról, amely úgy ötvözi az esőkabátos angolszász melankóliát a túlvilági és kísérteties hangzással, ahogyan az Echo & The Bunnymen csak szerette volna egész karrierje alatt, és nem beszéltünk a zenekar talán legjobb számáról, a Doledrumsról sem, amely pont olyan, mintha Syd Barrett váratlanul visszatért volna az életbe huszonöt évvel ezelőtt, és munkanélküli segélyen tengődne.

Tízezres nagyságrendben is lehetnek emberek a világban, akik a fél veséjüket odaadnák azért, hogy a lemezükre 8.6-ot adjon a Pitchfork. Phillippsnek ez sikerült, de meg is fizette az árát. Őt kéne talán példaként odaállítani a sikeréhes dalszerzők elé: “Fiúk, nem lehetetlen a dolog, de ezért meg is kell szenvedni rendesen. Ezt az embert senki nem ismeri meg az utcán, nem lett gazdag, millió csalódás érte, és mindez úgy, hogy talán több jó dalt írt, mint ti tízezren együttvéve. Hát megérte vajon?”

Én nyilván azt mondom, hogy meg.