Nyomós “96” Zoltán – 2008.10.24. – http://quart.hu/cikk.php?id=2988

Minden idők egyik legsikeresebb brit popprodukciója a Noel és Liam Gallagher fémjelezte manchesteri Oasis rockzenekar. Mely formáció tíz évvel a kereskedelmi/kritikai csúcspont után is kötelességtudó rendszerességgel jelenteti meg hangfelvételeit. Kritikusunk szerint pedig nem is kéne.

Ilyen neveket a hetvenes és nyolcvanas évek szomorú fordulóján alakult magyar együttesek adtak maguknak azzal a szándékkal, hogy az NDK-s és szovjet turnékon nagyobb eséllyel indulhassanak. Oxigén, Óceán, Oázis. A Gallagher testvérek pedig ugyanazzal a felületességgel álltak neki a lopásnak, mint a mondott időszak KGST-horizontú, ORI-vizsgás magyarjai. Hogy utóbbiakra ritkán pirított rá a média, érthető, hiszen itt akkoriban kicsit el voltunk zárva az információktól. Hogy az Oasisnak miért nézte el egy ország (és egy fél világ), hogy az ihletkeresés határain messze túlmenve merítenek példaképeiktől? Jókor jöttek, jó hangszerekkel, jó helyre, a Thatcher-korszak utáni Nagy-Britanniába, nagy volt az arcuk, sok mindent beléjük tudtak látni rajongók, újságírók és rajongó újságírók. (Tudnék kiváló magyar párhuzamot mondani, de félrevinné a beszélgetést.) Persze, rajongani csak illúzióért lehet, valóságos valamiért soha, de az Oasisba nagyon sok mindent bele kellett nagyon nagy hittel látni és hallani ahhoz, hogy valaki tényleg odalegyen értük. Van ilyen, még mindig jobb, mint ciánt inni, mert elhitted, hogy holnap érted jön az ufóarkangyal. (Legyen ez örök példa eljövendő korok anglománjai számára: bizony, nem minden klassz, ami Manchesterből jön.)

Ez volt tíz meg tizenvalahány éve. Tele van a világ olyan zenekarokkal, amiknek egyszer volt egy jó ötlete, és azóta is abból igyekeznek megélni. Ha olyan jó volt az ötlet, nem is reménytelen (lásd AC/DC). De az Oasisnak egy ötlete se volt, soha, még véletlenül sem, hacsak azt nem tekintjük ötletnek, hogy: lopni. Még a legnagyobb slágerük címét is lopták. Márpedig lopni tényleg nem ugyanaz, mint meríteni, amint azt a néhány kiválasztott előd útját monomániásan járó, mégis zseniális Jesus And Mary Chain példája kiválóan illusztrálja. Nem is az a lényegi különbség, hogy egy-az-egyben lenyúlunk-e akkordmeneteket, dallamokat – hanem az, hogy az egészről gondolunk-e valamit, hogy akarunk-e kezdeni valamit azzal, amit éppen a magunkévá teszünk. Az Oasis sosem akart többet, mint hogy ne kelljen a Wilmslow Park-i Tescóban kocsitologatóként dolgozni, de ez is sokkal inkább az interjúkból derült ki, nem a lemezekből. Igaz, vannak a rock történetében olyan gigászok, akik nem született dalszerzők, viszont vasakarattal kényszerítették magukat, hogy jó számokat írjanak (Bowie köztük a legnagyobb). Csak ehhez ugye ízlés és érzékenység kell, és Noel Gallaghernek sohasem volt egyik se.

Nem mintha rossz zenekaroktól szokott volna lopni. Beatles, T-Rex, Stone Roses, hát ezek kiváló dolgok, és simán fel is lehet rájuk építeni egy saját életművet, ha valakinek van fantáziája és mondanivalója (és nem, mondanivalón nem valami világmegváltó nyafogást értek). Az Oasis óriási mákja, hogy pályája kezdetén jókor jó helyen stb. (lásd fenn), így az elmúlt évtizedben megjelent albumaikat az érdeklődők azóta ahhoz a fikcióhoz mérik, hogy a 95-ös Morning Glory jó lemez volt. De nem volt jó, mert nem volt sem fantázia, sem mondanivaló: az Oasisba csak beleképzelték, hogy el tudja játszani a Slade-et a Blur alakította Kinks mellé, de soha nem tudta. Ügyetlen, dinamikátlan, se-hús-se-hal vacakságokat hordtak össze, ráadásul olyan félanalfabéta szövegekkel, amik az együttest az angol nyelvvel állóháborút folytató George W. Bush rockzenei megfelelőjévé teszik. (Mielőtt valaki megkérdezné, hogy angol-e az anyanyelvem, jelzem: nem, de azt a nyolcvan szót, amit a Gallagher fivérek variálnak, már a középiskolában megtanultam.) Az Oasis a McDonald’snál rendszeresen elővezetett ilyenolyan “hetek” zenei megfelelője. Ha argentin hét van a Mekiben, elhiszed, hogy a gaucsóbörgerben igazi, friss bélszín van? Nem is úgy néz ki, nem is olyan az íze, tehát nyilván nem az. Ha mégis megveszed, egyszerűen bedőltél a reklámnak. Nem a világ vége, mindenkivel előfordul, csak érdemes tudni, hogy így van.

Mi sem jellemzőbb az Oasis zenekarra, mint hogy irányadó személyiségei – a két sapkahajú Gallagher – a nevetséges sorsú Manchester City labdarúgóklub szurkerei, valamint az, hogy keménylegény-hírüket azzal teremtették meg, hogy egymással verekedtek. (Vesd össze, hogy egy másik angol iparvárosból vegyünk példát, a negyvenkilós, bölcsész-alkatú, pálcikaember-szerű Jarvis Cockerrel, akinek volt annyi vér a pucájában, hogy Michael Jacksonból csináljon hülyét élő egyenes adásban. Azért az sem mindegy, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember, ahogy ezt egy bölcs ember egy ízben igen találóan megfogalmazta.) Még kellemetlenebb, hogy miután kamaszkori haverjaikat kiutálták az együttesből, saját korábbi nyilatkozataiknak szögesen ellentmondva még le is fikázták őket, mint jelentéktelen senkiket, akik csak véletlenül jártak a próbaterem felé. De persze ezt is megírták a brit lapok, s az Oasis adekvát médiuma mindig is az újságban-tévében való beszólogatás volt, nem pedig a zene. Nem mintha a beszólogatásban különösebb eredetiséget vagy szellemességet tanúsítottak volna valaha: az Oasis mindig is maga volt a megtestesült japánkodás.

Aki mindezek után azt hiszi, hogy az új albumot meg sem hallgattam, az jócskán téved. Meghallgattam, rém kellemetlen volt. Ügyetlen, dinamikátlan, se-hús-se-hal vacakságok, félanalfabéta szövegekkel. Nem is tudom, mi a kínosabb: a Soldier On (ami ugye kb. azt jelenti, hogy akármi is történik, mi megyünk tovább) hervasztó tempójú, soha véget érni nem akaró bányaló-menetelése, ugyanitt a duda a szám végén, az I’m Outta Time című Lennon-nyúlásba bekevert Lennon-interjúrészlet, a To Be Where There’s Life szemérmetlenül ügyetlen Beatles-koppintása (Tomorrow Never Knows), vagy az, hogy a húzós kis számként ünnepelt kislemezdal, a Shock Of The Lightning éppen olyan, mintha egy nagyon tehetségtelen Stooges-tributezenekar próbálna Stone Rosest játszani. De egy olyan, amelyiknek a dobosa épp most jött meg a kéthetes metálközhely-kiképzőből. (Ja, tudom, hogy Ringo Starr fia, Zak Starkey dobol a számban, annál szomorúbb.)

Van olyan, hogy az ember nem-bonyolult, de nem is hobbitos rockzenét akar hallgatni, hogyne lenne olyan. De az Oasis egyszerűen annyira gyenge, hogy még pótszernek sem jó. Tessék helyette Slade-et, T-Rexet és Stone Rosest hallgatni. Vagy Who-t, vagy Move-ot, vagy, mittudomén, Arthur Brownt. Velük jól tudja érezni magát az ember. Az Oasis az a csávó, aki megérkezik a házibuliba, tíz évvel idősebb mindenkinél, mégis azt hiszi, hogy jól néz ki és tetszik a lányoknak – pedig egyáltalán nem. És még egy üveg bort sem hoz magával.