Gitár János – 2007.03.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=905

Ennek a Stooges-albumnak kitéphetetlen része a sztori: hogy az 1967-ben Detroitban alakult együttes a punk egyik legfontosabb előfutára és példaképe volt, hogy három album után feloszlottak 1974-ben, hogy az énekes Iggy Pop, a rocktörténet egyik legjelentősebb vadembere, Skull Ring című szólólemeze felvételei alkalmából vette fel újra a kapcsolatot kamaszkori szipustársaival, hogy újra koncerteznek és most tessék. Ugyanígy a Grinderman sem létezik a háttér nélkül, miszerint a széles értelemben tekintett alternatív rock egyik alapfigurája, Nick Cave huszonvalahány év egyre dalközpontúbb Bad Seeds-ezés és zongorázás után új zenekart alapított (igaz, hogy a BS három tagjával), az új számokat gitáron írta és játssza, s a nemzetközi rockandroll-média a projektet az egykorvolt Birthday Party (Cave első együttese) durva és kaotikus világához való visszatérésként méltatja.

Sajnos a Weirdness csak úgy, zenének, a kontextus nélkül, teljesen érdektelen. Iggy Popot mindig szeretni fogjuk, pótolhatatlan és aranyos arc, a fene se rója fel neki, hogy szeretne egy kis pénzt keresni (lásd még erről a tavalyi, percre pontosan egy órás, napsütötte Sziget-fellépést a kiszámított spontán színpadi invázióval), de ez a holmi szimplán egy meglehetősen buta punkmetál album, szervesanyag-pusztítóan erőteljes, de mégis koleszterinmentes, tartalmatlan megszólalással (producer: Steve Albini), folytonos gitárszólózással és bölcsödei mondókákat megszégyenítően egyszerűcske énekdallamokkal és szövegekkel (“My idea of fun / Is killing everyone”, “It’s the end of christianity / It’s the end of you and me”, jaj már). Pontosan olyan a lemez, mint egy tucatakármyilyen amerikai rockegyüttes által feljátszott fantáziátlan Stooges-koppintás, amiből éppen csak az eredeti termék kiszámíthatatlan életveszélyessége hiányzik, azok a szólamok, amiket egy, a kulturális, zenei és technológiai falakat puszta kézzel lebontani próbáló, a kiserkenő vérrel és bárki más véleményével a legkevésbé sem törődő, huszonéves társaság produkált annak idején. Így aztán, bármilyen szivet melengető is a Stooges öregkori egymásra találásának története, részben mindegy, részben direkt elkedvetlenítő, hogy ezek a maguk rétegpiacának igényeit tökéletesen felmérő és kielégítő zenészek most tényleg ők maguk.

Iggy vonzerejének egyik titka kultuszának kezdete óta mindig ugyanaz a dolog volt, ami miatt az emberek az ablakpárkányon billegő iskolai mókamestert, valamint a boxmeccseket meg a formaegyet nézik: hogy – bár, persze, nem az a lényeg -, de mégiscsak bármikor lehet halálos áldozat. Talán soha nem fogjuk megtudni, a pályafutás melyik pontján mennyi volt a mikrofonevő, üvegszilánkozó vadulásból a visszafoghatatlan ösztön és mennyi a produkció, már csak azért sem, mert ezeket nem is lehet elválasztani egymástól; Iggy mindenesetre mindig azzal az izgalommal operált és hódított, amit egy borotvaélen táncoló személyiség látványa vált ki az ilyesmire fogékony nézőből/hallgatóból. Az “Iggy Pop” nevű színpadi és dalszerző személyiség nem véletlenül mászkál folyton letolt nadrággal, félmeztelenül: az ő dalai lecsupaszított, primér élményekről és indulatokról szólnak. Jelen esetben azonban mindenfajta valódi tét, mindenfajta valódi tartalom és mindenemű önirónia nélkül. Nem a metálos döngöléssel van a baj (a heavy-kliséket fapovával túlhajtó, az ex-pistolsos Steve Jones és Glen Matlock társaságában készült 1988-as Iggy-album, az Instinct, bár nem illik szeretni, kifejezetten ajánlott), hanem azzal, hogy ez a lemez egyszerűen gyagya (C-).

Nick Cave a Birthday Party-val annak idején a Stooges nyomán indulva formálta formátlan, dühöngő punk-bluesba a tudattalan indulatait, hogy aztán a Bad Seeds kíséretében 1984-ben indított szólópályája kezdetén sasszézzon egyet a szerepek, szituációk és történetek meghatározta dalok szerzése és előadása felé. Lehetett ez életmentő döntés (mint Pajor Tamás dezertálása a rockandrollból a Gyülekezetbe), lehetett a mellkas-vagdalós műsor művészi korlátainak felismerése, az biztos, hogy nagyszabású mű épült belőle.

A Grinderman album ennek a műnek nagyon szerves része, valójában nem éppen visszatérés a Birthday Party törés-zúzásához (még ha az indító dal Get It On brutálisan torzítva belépő gitárja fel is idéz kellemes, régi emlékeket), sokkal inkább Nick Cave és a Bad Seeds bizonyos energiáinak felszabadítására tett, megrázóan sikeres kísérlet. A zenekar ugye négytagú, Martyn Casey fáradhatatlan basszusgitárja és Jim Sclavunos cinekben gazdag dobfelszerelése hozzák az alapot, amire Warren Ellis megeffektezett, beloopolt hegedűje és Cave öntörvényű gitárja felépíti a zenét. Nem mintha a legutóbbi album (Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus, 2004) ne lett volna nagyon erős, de ez a Grinderman a Bad Seeds-kísérte Cave-hez képest valami olyasmi, mint Jack Sparrow kapitány mondjuk a Fear And Loathing In Las Vegasban látható Johnny Depphez. Lelazult, vicces és transzcendentális titkok tudója (aki kicsit furcsán beszéli az angol nyelvet, de csak annál rokonszenvesebb).

Ezek a szerepek és történetek igazi, vad dolgokról szólnak, a lassabbakon (pl. a lélegzetellálítóan szomorú és valóságos Decoration Day) sírni és ringatózni lehet, a gyorsabbakra (pl. a halálosan szórakoztató, őrülten zümmögő Honey Bee) meg ugrálni és rázni az ember agyát. Meg fordítva. És akkor ott vannak még a középtempósak, a Don’t Set Me Free az ellenállhatatlanul menetelő basszussal, illetve a kriptikus, az életem két legkedvencebb Nick Cave-száma közé tartozó Weeping Song univerzumát cinikus-szatirikus csavarral megidéző Go Tell The Women (“We are artists / We are mathematicians / Some of us hold extremely high positions / But we are tired / We’re hardly breathing / And we are free / Go tell the women that we’re leaving” – az évtized legjobb szövege eddig). Be van ide csatornázva a legősibb blues zsigerisége, az egész album, bármilyen meglepő ez kopaszodó, bajuszos-szakállas fehér alt-rockerektől, átütően szexi (kivéve a tragikomedikus Nem Kapok Pinát Bluest, de hát az nem is lehet), nem úgy persze, mint egy Shakira-szám (ami nem szexi), hanem mint valami, amit Nina Simone vagy John Lee Hooker énekel (A).

A Stooges és a Grinderman között 2007-ben pont az a különbség, amire Feketéné a harmadik általánosban felhívta a figyelmemet, hogy mennyire nem mindegy: ha a hülye okoskodik vagy ha az okos hülyéskedik.