Puskár Krisztián – 2008.12.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=3146

Gergő, Dávid, Andris, Ákos, Peti, Mező és Árpi, Csabi és Norbi. A cikkben szereplő két magyar rockzenekarban az biztos közös, hogy tagjaik hétköznapi fickóknak/srácoknak tartják maguknak, lemezükön egyszerűen keresztnevükön szerepelnek, valószínűleg egymást is így nevezik, egyszerű srácok, keresztnévvel. Másrészt viszont se a Hammer Of Gods, sem pedig az Óriás bemutatkozó lemezei nem rosszak, többnyire egész jók, helyenként meg nagyon azok. Rendben, de melyikük szerethető jobban? Melyikük István?

Gergő, András, Mező, Árpi – a Hammer Of Gods zenekar First Audio Broadcast című lemezénél nem is tűnik fel elsőre, hogy magyar. Persze nyilván tudjuk, sőt, az együttes a Moog projektjeként indult, az EZ Basic-ből is van benne egy tag, igazi indie-allstars a Hammer Of Gods, ezt az átverést. Az együttes első lemeze kifejezetten ellentmondásos. Egyrészt klasszikusan személyes jellegű anyagnak mondható: reklám nélkül, saját kiadásban, gyakorlatilag rendes borító nélkül jelent meg (vagy inkább létezik idén valamikortól), nyilván olyan dolgok szerepelnek rajta, amiket a tagok híresebb együttesükben nem játszhatnának, de azért nagyon szeretnek (ez nyilván a HOG-ban gitározó és éneklő Dorozsmai Gergőre és a Moogra hatványozottan igaz). Másrészt viszont mégsem azért működik jól a lemez, mert annyira személyes vagy őszinte lenne, hanem a tudatosság, és – csúnyán hangzik – a jó stratégiai érzéke miatt. Mintha egy rejtett hadművelet lenne. Mert a First Audio Broadcast egyértelműen jobb, mint amit a tagok más zenekaraikban csinálnak. Még profibbnak is tűnik azoknál.

A lemez színvonala egyébként nem egyenletes. Sőt, az együttes MySpace-oldalán önmeghatározásként is szereplő, a lemezt nyitó Funeral Folk az anyag talán leggyengébbje. Ha készülne klip a lemezhez, nyilván ez lenne az a szám. Szájbarágósan érzelmeskedő, mesterkélten halkszavú, hogy aztán egy előre kiszámított kulcspillanatban törjön ki, csapjon bele, és mesterkélten emelkedetté váljon. Cikinek nem mondanám, sokan alkalmazzák, működik is, a zene végülis stratégia. A két részre osztott (girl side, boy side) First Audio Broadcast ezután viszont egyre jobb. Leginkább a Smashing Pumpkins és a 1979 nosztalgiája idéződik fel az első részben, a dalok hangulatát tekintve legalábbis. A lemez második száma, az 1999 rímel is erre, illetve Dorozsmai (angol nyelvű) intonálása is Billy Corganére emlékeztet helyenként. Kicsit olyan az egész, mintha mások emlékképeit élné meg az együttes. Hangzását tekintve meg van, hogy arra emlékeztet a Hammer Of Gods, hogy Sonic Youth meg 1990, dallamait tekintve viszont leginkább simán nagyon jó dalokra, és kész. A valódi meglepetést azonban a boy side okozza, ugyanis ami korábban néhány szám végének zajosabb és kifejezetten jóleső elnyújtása volt, az a Kannibal Party Tonightban egy szellősen noise-os, tízperces instrumentális folytonosság, illetve a lemezt záró Hammer Of Godsban egy hétperces, már-már stoneres, szintén instrumentális jammelés. Utóbbi szintén bejáratott formára és hangzásra épít, ennek ellenére mégis jobb, mint számos hazai, hivatalosan is stoner csapat hasonló próbálkozása. (Megjegyzem, hogy hozzám eljuttatott lemezen és a MySpace-en nem teljesen egyezik a számlista, végül az utóbbit vettem alapul.)

A jelenlegi nemzetközi popviszonyokat tekintve kifejezetten korszerű lemez a First Audio Broadcast, a Hammer Of Gods pedig akkor a legjobb, amikor megengedhet magának dolgokat. Ennek ellenére viszonylag könnyen meghatározható szabályok szerint működik, mégha nem is feltétlenül vallja be. Azt viszont még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyire akar valóban elrejtőzni ezzel a rejtett kiadással a csapat, illetve tudat alatt valójában nem saját kultuszát akarja-e építeni. Lehet, hogy nem. Az viszont biztos, hogy a Hammer Of Gods tudja jól, hogy egy adott pillanatban milyen hangon kell megszólalnia egy gitárnak, van esze. Abba meg nem szívesen megyek bele, hogy mit lehet Magyarországon kiadni, és mit nem. Nyilván csak okádék dolgokat, persze, ugyanakkor nem is kell feltétlenül nagy példányszámban gondolkozni. B+

Ákos, Dávid, Peti – az Óriás látszatra is sokkal direktebb, szintén szerzői kiadásban jelentette meg lemezét, aminek borítója is van. Az együttessel kapcsolatban sok szempontból felmerülhet a Foo Fighters, mellyel – bevallom – sose volt semmi bajom (Dave Grohl pedig sok egyeben kívül a Killing Joke-nak dobolt, aztán meg csinált egy Probot című lemezt, úgyhogy vele se). Sőt, a slágereiket kifejezetten kedveltem. A FF-lemezeket viszont a mai napig mind unalmasnak találom, többször eszembe is jutott, hogy na, megvárom a következőt, aztán csinálok egy jó besztofot a legjobb számokból, és lesz végre egy elejétől a végéig élvezetes Foo Fighters-lemezem, évente egyszer meghallgatom, jó lesz. Annyira persze sosem volt fontos, hogy meg is valósítsam. Meg lett azóta YouTube.

Mindez azért fontos (már amennyire), mert az Óriás első lemeze olyan számomra, mint egy besztof-lemez, amit egy olyan rockzenekartól várok, amelyik nem arra gondol egyfolytában, hogy éppen rockzenét játszik. A Jön nyilván kötődik valamennyire a Foo Fighters-féle fogyasztói rockhoz, ez leginkább három-négy szám refrénjében és témájában érződik (meg persze egy tényleges, nem csupán akaratos slágerpotenciálban), ám az Óriásnak van egy sajátos karaktere, ami leginkább rokonszenves egyszerűségében ragadható meg. Ennek a karakternek a megléte pedig kifejezetten ritka a nem túl zúzós, de azért nem indie-tanglis, súlyukat tekintve középvonalas rockzenekaroknál, amelyek színtelen-szagtalan masszaként halmozódtak fel hazánkban. Az átlagbélaság (a kifejezést köszönöm Jánosnak) önmagában nem erény, az Óriásnak viszont erős dalai vannak, amik mozgalmassá tesznek egy egész lemezt. Vagy legrosszabb esetben is majdnem kitöltik azt.

A számok viszonylag egyszerű és kiszámítható felépítése ellenére mégsem nevezhető egysíkúnak a Jön (ráadásul számonként három-négy téma simán előfordul), az érzelmesebb (és nem érzelgős) részeket elegánsan és pont a megfelelő időben váltják a súlyosabb riffek, a groove-ok, ám ezek sincsenek túljátszva. Az egyebek helyett inkább tempóra és karcra építő Anyag elég épp akkor vált, amikor a lemezt lendületesen nyitó Az a kellő hő és egy egész világ számára megjegyezhető vokálú Ólompehely akár giccsbe is fordulhatnának; az Üdv itt újra a szárazon legelején még azelőtt van vége annak az éneklésnek, hogy zavaróvá válhatna; a lemezt záró Ahol jó pedig unalomba is fúlhatna, ehelyett azonban a Jön egyik leginkább felemelő pillanata válik belőle. A kissé absztraháló dalszövegek is lehetnének fárasztóak, ha nem szólnának annyira hétköznapi dolgokról. Illetve jó magyar szokás szerint elhelyezhettek volna akár egy áldzsesszes bénazongorát meg erőtlenül szóló funkynak nevezett bugit itt-ott, ehelyett azonban nincsenek felesleges hangszerek a lemezen, kevés dolog szól, de az jól és erősen (Hortobágyi László (IHM) billentyűs vendégszereplése is alig észrevehetően olvad bele az egészbe, pl. az Ollózó című számban). Épp ez az arányosság teszi többszöri hallgatáskor is szórakoztatóvá a lemezt, illetve épp ezért lehet úgy általában többször végighallgatni, nem pedig a számok között léptetni, mint a legtöbb besztofot.

Sok az olyan zenekar, amelynél azt érzi az ember, hogy bár “szerethető dallamokra” épít, és szintén “hétköznapi srácok” alkotják, utóbbiak mégis kiizzadják magukból azokat a dallamokat, amik ezért aztán nem is szerethetőek, csak megjegyezzük őket. Az egyszerűség manapság újból divat, épp ezért legtöbbször iszonyú mesterkéltté képes válni. Az Óriás dalainak 80 százaléka viszont tényleg annyira természetesen hat és marad meg rögtön az ember fejében, hogy simán azt az érzést kelti, mintha az együttes tényleg jól érezné magát a bőrében, és valóban mondani szeretne valamit, nahát. Slágeressége ellenére sosem mondanám Egyedi Péter gitáros/énekes, Örményi Ákos basszer és Nagy Dávid dobos triójára, hogy poprock, a Jön mégis az év egyik legélvezetesebb és legtöbb meglepetést okozó magyar rock- és poplemeze egyben. Az Óriás zenekar Pisti. Nem alakoskodik. B+