Szabó Benedek – 2010.10.09 – http://quart.hu/cikk.php?id=5530

A kis rockzenekarokból érkező zenészek szerelemgyerekeként induló Óriás két évvel ezelőtti bemutatkozása, a hazai viszonylatban meglepően erős Jön egyértelműen hiánypótló kiadvány volt, megjelenésével végre a férfiasan pátoszos rádiós rock kedvelői is kaptak valamit, amit ráadásul a legkevésbé sem ciki hallgatni. Koncertek és fesztiválfellépések sora után idén tavasszal az Egyikben ott kislemez már megelőlegezett két dalt a folytatásról, mely ezúttal már nem szerzői kiadásban, hanem az EMI Music & Services gondozásában jelenik meg. Időközben az eddig vendégként szereplő Hortobágyi László billentyűs (és IHM-dobos) teljes jogú taggá vált, a kvartetté bővülő zenekar pedig előzetesen szép lemezt ígért.

A magyar zenei újságírásban nincs Végh Antal, aki szépen lefűzve bocsátaná a köz rendelkezésére általános érvényűnek szánt, valójában tökéletesen haszontalan értekezését a hazai könnyűzene jelenlegi helyzetének kiváltó okairól, amit aztán évtizedekig citálhat boldog-boldogtalan. Ez egyébként nem is baj, az önjelölt megmondó-embereket senki sem szereti, még akkor sem, ha itt-ott intuitíve rá is tapintanak a lényegre. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a magyar zenei színtér valóban annyira szánalmas és minden progresszivitástól mentes, amennyire műértő körökben sározni illik, az elmúlt évtized például egyértelmű fejlődést hozott: szépen elkezdtek kialakulni a szcénák, a nyugati trendek egyre gyorsabban érnek ide, és bár vannak, akik szerint még mindig az a menő, ha kávéházi elektronikára konzis csajok hegedülnek, szerencsére egyre többen gondolják másként.

Problémák persze léteznek, ezt kár lenne tagadni, de a nagy részük sokkal inkább a lassú strukturalizálódásból, mintsem alapvető művészi deficitből fakad. Nem lehet nem észrevenni, hogy az angolszász hatásokkal operáló zenekarok – mint például a BPRNR holdudvara – nagy része mostanra simán képes szinte tökéletesen lemásolni a szigetországi és tengerentúli példaképeket, a kinti színterek mélyreható ismeretének köszönhetően magabiztosan használni az azokra jellemző karakteres megoldásokat, a végeredmény viszont még sokszor híján van a hozzáadott értéknek. Korrekt zsánerdalok- és lemezek születnek, de egy garázsrockot játszó magyar zenekar még mindig nem egyenlő egy magyar garázsrock-zenekarral. Árnyalatnyi különbség, de fontos.

A Példák hullámokra sikeresen tünteti el ezt az árnyalatnyi különbséget; a lényeg nem is az, hogy történt-e említésre méltó előrelépés a 2008-as, saját kiadásban megjelent első albumhoz képest – a hangszerelési finomságoktól eltekintve nem -, hanem hogy sikerült a Jön által megteremtett kereteken belül újra a műfaj jellegzetes stílusjegyeit felvonultató, ugyanakkor abszolút autonóm lemezanyagot összerakni, amit már sokkal inkább érezhetünk a sajátunknak, mintsem ügyes replikának. Az eleje ugyan kicsit ijesztő, hiszen legutóbbi kritikánkban pont azt emeltük ki pozitívumként, hogy a zenekar ügyesen kikerülte a hazai kánon kötelező kellékének tekinthető “áldzsesszes bénazongorát meg erőtlenül szóló funkynak nevezett bugit”, a Véletlen volt nyitódalában pedig ott vannak a zaklatott vonósok meg az obligát zongorás középrész, de a “végre dühös rockzene szól” sor miatt ezt akár ironikus gesztusként is felfoghatjuk. A főállású billentyűs foglalkoztatásából fakadó finomodás persze tetten érhető, de egyáltalán nincs túlerőltetve a dolog, Hortobágyi végig alázatosan ellenpontozza a továbbra is központi elemként funkcionáló gitárriffeket, a szerethető egyszerűségen nem esett csorba, az ügyes hangszerelések miatt pedig az alapvetően lineáris dalok sem válnak egysíkúvá. Figyelemreméltó, mennyire egységes az album, ennyire konzekvensen végigvitt magyar kiadvány talán nem is született az utóbbi időben – a középtájon elhelyezett két balladisztikusabb darab, a Halkítsd és a Holnap talán ugyan megtörik kissé a ritmust, ráadásul nem is állnak igazán jól a zenekarnak, de összességében az elejétől a végéig okosan építkező lemezről beszélhetünk: a Turbo-gitáros Vígh Dávid szólójával megtámogatott, lebegős Szilvia és a sodró lendületű Újra kifejezetten intenzív lezárást biztosít.

A korábban is sokat emlegetett Foo Fighters-párhuzam most is működik, a feszes ritmusszekció, a lazán odapöccintett kifordított ritmusképletek és Egyedi Péter gitáros-énekes orgánuma is eszünkbe juttathatja Dave Grohl zenekarát, a végeredmény pedig ugyanaz az érzékeny, mégis egyértelműen férfias fogyasztói rockzene, ami a sok “hahó” meg “dejó” közt eddig fájóan alulreprezentált volt mifelénk. Ennek ellenére szó sincs magyar Foo Fightersről – a hasonlóságok a fentebb említett műfaji elemek tökéletes asszimilációjából fakadnak, az Óriás rég túl van azon, hogy bárki epigonjának nevezhessük – egyszerűen így kell ezt csinálni, másképp nem is lehetne. Az egyetlen fonákság, hogy nálunk az ún. rádiós rockzenét általában nem játsszák a rádiók, egyből fülbemászó sláger pedig ezúttal sincs a lemezen, többszöri hallgatásra predesztináló, egységesen erős dalok viszont annál inkább. A Jön egy szép narratívát kezdett el, amit a Példák hullámokra simán képes volt úgy továbbszőni, hogy semmi nem indokolja, miért ne folytatódhatna hasonló színvonalon a történet – immár egyértelműen a saját történetünk.