Molnár András | Puskár Krisztián | Rónai András | Szabó Sz. Csaba – 2011.02.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=5915

Nahát, mennyi érdekes, izgalmas lemez! A Dirtbombs garázspunk-zenekar létére detroiti techno-klasszikusokat dolgozott fel. A visszatérő Seefeel morcos basszusokkal és zajba forduló gitárral dúsítja korábban is nagyon sajátos zenéjét. Jeans Wilder doo-wopot kever lo-fi dalaiba, Martial Canterel pedig saját útját járva szintizik.

The Dirtbombs: Party Store

B+

Várakozások: A Dirtbombs egy majd’ húszéves detroiti garázspunk-zenekar, erőteljes soulos beütéssel, dupla ritmusszekcióval, élén a műfaj egyik helyi veteránjával (mi több: legendájával), az énekes-gitáros Mick Collinsszal, aki egy jellegzetes orgánumú és megjelenésű, középkorú fekete férfi. Noha híresen jó koncertzenekarról van szó, a Dirtbombs, legalábbis a népszerűséget tekintve, mindeddig nem nagyon tudott kitörni a műfaj nyújtotta szűkös határok közül, még az évtized eleji újrock-forradalom idején sem. Ami viszont most, 2011-ben érdekessé teheti ezt a jobbára csak a stílus fanatikusai által ismert együttest, illetve annak új, ötödik nagylemezét, az maga a gazdag zenei hagyományokkal bíró város: Detroit. A városnál, ami kíméletlen következetességgel árasztja magából az enyészetet és a pusztulást, valamint évtizedek óta úgy fest, mintha éppen két perce vészelt volna át nukleáris holokausztot, alighanem kevés felvillanyozóbb, izgalmasabb és inspirálóbb hely van a fejlett nyugati világban; Detroit romjai nem történelemkönyvekbe való turistalátványosságok, hanem a városkép integráns részei, amelyekre okkal büszkék az ott lakók. Ahogy a zenére is: Detroit volt a Tamla/Motown-soul szent helye, a garázsrock utolsó védbástyája a legínségesebb időkben is, a nyolcvanas években pedig itt született meg a techno. A Dirtbombs pedig múltfeldolgozásban, -átdolgozásban, az egymás mellett-mögött futó évtizedes hagyományok szálainak összegubancolásában ezúttal még messzebbre megy, mint tíz éve, amikor soul-feldolgozáslemezzel tisztelgett a Motown (illetve az egész műfaj) aranykora előtt. Mick Collins és zenekara most nyolc detroiti techno-klasszikust, Juan Atkins, Kevin Saunderson, Derrick May, Carl Craig stb. szerzeményeit, plusz egy saját számot vitt be a garázsba, ami már a végeredmény ismerete nélkül is minimum érdekesen hangzik; a legkorábbi dalok a nyolcvanas évek elejéről valók, a legfrissebbek az ezredforduló tájékáról.

Eredmény: Nem egyszerűen jó vagy rossz, inkább határtalanul ambiciózus és egészen izgalmas. A Party Store érinti a posztpunkpot, a punk-funkot, a mutáns diszkót, a no wave-et, a technót meg persze a soult és a garázsrockot is. Valamelyiket hosszabban és többször, valamelyiket még épp csak annyira, mint a flipperben a golyó, ami ide-oda cikázik, minduntalan visszapattan, aztán vagy betalál a bónuszba vagy nem, de akárhogy is: leköti az embert, még ha kicsit fárasztónak és céltalannak is tűnik egy idő után. A legközelebbi rokon talán az ugyancsak élőhangszeres tánczenét játszó New York-i !!! együttes lehetne, ám a Party Store zenei világa jóval szikárabb, minimalistább és javarészt egy cseppet sem funky, legalábbis annyiban, hogy inkább kiszámított, mintsem játékos. Értelemszerűen a hangszerelés a csörömpölő dobokkal és a sokszor zajos gitárokkal a garázsrock-hagyományokat idézi; a repetitív dalstruktúrák, a hatásmechanizmus pedig egyértelműen a technót – erre az alapra kerül aztán az a kevés díszítmény, főleg a klasszikus posztpunk vonzáskörzetéből. A Gang of Four rángatózó gitárjai a Strings Of Life-ban, a Durutti Column áradó visszhangjai a Jaguarban vagy a PiL rémületes zajai a több mint húszperces Bug In The Bass Binben. Utóbbinál érdemes is elidőzni kissé, hisz hallhatóan központi szerepet tölt be a lemezen; az eredeti jazzes beütésű technóját egy önmagát teljesen kilátástalanul vonszoló, sehonnan sehová sem tartó, lelasított drum and bass-szerűségbe álmodta a zenekar, amiről nagyjából öt perc után derül váratlanul, hogy egy egészen kivételes remekmű. A másik szélsőség a Good Life, ami eredetileg is inkább pop, mintsem techno, és amiből akár valami jópofa novelty-sláger, esetleg mobiltelefon-reklámzene is kerekedhet idénre. Ami pedig a kettő között van, az sokszor hullámzó, sokszor kicsit céltalan, de soha nem unalmas vagy érdektelen, és egyben csattanós válasz azoknak, akik szerint egy zenekar húsz év után már nem tud meglepetést okozni.

Kinek ajánljuk: Garázsrockereknek, technósoknak, flipperfüggőknek. (SZSZCS)

Seefeel: Seefeel

A-

Várakozások: A Seefeel azon kevés zenekarok közé tartozik, amelyek tényleg senki másra nem hasonlító és rögtön felismerhető hangzást alakítottak ki. Három összetevővel dolgozott a kilencvenes évek elején alakult együttes: először a Cocteau Twins dreampopja és a shoegaze szétkent gitárjai; másodszor a korabeli “intelligens” elektronika és ambient vonzalma az újszerű, idegen textúrák, effektek, hangok iránt; harmadszor a dub lüktetése. Egy tipikus Seefeel-számban nagyon jellegzetesek már a dobhangok is: a mechanikus, minden sürgetés nélküli kattogáshoz dubos basszusok jönnek hozzá; továbbá konstans módon hullámzó, megkezelt gitár, amiről inkább már csak sejteni lehet, hogy ez valaha gitár volt; egyéb ambientes textúrák; végül pedig széteffektezett, szöveg nélküli női vokál. Mindez (majdnem) teljesen statikus számokká állt össze, amik egyszerre voltak hidegek, idegenek és a maguk módján mégis igazán szépek. A Seefeel a kilencvenes években három nagylemezt és nagyobb mennyiségű ep-t adott ki; hivatalosan nem oszlott fel, de az 1996-os (Ch-Vox) után csak a tagok különféle formációi, projektjei működtek.

A zenekart mégsem igazán szokták a kilencvenes évek úttörői között emlegetni, vagy legalábbis nem első körben; talán azért sem, mert annyira egyedi volt a hangzásuk, hogy követőik nem lehettek, legfeljebb olyanok, akikre hatással voltak (van, aki szerint a Mouse On Marstól az M83-on át Nathan Fake-ig sokaknál kimutatható ez; a tagok szerényen azt mondják, hogy mit tudják ők, amúgy szerintük az, amit csináltak, már korábban elkezdődött). Még csak azt sem lehet igazán megmondani, hogy milyen “stílusú” volna ez a zene: sem rock, sem elektronika; volt, hogy emiatt a posztrock gyűjtőkategóriába tették, de az azóta eléggé mást jelent. Az utolsó lemez óta eltelt nagyjából másfél évtizedben azért mégiscsak élt a Seefeel kultusza – legalábbis amikor 2007-ben kibővítve kiadták az első (amúgy legkönnyebben megközelíthető) Quique című albumukat, illetve amikor ebből végül az lett, hogy a Warp huszadik születésnapja alkalmából visszatért az együttes, akkor azért a zenei sajtó ilyesmire egyáltalán fogékony része egyöntetűen fellelkesedett. Az alapító tagok közül Mark Clifford és Sarah Peacock szerepel most a Seefeelben, hozzájuk csatlakozott Shigeru Ishihara (DJ Scotch Egg néven Gameboy-breakcore-t játszik, Magyarországon is fellépett) és Iida Kazuhisa (művésznevén E-Da, korábban a Boredoms tagja). Több fellépés mellett tavaly megjelent egy új ep, idén pedig a cím nélküli nagylemez. (A Warp annak idején egyébként egy nagylemezüket és két ep-jüket gondozta, de eléggé természetesnek tűnik, hogy ide tértek vissza.)

Eredmény: A Seefeel úgy tudta megújítani sajátos hangzását, hogy abszolút felismerhető maradt, és az új elemeket sem lehet valami egyértelmű külső forráshoz (“hatáshoz”) kötni. Megmaradtak a dreampopos énekfoszlányok, a hullámzóan ambientes gitárok, a dubos basszusok és a pofonegyszerű, statikus ritmusok – igaz, ezek most természetesebbnek hatnak, miközben van bennük valami furi sutaság is. Fejhallgatóval (ahogy érdemes hallgatni, vagy elég hangosan) kiderül, hogy miért: mert mindegyik dobhang mintha meg lenne vágva, nagyon rövid a lecsengésük, ami igen sajátossá teszi őket. Az újdonságok pedig: a számok nagyjából felében nem puha a basszus, hanem kifejezetten reszelős és durva (néha már-már azt is lehetne mondani, hogy dubstepesen röfögős); illetve ennél is fontosabb, hogy van egy új réteg: egy nagyon erősen megkezelt gitár, ami éppen hogy nem terül szét ambientesen / cipőbámulósan, hanem torzul, zörög, megakad, összetorlódik, maga köré csavarodik, nyers zajba vagy sípolásba fordul.

Nagyjából ennyi az, amiből felépül a lemez legtöbb száma (leszámítva a kissé fölösleges intrót és átvezetéseket); és a Seefeelre régen is jellemző statikusság is megmaradt. Még az említett zajos gitár is statikus lesz, pont azért, mert annyira mindig más. Mégis, ha kellően sokszor és odafigyelve hallgatjuk, akkor előbb-utóbb kinyílik ez a zárt világ. Kiderül, hogy a shoegaze/elektronika/posztrock/akármi réteg és a durvább, zajosabb réteg között viszonyok komoly különbségeket mutatnak az első pillantásra ugyanolyan számokban. Van, ahol a zajos gitár mintegy szólóhangszerként működik (például az éneket a leginkább “poposan” használó Airlessben); van, ahol minden mással szembeállított ellenpontként (például a Dead Guitarsban); még az is előfordul a maga nagyon kesze-kusza módján könnyed Faultsban, hogy a zaj és a kemény basszus meglepően szépen belesimul a számba. A legizgalmasabb talán a záró Sway, ahol mintha a szép-nyugodt-hideg számot két oldalról próbálnák szétfeszíteni az idegen elemek: a durva basszusok belülről akarnak kitörni, a zajok pedig kívülről be.

Mindez persze azt is jelenti, hogy a Seefeel most még annyira sem a hangulatról szól, mint régen, és nem az az érdekes benne, hogy “a maga sajátos módján szép” (már amikor és ahogyan az). Ami érdekes benne, az inkább a hangokban van, az azok közötti viszonyokban, ilyesmikben. (Talán ezért kerül elő sok helyütt az Autechre mint hivatkozás, amúgy elég felületesen; a másik, többször előforduló viszonyítási pont a Portishead visszatérése, ami inkább megtévesztő, mint segít.) Nem tökéletes lemez azért, de bőven van benne olyasmi, amit tényleg sehol máshol nem hallhatunk, még ha meg is kell küzdeni érte rendesen.

Kinek ajánljuk: Akit jobban érdekel, hogy olyat halljon, amit máshol nem, mint amennyire riasztja az, hogy küzdeni kell ezért. Akinek viszont nincs meg a Quique, az gyorsan pótoljon! (RA)

Jeans Wilder: Nice Trash

B+

Várakozások: A nagyközönség számára talán észrevétlenül (bár pont itt írtunk róla), de a kazetta mint formátum az utóbbi egy-két évben egyre népszerűbb a kísérleti (és mérsékelten kísérleti) zenészek körében. Sorra bukkannak fel a kisebbnél kisebb kiadók limitált példányszámú kiadványokkal (mondjuk 50-100). Amellett, vonzó a formátum alacsony költsége, különlegesen zajos hangzása, valamint bájos, hogy hamar romlik, azért el kell ismerni, hogy a kazettának manapság van egy elég erős hipszter faktora is. Azért a kazetta reneszánsza időről-időre kitermel egy-egy előadót, aki ebből a környezetből kilépve, a nagy porondon is kipróbálhatja magát. Ilyen Jeans Wilder is, akinek – két igen sikeres kazetta és két kislemez (az egyik a nagy blogkedvenc Best Coasttal) után – rögtön két lo-fi poppal foglalkozó francia kiadó segített abban, hogy szélesebb közönséghez juthasson el. A kérdés már csak az, hogy az egyre nyilvánvalóbb trubadúráradat közepette vajon mekkora figyelmet sikerül kivívnia magának a Los Angeles-i Andrew Caddicknek. Lo-fi dreampopszerűséget művelő érzelmes, kitárulkozó, olykor zajongó énekesekből ugyanis lassan már egy hegyomlásnyi lesz – elég csak a legismertebbekre, mondjuk How to Dress Wellre, Washed Outra, Toro Y Moira vagy a tőlük annyira nem is távol álló James Blake-re (esetleg Ariel Pinkre) gondolni.

Eredmény: A fizikai formában nemrég megjelent, de a Bandcampről már tavaly december óta letölthető (illetve ugyanott teljes egészében végighallgatható!) Nice Trash többé-kevésbé hozza, amire a korábban hallott legalább harminc szám alapján következtethettünk. Az albumon tíz elvágyódó, nosztalgiázó, álmodozó, hiűű-űű-űűűző egyszerű, de kétségkívül kellemes és szerethető, könnyed sláger sorakozik. Mindez persze amolyan otthon, garázsban, sőt pincében barkácsolgató hangulattal árnyalva, amire rásegít a teljes kiadványt végigkísérő visszafogott zajfelhő. Az album a zaj ellenére már-már derűlátónak mondható – legalábbis Jeans Wilder korábbi zenéihez viszonítva. A hangulat mellett szerencsére lüktetés tekintetében is eléggé változatosak a számok, így van itt például amolyan lo-fi-electropop-vurstli (Don’t Want To Live Forever), garázsrockszerű kitérő (Blonde Beach) és hippis ambient is (Be My Shade) – ez rögtön az album első három száma. A legnagyobb találmány a doo-wop / rhythm & blues és a lo-fi dreampop házasítása, ami az album közepe felé tör be (legegyértelműbben a Sparkle és az In My Dreams című számokban). Nagyon izgalmas ötlet ez, bár most, hogy már megvalósult, teljesen evidens is: a hősszerelmes, ma már kissé naivnak ható balladák aranykora tökéletesebben nem is passzolhatna Jeans Wilder szégyellős, kissé homályos dreampopjához. Ugyan erre a színtérre általában nem jellemző a hangminták használata, itt rögtön két-három olyan számot is találunk, amik nemcsak hogy tartalmaznak mintákat, de látszólag szinte teljes egészében támaszkodnak az ötvenes, hatvanas éveket alapvetően meghatározó doo-wop slágerek hangzására. Azért persze a körítés – kicsi gitár, kicsi ének, kicsi zaj – sem rossz, de leginkább az ötlet az igazán jó. A frappáns idézgetés innen már jól kitart az album végéig; a Light Sleeper pont jó zárás, hamiskásan döcögő énekével, távolba vesző, elmosódott hangzásával és jóleső melankóliájával. Azt persze nem tudhatom előre, hogy a Nice Trash milyen sikereket fog elérni; mindenesetre aki ezt a hangzást, illetve a fent említett előadókat egy kicsit is szereti, az könnyedén belezúghat ezekbe a dalokba is. Jeans Wilder pedig talán már tett annyit ezért a stílusért, hogy ne sajnáljam tőle a nyilván dollármilliókat hozó esetleges diadalmenetet.

Kinek ajánljuk: Esetlen szerelmeseknek hideg télre, meleg nyárra, esőben, szélben. (MA)

Martial Canterel: You Today

B+

Várakozások: Sean McBride az új brooklyni minimálszinti, illetve posztwave közeg egyik oszlopos és egyik legmagányosabb alakja: a kétezres évek első fele óta adja ki kazettáit, lemezeit, cd-r kiadványait Martial Canterel név alatt, emellett pedig a Xeno & Oaklander duó fele (az elmúlt két-három évben inkább utóbbira koncentrált). McBride ideológiát és munkamódszert épít az ember és a szintetizátor közti személyes (szinte fizikai) kapcsolatra: lemezeit élőben és egyhuzamban veszi fel, kizárólag analóg szintikkel – intim és nyugtalanító melódiái (rideg megszólalásuk látszólagos naivitása ellenére) nehezen befogadhatóak, képesek épp úgy taszítani az arra fogékonyakat, mint fogva tartani. McBride életművének legújabb kiadványa, ezúttal nagylemeze a You Today, amelyet a Wierd adott ki, és amelynek azért lehet most nagyobb tétje, mert az általa képviselt (és jelentős mértékben az ő munkájának következtében kialakult) közegre most épp nagyon sokan figyelnek a műfaj határain innen és túl.

Eredmény: A You Today tökéletesen illeszkedik az eddigi McBride-anyagok sorába, ez azonban nem önismétlést jelent, hanem azt, hogy a rajta hallható dalok mindegyike azt az azonnali, lüktető és nyers pillanatot konzerválja és rögzíti, ami McBride alkotási folyamatának sajátja. Ugyanakkor szembetűnő az is, hogy a You Today a Martial Canterel egyik legkönnyebben fogyasztható lemeze (talán a 2007-es Views Beyond The City Wall volt még ilyen): a szokásosan nehéz, indirekten fals, sötét refrének és a saját átlagánál egy fokkal megengedőbb, azaz önmagához közelebb engedő dalérzékenység; a megszerkesztett dalstruktúrák és a megszólalás minden pillanatában ott rejlő hibalehetőség; a hallgatót elidegenítő személyesség és az egyenesség végig izgalmas egyensúlyt, feszültséget és dinamikát teremtenek. A szintetizátorok és a karcos tempók vagy vágnak és lüktetnek (Occupy These Terms, Market, Still A Part, You Today), vagy húzzák és kitöltik a teret (The Empty Sand, Secret Stores, Some Days, Don’t Let Me Go) – a You Today McBride eddigi munkásságának egyik legegységesebb színvonalú lemeze, erős dalszerzéssel és szinte tapintható megszólalással. És bár McBride vállaltan nem hisz a hagyományos értelemben vett fejlődésben (bővebben ld. ennek a cikknek a felütését), következetessége és céltudatossága mégis előremutató – és saját utat jár be.

Kinek ajánljuk: Aki önmagukban, jelzők nélkül szereti a dolgokat. (PK)