Rónai András – 2011.06.17. – http://quart.hu/cikk.php?id=6352

Monumentális összeállításunk második részében szerepel sok nagy öreg, köztük a világzene egyik első sztárja, Salif Keita és a lemeztúrók kedvence Orchestre Poly-Rythmo. Továbbá menekültek, egy laza európai-afrikai együttműködés; Kenya, Benin, Guinea-Bissau, Sierra Leona és, na jó, Mali. Meg egy ráadás: Afro Noise a zajzene apafigurájától.

Owiny Sigoma Band: Owiny Sigoma Band

Na, egy jó európai-afrikai együttműködés. Az Owiny Sigoma Band sztorija: Jesse Hackett és az Elmore Judd zenekar egyéb tagjai egy alapítvány szervezésében Nairobiban bandáztak kenyai zenészekkel: Joseph Nyamungo a nyatiti nevű pengetős hangszeren játszik, Charles Owoko az ún. Luo ritmusok mestere. Felvétel is készült, eljutott Gilles Petersonhoz, aki belezúgott, visszaküldte még egy hétre a londoni zenészeket Nairobiba, hogy további számokat vegyenek fel, mert mindenképpen ki akarja adni.

Az ebből kijött lemez azok közé tartozik, amik többszöri hallgatásra egyre és egyre jobbak lesznek. Pont amiatt lehet szeretni, ami miatt elsőre nem igazán üt: hogy amolyan laza zenélgetés – és ez a lazaság nemcsak a hangulatot jellemzi, hanem a számok felépítését és a természetes, levegős megszólalást is. A barátkozós együttzenélés természetének és az afrikai hagyományoknak is megfelelően egy-egy groove-ra épülnek a számok; ezek soha nem erőszakosak vagy harsányak, nem kényszerítik magukat a hallgatóra, de határozottan húznak. Hol csak egy-egy hangszer és ének társul hozzájuk, hol teljes, a régi afrofunk-válogatásokat idéző hangszerelésű táncos felépítmény; van dubos visszhangokra épülő szám és “nyugatias” afropop is valahol Paul Simon és a Vampire Weekend között. Mindegyiket elviszi valami, a dallamokon kívül az olyan dolgok, mint mondjuk egy távoli hajókürtöt idéző, csodásan mókás hangzású fúvós, vagy egy régiesen zörgő vagy futurisztikusan buggyogó szintihang. Tegyük még hozzá a – nagyszerűségét szintén többszöri hallgatás után megmutató – Theo Parrish-remixet, és nyilvánvaló, hogy ez A-.

Salif Keita: Anthology

Az Mali Birodalom alapítójának családjából származó, emiatt az alantas zenéléshez túl nemes, ráadásul albínó (bővebben lásd itt) Salif Keita eddig az “egyszer majd meg kéne hallgatni” mappában volt nálam. Hiába olvastam megbízható helyen is, hogy tényleg jó, az viszont ellene szólt, hogy ő volt a zeneipari értelemben vett, már így nevezett világzene egyik első nagy sztárja. Ez a friss életműválogatás jó alkalom volt arra, hogy pótoljak, és persze rájöjjek, hogy már megint hülye voltam, hogy hagytam magam megvezetni az előítéletektől. Egyrészt Salif Keita hangja tényleg döbbenetes; úgy kerül a középpontba, hogy semmi erőlködésre vagy trükközésre nincs szüksége, mi több, tulajdonképpen észre sem venni, hogy a középpontban van: egyszerűen csak minden köré rendeződik el. Amúgy bátran (de fitogtatás nélkül) veszi körül magát erős és/vagy szépséges női hangokkal, és itt nemcsak Césaria Evorára gondolok (duettjük szerepel a lemezen), hanem a kórusokra is.

Másrészt pedig szerepel itt néhány baromi jó szám. A lassú-szépek közül néhánynál arra kell gondolnom, hogy ez biztos jobban hatott, amikor Maliról nem az jutott eszünkbe, hogy “világzenei nagyhatalom”, hanem még egzotikusnak tűnhetett minden, ami onnan jött; mások viszont egyszerűen csak nagyon szépek és kész. Két kedvencem a tempósabb darabok közé tartozik. Egyrészt a Les Ambassadeurs Internationaux száma, az 1978-as, még a nyugati karrier előtti, de már egész Afrikában sikert arató Mandjou. Ez pont olyan, mint amilyennek egy ilyen 12 perces afrikai darabnak lennie kell: a teljes időtávra kitartó groove-val, szellős szerkezettel, amibe beleférnek mókás orgona- és szaxofonszólók és Salif Keita baromi erős éneke. A másik a Madan 2002-ből: az alap annyira sűrű és pörgős, hogy már-már kíméletlennek is mondható – de ez összefér a mindent átható kedvességgel. (És az a kevés elektronika is milyen jó benne.)

Azonban nem lehet szabad elhallgatni, hogy a nyolcvanas és részben a kilencvenes évekből származó számok így 2011-ben hallgatva elég idegesítőek. (Az összeállító is így érezhette: a második részbe dugta el őket, egy-egy lemezről csak egy-egy számot beválasztva.) Az egy dolog, hogy a kor iparági standardnak számító szintijei vagy “igényes jazzpop” hangszerelései mennyire kínosak ma (szemben a hetvenes évek orgonáival) – nagyobb baj, hogy a számok, mondjuk így: túl tömöttek, pont az a levegősség nincs meg bennük, ami kellene ennek a zenének, hogy igazán kibontakozhasson. A válogatáslemez ezzel együtt is ajánlott (mondjuk B+), Salif Keita kétezres években kiadott, az akusztikus megszólaláshoz visszatérő lemezeit (Moffou, M’Bemba, La Différence) viszont tényleg meg fogom már hallgatni.

Orchestre Poly-Rythmo: Cotonou Club

Az Orchestre Poly-Rythmo de Cotonou az elfelejtett afrikai lemezek után kurkászók egyik legnagyobb felfedezése volt az előző évtizedben. A hatvanas évektől működő benini zenekar – néha Tout Puissant előtaggal illetve egyéb névváltozatokban – a vodun valláshoz kötődő rituális ritmusokat (ez tkp. a vudu, bővebben lásd itt) vegyítette funkkal, afrobeattel, afro-latin műfajokkal, mikor hogy jött. A nyolcvanas években a mindenféle körülmények miatt és több tag halála után feloszlott a zenekar. Állítólag 1970-től 1983-ig nagyjából 500 számot rögzítettek; a rettenetes mennyiségű felvétel persze sokáig ismeretlen volt Beninen kívül, aztán az ilyesmire szakosodott kiadók ráharaptak, mert volt mire. A gyakorlatilag követhetetlen poliritmusok bármilyen zenét el tudnának húzni, de itt ráadásul funky és afropszichedelikus gitár, szuper orgona, vérbő fúvósszekció és a James Brown-i énekstílust az afrikai hagyományokkal összehozó ének jött hozzájuk. A több kiadónál, köztük az Analog Africánál kijött válogatások, újrakiadások után aztán össze is állt a zenekar, pontosabban a tíz mostani tag fele játszott régebben is a megrövidült nevű Orchestre Poly-Rythmóban.

A bő két évtized kihagyás után, tavasszal megjelent lemez azonban csalódás – mármint ahhoz képest, hogy valaha mennyire lehengerlően zseniális volt az Orchestre. Azok a ritmusok még mindig ellenállhatatlanok, még mindig szuper, ahogy hozzájuk jön a funk és a többi (például feltűnő az afro-latin hatás), ráadásul a számok egy része régiek új feldolgozása. De a ritmusszekció inkább csak eljátssza, amit kell, ami persze nem kis dolog, de az ellenállhatatlan erőt nem érzem benne; a fúvósok sem böknek, néha egyenesen lagymatagok; a gitár általában hozza, amit kell, de többször ciki funkyzásba keveredik; az énekesek hangja sem öregedett jól. Az meg külön szomorú, hogy a könnyűzene történetének két legjobb találmánya, úgymint a dubos visszhang és a szétcsavart orgonaszóló egy-egy számban milyen bénán bír elsülni. Viszont mégiscsak az van, hogy mindezzel együtt még mindig egyedülálló ez a zene, letagadhatatlan erényei vannak, és hiába minden bénázás, azért csak el-elkap. Viszont elég meghallgatni egyetlen régi számot – van elég például a YouTube-on is, kiindulásnak jó mondjuk ez a sláger -, és felmerül a kérdés, hogy ha ez megvolt már sokkal-sokkal jobb változatban, akkor miért volt szükség az új lemezre. (Hacsak azért nem, hogy a Franz Ferdinand tagjai is szerepelhessenek egy számban – de nem, arra sem volt szükség.) C+

Mulatu Astatke: Mulatu Steps Ahead

Ezután meg ezután tényleg rettenetesen vártam tavaly ezt az új Mulatu Astatke-lemezt, ami az Ethio-jazz atyjának főként új szerzeményeit tartalmazza. Ehhez képest nagy és nem múló csalódást okozott az album; amit ugyanis itt hallunk, az javarészt elég átlagos lounge jazz, oké, a szónak nem teljesen elítélő értelmében; néha a misztikus-elomló, máskor exoticás, latinos, itt-ott tényleg az ismerős ethio-jazzes ízekkel. (Öt szám róla itt.) Ennek mondjuk elég jó, legalábbis ezt írták a kritikusok és készséggel el is hiszem, hogy ügyesek a vibrafonszólók és a többi, amerikai, brit és etióp zenészek is rendesen dolgoznak, szépen össze van rakva stb. – csak éppen miért pont Mulatu Astatkétól kell hallgatnom ezt a nem túl érdekes, a maga műfajában hm, kellemes lemezt, 😦 és C.

Kimi Djabaté: Karam

Kimi Djabaté Guinea-Bissauban született, eredetileg Maliból származú zenészcsaládban, Portugáliában él. Hároméves kora óta játszik a balafonon (“az afrikai xilofon”), kísérte Mory Kantét és másokat is. Második, itt végighallgatható szólólemezén gitáron, ütőshangszereken is játszik, valamint énekel. Állítólag Afrika társadalmi problémáiról szólnak a kedves, visszafogottan meghangszerelt dalok, amikben nincs semmi túlzottan feltűnő, a balafonjáték és a kora is besimul a gitárok, ütősök adta kíséretbe; néhány szám után akkor is ismerőssé lesz ez a zenei világ, ha egyébként idegen számunkra ez a hagyomány. Ami nem jelenti azt, hogy rossz lenne, csak túl sok izgalom sem jutott a lemezre, az egy-két minimalistább (ének + egy hangszer) felépítésű dal, illetve a sűrűbb és “slágeresebb” Banhané (Enough) emelkedik ki. B-

Sierra Leone’s Refugee All Stars: Rise & Shine

A zenekar, mint neve is mutatja, Sierra Leone véres polgárháborúja alatt egy menekülttáborban alakult; a tagok a fővárosban, Freetownban 1999-ig viszonylag jól megúszták az 1991-ben kirobbant konfliktust, aztán két évig éltek táborokban. Dokumentumfilm is készült róluk, volt egy korábbi albumuk (Living Like A Refugee, 2006), ezt a lemezt Steve Berlinnel (Los Lobos-tag és ismert producer) vették fel Freetownban és New Orleansban. A Rise & Shine-on kétféle szám válogatja egymást: hagyományos dalok tradicionális ütősökkel és cincogó gitárokkal, valamint napfényes reggae-számok. Nyilván az ember próbálja szeretni, mert hát menekültek stb., de nekem egyszerűen nem megy. A hagyományos dalok kedvesek, de nem többek, a reggae-k meg olyan generikusan napfényesek, hogy az olykor egyenesen bosszantó – nem (vagy nemcsak) azért, mert “hahó, menekülttábor meg minden, ne legyetek már ilyen pozitívak“, hanem úgy általában. A kettő váltogatása pedig kifejezetten rontja a hatást. Nem mondom, hogy hallgathatatlan, de leginkább csak semmilyen lemez. C

Cut Hands: Afro Noise I

Ez pedig a kakukktojás, de nemcsak ebben a cikkben, hanem úgy általában. A Cut Hands William Bennett projektje, aki a Whitehouse tagjaként a zajzene egyik apafigurája és egyben a szcéna egyik legradikálisabb szereplője (amúgy az interjúkból az derül ki, hogy tök jó arc, akivel biztos jó lehet együtt lógni). A hosszú éveken át készült Afro Noise-tól tehát azt vártam, hogy LESZAKÍTJA A FEJEMET, de nem szakította, illetve aztán igen, de nem úgy – nem direkte, hanem alattomosan. Nagyon durva zajok nincsenek a lemezen, csak egy-két helyen kerülnek elő fültépő magasak, de még ezek is elviselhetők némi edzettség birtokában. Inkább elnyújtott, hol sötét, hol szétkent, néha súroló hangok hallhatók itt; legtöbbször kihámozhatatlan az eredetük, olykor sejteni lehet, hogy ez valami fúvós lehetett (bár segít, hogy ez oda van írva a kísérőfüzetbe) – valamint sok-sok ütős, állítólag főleg Ghánából, valamint Kongóból, Sierra Leonából, Nigériából.

A nagy trükk az, hogy az eleve poliritmikus dobokat William Bennett úgy halmozza egymásra, hogy gyakorlatilag követhetetlen lesz az eredmény, mégsem káosz: roppant ideges feszültség van a húzásában, amire csak ráerősítenek az egyéb zajok. (Azt mondta amúgy, hogy “ipari hangerőn” hallgatva először csiklandós érzést okoz, aztán jön a szívdobogás, végül habzani fog a szád. Ezt nem próbáltam ki, de az tény, hogy csak hangosan van értelme hallgatni.) Az ötven perces lemez parádés dramaturgiai érzékkel adagolja a sűrű, húzós, ritmikus és kevesebb réteggel dolgozó számokat. Nem vész bele a folyamatos kalapálásba, ami csökkentené a hatást; de nem is enged el, csak a megfelelő pontokon egy kicsit lazít (itt egy sötét drone-darab akár “megpihenésnek” is számíthat); de közben tudod, hogy mindjárt jön egy újabb követhetetlen rohanás. Mondom, alattomos, de pont így olyan erős élmény, ami aztán újra meg újra vissza is vonz magához. A