Rónai András – 2011.06.13. – http://quart.hu/cikk.php?id=6336

Mindjárt megjelenik Beyoncé új lemeze, amire többek között az afrikai zene és Fela Kuti gyakorolt nagy hatást. Úgyhogy itt az ideje a felzárkózásnak, hogy elmondhassuk: mi már akkor is afrikai zenét hallgattunk, amikor még nem volt divatos. Összeállításunk első részében három afrobeat-lemez (köztük két Kuti fiúé) és három olyan, amin a gitáré a főszerep.

Seun Kuti & Egypt 80: From Africa With Fury: Rise

Seun Kuti az a fiú, aki apja zenekarával játszik (láthattuk a Szigeten is), ami persze nem feltétlenül vezet jóra, első lemeze (Many Things) nem is hagyott bennem mély nyomot. Hanem ez a második igazán erős lett, nem azért, mert nagyot újított volna (Brian Eno volt az egyik producer, de alig néhányszor hallani valami kis trükközést), hanem mert minden jól összejött. Induljunk ki a ritmusszekcióból. Ebbe nemcsak az ütősök tartoznak – amik szokás szerint szinte követhetetlenül összetett, egyben könnyen átláthatóan húzó ritmusokat játsznak -, valamint a stabil basszus, hanem a körülöttük folyamatosan kis köröket leíró gitár is (csak akkor tűnik fel, amikor funkosabb témát játszik). Szóval ebben a ritmusszekcióban van valami feltartóztathatatlan, ami több annál, hogy “ellenállhatatlan”. Már majdnem mechanikus, de közben meg annyira nem, hogy az egyik legelevenebb zene, ami valaha létezett. Olyan lendület ez, amit Fela Kuti arra használt, hogy simán felhúzzon rá 20-30 perces darabokat. Seun 5-7 perces rövidke számokat ír, és ezt vegyük komolyan: tényleg nincs ezekben semmi túlhúzás, cifrázás, egyszerűen ennek a zenének kell ennyi kell, hogy kifussa magát, ha egyszer beindul. A tágan értett ritmusszekción kívül csak a többnyire rövid, szúrós frázisokat hozó fúvósok, a nagy formában, hatalmas elánnal (lásd a címet) énekló Seun Kuti és a – hol hasonló erővel, hol lágyabban-szebben – felelgető kórus hallható a számokban, de így is teljesen telített a megszólalás. Ráadásul egészen furcsa élmény, ahányszor meghallgatom. Igazából nincsenek is rajta nagy tempóváltások, leszámítva a középső, parádés lassabb dalt (Rise) végig nagyjából egy ritmusban halad. Mégis, az elején olyan kellemesen ringat, a végére meg azt veszem észre, hogy úristen, ez már szinte brutálisan gyors, hogy (nem) lehet erre táncolni? A-

Femi Kuti: Africa For Africa

Egymáshoz nagyon közel jelent meg a két Kuti-fiú új lemeze, és persze mindkettő afrobeat, de sok szempontból különböznek – ami azt is megmutatja, hogy milyen sokféle tud lenni ez a műfaj. Femi Kuti albuma nem olyan egy tömbből szabott, mint a tesóé, hanem kifejezetten lassú és lágy, illetve rohanó számok is hallhatók rajta, meg minden a kettő között. Ennél is fontosabb különbség, hogy míg Seun Kuti a műfaj lényegére támaszkodik és azt aknázza ki nagyszerűen, addig Femi sokkal inkább dalokat ír; vagyis nem a feltartóztathatatlan lüktetésben, hanem a dallamokban rejlik a sikerének vagy bukásának kulcsa, számról számra. Márpedig ebből van itt sok, összesen 14; azonban míg az előző lemezen volt néhány kiemelkedően nagyszerű találat, itt ilyenek nincsenek, csak két-három szebb dal, két-három nyughatatlan lendületű szám, és túl sok olyan, ami nyom nélkül elmúlik, csak annyi marad belőle, hogy “elég jó afrobeat”. Ami hát elég jó, de kár, hogy nem több. B-

Ebo Taylor: Love And Death

Ebo Taylor Ghána zenei életének egyik központi figurája volt az ötvenes évektől kezdve, ott volt a highlife és afrobeat műfajok kialakulásánál, saját zenekarai mellett helyi sztároknak is bedolgozott. A nagyvilág először válogatásokon találkozhatott vele, és 2010-ben, 74 éves korában jött ki első, nemzetközi terjesztésű szólólemeze. A berlini, de fehérek mellett afrikai származású tagokból álló Afrobeat Academy kíséri, amiből máris kitalálható a műfaj. Ebo Taylor azonban ismét csak másképpen közelít az afrobeathez, mint az előbb tárgyalt két lemez: használja és nem behódol neki. Végig érezhető, hogy a kisujjában van az egész, ezért bármikor eljátszhat vele, mert tudja, hogy nem lesz itt hiba. Ez adja a Love And Death egyik nagy vonzerejét: hogy amikor a legerősebb a funkos húzás, még akkor is áthatja az egészet valami jóleső, könnyed elegancia. Azokban a dalokban is, amik – bizalomgerjesztően bölcs és egyben élét is megőrző – énekére támaszkodnak, mint például a címadó (három másikkal együtt meghallgatható itt); valamint azokban is, amik sziporkázó, de nem hivalkodó jazzes szólók köré épülnek. Látszólag Ebo Taylor nem nagyon újítja meg az afrobeatet, ugyanakkor mégis egy csak rá jellemző változatát játssza, amit ráadásul nem lehet megunni – mivel tavalyi a lemez, ezt a kipróbáltam. A-

Vieux Farka Touré: The Secret

Ali Farka Touré fia előző, nagyszerű lemezén már megmutatta, hogy önálló arca van, az angolszász rockot és a hagyománytisztelő afrikai zenét egészen sajátos módon tudja összehozni. Ez a keverék működik most is. A körbe-körbe táncoló gitárok és a lágy ének Mali tradícióit idézik, míg az általunk ismert rockhoz nemcsak az elektromos gitár hangja illetve az általa játszott, szép és takarékos szólók kötik a zenét, hanem a poentírozás módja is: ahogy a számok rákészülnek arra, hogy beinduljanak, vagy egy szólóra, váltásra stb. Ez viszont azt eredményezi, hogy a zene afrikaias része gyakran a kellemesen zsongító háttér szerepébe húzódik vissza: szépen indáznak a gitárok, kedvesek énekelnek a férfiak, de mintha nem ez lenne az érdekes – csak éppen mint rockszám sem elég érdekes a lemez nagy része. További gond, hogy a vendégekkel készített számok egy része nagyon kilóg a lemezből; például Dave Matthews hangja zavaróan fakónak tűnik, a John Scofielddal készült afro-latinos Gido pedig hiába jó, elüt a maradéktól. Nem mintha ne lenne szép a Secret, vagy ne lennének rajta nagy pillanatok (például Vieux és Ali Farka Touré utolsó együttműködése, a címadó szám), mégis elszalasztott lehetőségnek tűnik. B-

Bombino: Agadez

A fiatal tuareg énekes-gitáros a lemez címében jelzett városban született, a Szaharában, Nigerben. Bár gyerekkora pont arra az időszakra esett, amikor hazájában betiltották a gitárt, mert a tuareg ellenállás szimbólumát látták benne, Bombino a Tinariwen, Ali Farka Touré és Jimi Hendrix hatására mégiscsak a zenélést választotta. Első, itt meghallgatható lemeze a Tinariwen által világszerte népszerűvé tett sivatagi blues sajátos változata. A jellegzetesen billegő ritmusok nem arra vannak kihegyezve, hogy megállás nélkül húzzanak, inkább az ismétlődő gitárokkal együtt amolyan zengő, zsongító alapot képeznek, amibe a kicsit rekedtes ének is majdnem teljesen belesimul. Mindez arra szolgál, hogy a főszereplő elektromos gitárnak megágyazzon. Ennek hangzása nem olyan sűrű és hipnotikus, mint amit a Tinariwenben szeretünk, inkább valami könnyűség van benne, néha már-már áttetsző is lesz, de azért pszichedelikus súlyokat is képes hordozni; játékos, de végig tiszteletben tartja a zene által szabott határokat. A 9 perces, a szigorú keretek között extatikusan elszabaduló Iyat Idounia Ayasahen (Another Life) igazi csúcspont, ha valamire lehet panaszunk, akkor az az, hogy nincs több ennyire jó szám, de azért így is B+.

Sidi Touré & Friends: Sahel Folk

A Mali egyik nemesi családjából származó Sidi Tourénak nem lett volna szabad zenélnie a család szerint, de – a most 52 éves – férfi gyerekkora óta mégiscsak ezt a pályát követte. A Sahel Folk a második lemeze, meghallgatható az – inkább az amerikai (és japán) underground egyik vezető kiadójaként ismert – Thrill Jockey honlapján. Az album legfőbb vonzereje az a természetesség, amihez foghatót ritkán hallani. A Sidi Touré nővérének házában felvett számok roppant egyszerű, ismétlődő gitármotívumokra és minden nagyratörés nélkül előadott énekdallamokra épülnek, csak egy-két énekesnő “barát” különösen szép hangja az, ami kiugrik – és más nincs is (például ütősök sem). A folyamatos ismétlődés még csak nem is “hipnotikus hatású”, inkább elringat, vagy még inkább: egyszerűen csak van. Továbbá stabil alapként szolgál az elkalandozó, de az alapokhoz újra meg újra visszatérő gitárjátéknak, ami persze szintén nem hangsúlyozza virtuozitását, talán még a “szóló” szót is túlzás volna használni rá. Az a fajta lemez, amiről észre sem veszed, milyen jó, miközben szól. B+