Kiss Gergő – 2008.04.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=2374

A Plaid fontos formáció, csaknem két évtized áll már mögöttük, a Warp kiadó táborának legalább olyan oszlopos tagjai, mint az Autechre, Squarepusher vagy Aphex Twin. Készítettek remixeket többek között Herbertnek, Björknek és az UNKLE-nek. És végül, de nem utolsó sorban csaknem teltházas koncertet adtak a hajón egy szombat este, amikor a hagyomány szerint a magyar közönség nagy lendülettel tart a delírium felé és őrül meg a tánctéren.

Ráadásul a nem túl olcsó belépő megfizetésével a Kode9 nevű dubstep-dj, producer és kiadótulajdonos produkcióját is meg kellett vásárolni – ami ugyan javít az ár-érték arányon, viszont azt nehéz elképzelnem, hogy jelentős átfedés volna a hazai dubstep- és a Plaid-rajongók csoportja között. Más szóval nem gondolom, hogy számosan lettek volna jelen olyanok, akik hálát rebegtek azért, hogy egyazon este hallhatják a Plaid és Kode9 produkcióját. Őszintén szólva először nem is értettem, hogy milyen megfontolásból szervezték egy estére ezt a két teljesen külön világot képviselő és minden bizonnyal más-más közönséget vonzó előadót, de később kiderült, hogy a rendezvény eredetileg egy újabb Electronic Beats estnek indult, ám az utolsó pillanatban a támogató kihátrált a projektből, így maradt ez a hazai viszonyok között szokatlanul eklektikus felhozatal az estére. Amivel egyébként semmi baj nincs, a kontrasztok adott esetben kifejezetten a fellépések előnyére válhatnak.

A Plaid akkor lépett színpadra, amikor többnyire a hangulat a tetőfokára hág, vagyis fél egy körül. Előttük Cadik melegített dubsteppel, ami fokozatosan átment kifejezetten érdekes elektronikába, remekül felvezetve az est valószínűleg legnagyobb érdeklődésre számot tartó fellépőjét. Ed Handley és Andrew Turner duója két laptopon zenélt, és feszesre szabdalt ütemekre húzott szintetizátorfutamokkal indította a koncertet. Nekem pedig valamiért Klaus Shulze neve jutott eszembe, és egy hideg verítékcsepp futott végig a gerincem mentén. Az albumokról ismerős, középtempós-dallamos-melankolikus és roppant érdektelen hangzás köszönt itt vissza. Később aztán a Plaid eltávolodott ettől az ismerős világtól, és elkezdett szombateste-kompatibilissé válni. Egyre markánsabb ütemeket csaltak elő a szoftverekből, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ne adtak volna a változatosságra. Volt itt minden: hiphop- és break-közeli ritmusok, már-már drum adn bassbe hajló pörgés, dubstepszerű vaskos basszusok, sőt egy alkalommal egészen keményvonalas, kaszabolós négynegyed is.

Ez a zenei sokszínűség mégsem vált az előadás javára. És nem csak azért nem, mert a duó rendszeresen a “szám kezdődik/szám vége” megoldást választotta anélkül, hogy fellépésük egy ún. live acttől talán elvárható összefüggő egészet alkotott volna; hanem mert koncepciótlannak hatott az egész. Mikor sikerült az ácsorgó, sokszor meglepően intenzív társadalmi életet élő közönséget mozgásra bírni egy számmal, a következővel rögtön megtörték a lendületet. Persze nem feltétlenül kell mindenkinek táncoltatnia, de a Plaid esetében úgy tűnt, hogy ők nagyon szerették volna, ha a közönség táncol is egy kicsit, meg el is mereng egy kicsit, meg ebből is kap egy kicsit, meg abból is kap egy kicsit. Így viszont összességében olyan volt az egész produkció, mintha egy lelkes, kezdő hálószoba-producer mindenáron meg akarta volna villantani sokoldalúságát, sőt direkt el akarta volna kápráztatni a közönséget a rengeteg meglepő fordulattal. Ezzel a taktikával azért sikerült összehozni néhány kellemes momentumot, de a legemlékezetesebbek így is azok a másodpercek voltak, amikor néha a számok végén megcsavarodott egy-két potméter, és végre igazán izgalmas hangok, helyenként zajok kerültek az ütemekre. Ezekben a másodpercekben több bátorság, egyediség volt, mint abban a nettó egy órában, amit a Plaid egyébként a színpadon töltött. (C)

A Plaid koncertje alatt elgondolkodtam azon, hogy talán bennem van a hiba, én építek magamban öntudatlanul falakat, amivel elbarikádozom magam a zenétől. Próbáltam megvizsgálni azt, hogy nem lehetséges-e, hogy betonba ágyazott prekoncepciókkal állok a nézőtéren – de amikor Kode9 lépett a lemezjátszók mögé, azonnal el kellett vetnem ezt a feltételezést, mert abban a pillanatban, hogy megszólalt az első általa felrakott lemez, a Plaid már menthetetlenül esetlennek tűnt. Kode9 produkciójában ugyanis minden megvolt, ami az előző koncertből hiányzott: izgalmas, friss, előremutató zene szólt; úgy volt változatos, hogy nem esett a műsor atomjaira; ötletes és kifinomult megoldások követték egymást; ráadásul a szó legnemesebb értelmében szórakoztató volt. Mindennek tetejében Kode9 rendkívül szerény, szimpatikus jelenség is, pedig felmutatott eredményei alapján akár sztárallűrjei is lehetnének: a dubstep egyik meghatározó kiadóját, a Hyperdubot vezeti, amelynél például Burial lemezei is megjelennek; keresett dj, sokat foglalkoztatott remixer; a Spaceape nevű filozofikus beállítottságú mc-vel közösen pedig egészen szuverén zenei világot hoztak létre a dubstep-szcénán belül.

Színpadra lépésekor mosollyal üdvözölte a közönséget és lekapcsoltatta a vetítést – sőt, mint később elmondta, szerette volna egy az egyben lekapcsoltatni a fényeket is, hogy csak a hang maradjon; de ami az Autechrének sikerült a Merlinben, az neki a Hajón nem jött össze.  Felvillanyozóan hatott, hogy a szettjét nem olyan zenékkel indította, amiket tipikusan dubstepként azonosítunk a világnak ezen a felén. Különösen a műsor első fél órájában az irányzat egészen frissnek ható vonulatával találkozhatott a közönség, amiben ugyan benne voltak a dubstep jellegzetességei, a szellős tört ütemek, karakteres basszusmenetek – de valahogy mégis egész más volt. Helyenként mintha markánsabb lett volna a pop-faktor, máshol disszonáns hangrétegek borították fel az egyensúlyt, megint máshol ijesztően vonzó techno-dubstep mutánsok bukkantak fel. Ez utóbbi egyébként nyilván meghatározó irányvonal lesz a műfaj további fejlődésében, az est során ugyanis több olyan szám is megszólalt, amelyben négynegyedes alapok vették át a törtütemek helyét. Kifejezetten megnyugtató volt a felismerés, hogy a dubstep egyelőre még sikeresen elkerülte az önismétlés zsákutcáját, amibe a történelem során már nem egy tánczenei irányzat belefutott, és annak ellenére, hogy már kitermelte a maga sztárjait, még mindig mélyen az undergroundból táplálkozik. Kode9 szettjében – saját bevallása szerint – körülbelül fele-fele arányban szerepeltek dubplate-ek és hivatalosan már megjelent kiadványok.

Később aztán előkerültek az archetipikus dubstep zenék, sőt, megszólaltak olyan slágerek is, mint a Benga & Coki: Night, vagy a Junior Boys: Double Shadow Kode9-remixe. És bár tisztában vagyok vele, hogy lassan, de biztosan egy masszív dubstep-közösség kezd kialakulni itthon, amit már rendszeresnek mondható klubest is fémjelez, mégis meglepő volt az az intenzív lelkesedés, amit a közönség tanúsított. Ez egyrészt az első sorokban kibontakozó, eszeveszett táncban nyilvánult meg, másrészt abban, hogy a közönség száma még hajnali fél négy körül sem apadt drasztikusan. Még soha nem láttam egyetlen budapesti bulin sem ennyi embert a tánctéren ragadni csupán azért, hogy zenét hallgasson. Itt pedig erről volt szó: a húsz-harminc fős keménymagon kívül a többség elég nyilvánvalóan műélvezetből maradt. Ez két dolgot jelenthet: vagy téves az a feltevésem, hogy nincs jelentős átfedés a Plaid-rajongók és a dubstep közönsége között – vagy Kode9-nak sikerült olyan produkciót bemutatnia, ami sok nyitott zenehallgató számára tudott olyan élvezetet nyújtani, ami miatt megérte talpon maradni reggelig. (A)