“Mindig ugyanaz az alap” – Kode9 a Quartnak

Rónai András – Sidó Zoltán – 2011.08.18.  – http://quart.hu/cikk.php?id=6563

Merre megy most az elektronikus tánczene, azon belül a brit underground (ha van ilyen egyáltalán)? Hogyhogy a dubstep nem halt el néhány sikeres év után? Mi volt Burial titka? Az ember, aki e kérdésekre válaszolni tud, Kode9 avagy Steve Goodman, aki egyszerre dj, producer, a nagy hatású Hyperdub kiadó vezetője és elméletalkotó.

Biztos sok olyan cikket olvastál te is, amiben az elektronikus zene irányát, jövőjét latolgatják és a Hyperdub kiadótól várják az iránymutatást. Van egyáltalán valami irány, amit most a kiadó követ?

Nincs. Szerintem az elmúlt húsz évben először fordul elő, hogy a brit elektronikus zenében nincs egyetlen vezető stílus. Számtalan különböző irány él egyszerre, és ezért a kiadó is rengeteg mindent jelentet meg: house-közeli zenét, dubstepet, grime-ot, UK funky-t, hiphop-közeli zenéket, downtempót.

Egy kis leegyszerűsítéssel két fajta elektronikus stílus van. Az egyik fennmarad és folyamatosan alakul, mint mondjuk a techno, a hiphop, a jungle stb.; a másik pedig egy ideig divatos, aztán eltűnik, mint mondjuk a nu skool breaks. Szerinted mikor, hogyan dőlt el, hogy a dubstep az első fajtába tartozik, hogy nem fut le egy-két év alatt?

Az én életemben a dubstep már hét, nyolc, talán kilenc éve megjelent. Azóta nemcsak hogy fennmaradt és elterjedt, hanem egyenesen az egész világra kiterjedő hatást ért el. Mára divatos lett, éppen ezért nem is nagyon játszom már dubstepet. De annyira sokáig tartott, mire idáig eljutott a stílus, hogy emiatt sokkal erősebb alapokra tett szert, mint azok a műfajok, amikről beszéltél. Lehet, hogy ez is át fog majd alakulni valami másba, de az alap megmarad, hiszen az nem más, mint a brit underground elektronikus zene. Mindegy, hogy nevezzük, mindig ugyanaz az alap, ami különböző fázisokon megy keresztül: jungle / drum and bass, dubstep, grime, UK funky – de közben a lényeg megmarad.

Vannak, akik azt mondják, hogy ma már nem sok értelme van underground és a mainstream szembeállításának. Egyetértesz ezzel?

Igen.

De éppen most használtad az “underground” szót.

Na igen. Arról van szó, hogy szerintem a legérdekesebb underground zene megtalálja a módját, hogy egyszerre legyen underground és overground. Ez történik most a dubsteppel. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy még mindig érdekes; de az biztos, hogy van benne még annyi energia, ami mozgásban tartja. Valami történik az undergroundban, ez bekerül a mainstreambe, közben pedig az underground már más irányba indul tovább. Az biztos, hogy most, az internet korában jóval gyorsabban történik ez, mint korábban, ezért gondolják sokan, hogy már nem olyan fontos ez a megkülönböztetés a kettő között. De az is biztos, hogy ha azt értjük “underground” alatt, hogy “a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen zene”, akkor az továbbra is létezik. Annyi az újdonság most, hogy az internet segítségével mind a 15 millió apró al-alstílus megtalálhatja a maga tíz fős közönségét.

A Burial-lemezek hatalmas sikert arattak, hivatkozási alappá lettek. Mint jelent ez a kiadó számára anyagilag? Tudsz ebből finanszírozni más lemezeket?

Igen, Burial sikere azt jelenti, hogy bármit kiadhatok, amit akarok, anélkül, hogy azzal törődnék, hogy hány példányban fog elfogyni. Ez komoly luxus a mai világban.

Számítottál erre?

Nem, teljesen váratlanul ért. Hiszen egyáltalán nem nyilvánvalóan népszerű zene ez; nem olyasmi, amiről azt gondolnád, hogy sok embernek tetszik.

Komoly PR volt a siker mögött, vagy inkább szájról szájra terjedt a híre?

Sokkal inkább az utóbbi. Azoknak, akik meghallgatták, befészkelte magát a bőre alá és továbbadták a hírét; ez a vírusszerű terjedés volt a siker titka, nem valami hatalmas PR-fanfár. Nagyon érzelmes zene, megérintette az embereket, szerintem ez volt a titka az egésznek.

Volt olyan kiadványod, ami szerinted megérdemelt volna ilyen sikert, de nem érte el?

Talán… [gondolkodik] A King Midas Sound-lemeznek meg lett volna az esélye erre, de talán nem volt megfelelő az időzítés. Nagyon érdekes a zenekar, nagyon jó zenészek játszanak benne, nagyszerű dalokat írnak, de lehet, hogy ez pont az a fajta lemez, ami körül nagyobb felhajtást kellett volna csapni. Jót tett volna neki valami olyasféle misztérium, ami a Burial-lemeznek nagyon sokat segített.

Egyszerre van dj, producer, kiadóvezető és elméletíró. Mi a kapcsolat ezek között a szerepeid között?

Ezek a személyiségem különböző oldalai; néha egymástól függetlenül dolgoznak; gyakran vitáznak egymással, mondjuk az elméletíró a producerrel, meg a kiadóvezetővel is. Mondhatjuk, hogy folyamatos harcban állnak egymással. De amikor minden jól megy, akkor a producer, a dj és a kiadóvezető barátok. Az elméletíró volt közöttük mindig is a nehéz természetű csávó: ő az, aki soha nem ért egyet a többiekkel.

A Black Sun című második lemezedet a legtöbb kritika olyan jelzőkkel illette, hogy “sötét”, “kietlen”, “antiutopikus”. Egyetértesz ezekkel?

Nem igazán. Mármint nyilván antiutopikus, de nem abban a formában, hogy kizárólag csak sötét volna. Például az első lemez sokkal sötétebb. A Black Sun színesebb, nem egyszínű.

De hát az a címe, hogy Black Sun.

Igen, de a borítón már narancssárga a Nap.

Tervezel valami új könyvet?

Igen, a második egy interjúkötet lesz, ami az elsőhöz kapcsolódik, megszólalnak benne zenészek, hangmérnökök, reklámszakemberek; remélhetőleg sikerül találnom valakit, aki a hadsereg és a rendőrség részéről is beszél. [A Sonic Warfare című 2009-es könyv kb. a “hanggal történő hadviselésről” szól.] Szóval itt nem én fogok elméletet alkotni, hanem ezt ráhagyom másra.

És utána?

Utána valami egészen mással szeretnék foglalkozni, valami olyasmivel, aminek semmi köze a zenéhez, a hanghoz.

Amikor egy ilyen nagy fesztiválon lépsz fel, mint ez, akkor törekszel arra, hogy szórakoztató zenét játssz? Hiszen nyilván ez az elvárás.

Persze, ez az elvárás, de én egyszerűen olyan zenét játszom, amit szeretek, ilyen egyszerű az egész. (RA)

Az A38-Wan2 színpad szervezőinek idei vállalása, miszerint minden este, nem sokkal éjfél után izgalmas, viszonylag aktuális tánczenét kínálnak a Szigeten bulizni vágyóknak, kimondottan szimpatikus húzás volt. Hogy mégse menjen minden ilyen flottul, a csütörtöki fellépő, Hudson Mohawke szettje kis híján botrányba fulladt a kellemetlen hangosítás miatt, így lehetett izgulni Kode9 pénteki fellépése előtt, hogy vajon az ő produkcióját is hazavágja-e majd valami technikai bénázás. Mint az aztán hamar kiderült, a Hyperdub kiadó alapítója korrekt körülmények között kezdhette szettjét, így már csak rajta múlt, mit kezd a laza félháznyi érdeklődővel. Steve Goodman pedig rögtön bele is vágott a közepébe. A programfüzet a szokásos dubstep jelzővel próbálta letudni a skót dj/producer/elméletalkotó jellemzését, ám aki süvítő basszusokat és vad rotyogást várt, csalódnia kellett. Dubstep-ortodoxia helyett Kode9 szokásához híven a brit elektronikus zenék legfrissebb leágazásaival rukkolt elő.

A főszerepet az UK Funky óta közismertté lett, majd mostanában a Nguzunguzu által továbbfejlesztett sűrű ritmusok, egymásra és egymás mellé tolodó ütősök játszották. Egy-egy ritmus-téma olyan meghatározó volt, hogy szinte húzta magára a szintiket, a dallamot és a többi díszítést, ezek azonban sosem váltak túlzóvá, mindig csak az alapképlet okos kiegészítéseiként szolgáltak. A meglehetősen lecsupaszított, ritmusorientált részeket aztán néha könnyebb dalok oldották ? Julio Bashmore Battle For Middle You-ja például.  Kode9 DJ-szettje összességében olyan produkció volt, ami egyszerre tette lehetővé az önfeledt táncot és szórakozást, valamint az elmélyültebb odafigyelést, mindezt pedig úgy, hogy közben egyik sem ment a másik rovására. Ritka az ilyen egy fesztiválsátorban éjjel kettő körül. B+ (SZ)