Inkei Bence | Klág Dávid | Puskár Krisztián | Sidó Zoltán | Gelegonya Edina | Rónai András – 2010.06.28. – http://quart.hu/cikk.php?id=5175

Eminem bevallja, hogy az előző két lemeze nem sikerült jól, de itt az igazi újrakezdés, legalábbis ezt mondja ő. Aztán a Scissor Sisters elhagyja a hetvenes éveket és csak diszkózik, első slágerlistás lemezén sem hibázik a Melvins, viharos nagyvárosi éjszakákat él át Frenk, továbbá Kele Okereke, James Holden, Kode9, Allo Darlin’ a lemezújdonságok között.

Eminem: Recovery

C+

Várakozások: Marshall Mathers tavaly májusban tért vissza több mint négyéves szünet után, ám a Relapse című lemez nem hozta meg a várt eredményeket, Eminem nem vette vissza a trónt, és ugyan többet adtak el belőle, mint bármelyik más hiphoplemezből 2009-ben, nem volt rajta egy igazán emlékezetes sláger sem, és ami nagyobb baj, egyáltalán nem volt jó. Ezt ráadásul maga Eminem is elismeri a folytatásban, de ne szaladjunk ennyire előre: a gyógyszerfüggőségből éppen csak kilábalt rapper tavalyi lemezét még úgy volt, hogy abban az évben követi a másik, de aztán ez csak tolódott, és végül átcsúszott 2010-re, miközben a címe is megváltozott Relapse 2 helyett Recoveryre, azaz Gyógyulásra. Az új lemez első single-jének választott Not Afraid is ezt a megtisztulást és újrakezdést dolgozta föl, és simán jobban szerepelt, mint bármi a Relapse-ről. Eminem újrakezdést ígért, a Recovery ennek lehet a dokumentációja.

Eredmény: Biztos mindenki jó párszor találkozott már azzal az idegesítő viccel, mely szerint milyen világ az olyan, amelyikben a legjobb golfozó fekete, a legjobb rapper fehér, és biztosan volt ez tovább is, de nem emlékszem rá. Nos, szerencsére ezt az elmúlt öt évben nem nagyon kellett hallanunk, mert miután Eminem a gyengécske Encore lemezzel hosszú időre kilépett a köztudatból, jöttek az új rapperek, mint például Kanye West vagy Lil Wayne, akiket meg is említ a Talkin’ 2 Myself című számában, hogy be akart szólni nekik irigységből. Végül nem tette, és milyen jó, hiszen Lil Wayne így itt van a lemezen, és közre is működik a Haddaway-sample-re épülő No Love-ban, ami a lemez elsőre is megjegyezhető számai közé tartozik. Itt van aztán még egy csomó producer, míg az állandó tettestárs, Dre csak egy tracket gondoz a lemezről – nem is mondanám, hogy túlzottan egységes lenne. A mainstream hiphop talán minden más műfajnál jobban szól az egóról, és Eminem sem kivétel: az egész lemez róla, Eminemről szól, ami csak azért fonák egy kicsit, mert ha valakinek ennyire sulykolnia kell, hogy márpedig ő a legnagyobb király a világon, illetve néha kitér arra is, hogy milyen szar volt az elvonón, az önmagában nem elegendő indok arra, hogy azt bárki más meg is hallgassa. Eminem nyolc-tíz éve azért volt érdekes, mert ugyan akkor is magáról beszélt, de akkor mindezt szórakoztatóan, helyenként kifejezetten szellemesen tette, ez a lemez viszont csak helyenként szórakoztató. Azt már nem mondom, hogy baromi hosszú a maga 77 percével, viszont már a felénél nagyon fárasztóvá kezd válni és csak időnként kapja fel a fejét az ember, hogy hoppá, ez nem is rossz. És ugyan nincs itt The Real Slim Shady– vagy Without Me-kaliberű sláger sem, de azért szimpatikus az önirónia a Cinderella Manben, ahogy bevallja, hogy az előző két lemeze gyenge volt, míg a meggyilkolt barátját, Proofot gyászoló Going Through Changes nagyszerűen hangmintázza a régi Black Sabbath-számot. A Rihannát is felvonultató Love The Way You Lie nekem jobban tetszik, mint a sablonos Not Afraid, míg a Space Bound az REM Drive-jából veszi kölcsön az alapjait, és az sem rossz. Van még ezeken kívül is egy-két jobb szám a lemezen, ami ugyan nem emeli vissza Eminemet a csúcsra, de legalább el lehet hinni neki, hogy a Recovery tényleg az újrakezdés lemeze, sikerült maga mögött hagynia az Encore és a Relapse rossz emlékeit, talán legközelebb már egy jó lemezre is futja neki.

Kinek ajánljuk: Akik az Eminem Show óta várnak egy legalább közepes Eminem-lemezre. (IB)

Scissor Sisters: Night Work

B+

Várakozások: A New York-i Scissor Sistersnek már évek óta sikerül megtalálnia azt a furcsa, rövid határvidéket a totális camp és az élvezetes popzene között. Az electroclash színtérből induló, de aztán glam-rockosított és diszkósított albumaikkal (Scissor Sisters, Ta-Dah) sikerült másoktól összeszedett, de mégis saját hangzást kanyarítani. A 2006-os lemezen már Elton John is besegített (I Don’t Feel Like Dancing), az énekes Jake Shears slágereket írt Kylie Minogue-nak (I Believe In You), minden ment a maga útján a sikeres harmadik lemez irányába. Aztán két éve elkezdődtek az aggasztó jelek, az együttesből kivált a dobos Paddy Boom, Shears pedig csak idén májusban merte bejelenteni, hogy a már megturnéztatott új album nagy részét régen kidobták a kukába. Az énekes bevallotta, hogy a Night Work nagy részét berlini partizásainak hatására írta meg, a producer pedig Stuart Price lett, aki egyrészt a mostanában kifulladó, kristálytiszta nyolcvanas évek-hangzásában utazik (Killers: Day & Age, Madonna: Hard Candy, Frankmusik: Complete Me), másrészt pedig már több Scissor Sisters-remixet is készített, Paper Faces álnéven. A borítón látható összeszorított segg mindent elmond. A Scissor Sisters képe egy fordított Óz és egy nagyon is egyenes goatse parafrázis volt, a Ta-Dah-nál a lift a mindennapok kabaréjára nyílt, a Night Work feszes popója viszont már nem idéz meg sem mesei, sem színpadi világot. Van, amikor egy segg csak egy segg, még ha szűk nadrág is van rajta.

Eredmény: A Scissor Sisters eddigi munkájában mindig is szerepelt a diszkó és a Hi-NRG, mindkét műfaj adott bőven imitálni valót, de így is meglepő, hogy a Night Work csak és kizárólag tempós, műanyag és nagyrészt baromi jó, pattogós számokból áll. Nincsenek zongorás balladák, helyettük csattognak a dobok és csillognak a szintik, nincsen Elton John-cameó, helyette egy másik angol gay ikon, Ian McKellen tűnik fel az Invisible Light egészen Vincent Price-i szavalós betétjében. Még az első kislemez, a Fire With Fire is hiába indul klimpírozással, nagyon gyorsan átalakul mutogatós, ökölrázós büszkeség-himnusszá. A Scissor Sisters mintha a hetvenes évek popját és rockját teljes egészében száműzte volna a lemezről, és meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem bánom, mert így lesz az album egy tömör egység, 45 percnyi camp gyönyörűség. Ott van például az Any Which Way, ami mintha a diszkókorszak egykoron gyűlölt paneljaiból rakták volna össze, a sétálós basszustól, a szurkálódós gitártól, a Cristinát idéző női szavaláson át a végén beúszó sátáni kacagásig. Vagy ott van a Running Out a Sparks-szerű hadarásával és Giorgio Moroder áldott szellemével. Moroderre amúgy nem csak egyszer asszociálhatunk, a Sex And Violence is az ő védjegyévé vált bugyborékoló szintetizátorhanggal dolgozik (sőt, Pet Shop Boys-szerű tapshangokkal is), ahogy a lassabb Skin This Cat is. A gépzene-fetisizmus egészen odáig durvul, hogy a Something Like This a Kraftwerk Radioaktivitätjéből csinál herzig menetelést. A világ egyik legvonalasabb zenéjét napjaink egyik legvirgoncabb popzenekara képes volt úgy meghekkelni, hogy élvezhető maradjon. Ez teljesítmény.

Kinek ajánljuk: Akiknek a diszkó már nem szitokszó. (KD)

Melvins: The Bride Screamed Murder

B

Várakozások: Ismét eltelt két év, itt az új Melvins-lemez. Ez az a mondat, amely a nagy hatású és tekintélyű együttes életművét és huszonöt éve tartó aktív jelenét talán a legkifejezőbben írja le. A Bride Screamed Murder a tizenkilencedik album, ennél azonban fontosabb, hogy a harmadik abban a sorban ((A) Senile Animal, Nude With Boots), amelyet Buzz Osborne és Dale Crover a Big Business zenekarral (Jared Warren, Coady Willis) kiegészülve, azaz két dobossal vett fel. A másodikról és a háttérről itt írtunk, a budapesti koncertről erre, arról pedig, hogy a Melvins a Bride Screamed Murder 2809 eladott példányával felkerült az eladási lista kétszázadik helyére, erre.

Eredmény: Az új felállás három lemeze közül a BSM legabsztraktabb (ebből a szempontból néhány korábbi anyagát idézi a Melvinsnek), összetevőire bontja magát, ami több helyen mintha gátolná is a lemezt abban, hogy igazán átütő legyen. Első hallgatásra legalábbis ezt a benyomást kelti, többedszerre azonban beeszi magát az emberbe, a tökéletlenségeivel együtt. Na persze a BSM első harmada elsőre is hat: a Water Glass a capella-zúzása lehengerlő és kimondottan friss, az Evil New War God cin-kolomp válaszolgatása/fokozása (ez a motívum mindhárom lemezen átível), a Pig House remek vokáljai, majd bajtársi együtténeklése olyanok, ami miatt szeretni akarjuk a lemezt. Ami aztán nehezen adja magát, hisz a belassult My Generation-feldolgozás kifejezetten félresikerült és üres, a Hospital Up második felének szanatóriumi idézőjeles tébolyjazze banális, a megrázó és kilátástalan I’ll Finish You Off végére csak sikerül odabaszni egy kínos viccet. Mondhatnánk: a Bride Screamed Murder a legkevésbé sikerült a három Melvins-Big Business-lemez közül, vagy hogy félúton félresiklott. De az indirektség és kidolgozatlanság jellemzi inkább, úgy, hogy hibái mellett a legemlékezetesebb pillanatai is ezekből a tulajdonságaiból adódnak, a nyers ötletfoszlányokból. Pontosabb tehát, ha azt mondjuk: a három lemez legjobb és leggyengébb pillanatai is a Bride Screamed Murderen hallhatók. És végeredményben a lemezt záró P.G. X3 amerikai polgárháborús kerete és emelkedett abszurditása ég belénk, egészen megfoghatatlan, mégsincs rajta mit megfejteni: megható (egyúttal mintha a közös metszéspont is lenne a Big Business saját, tavalyi Mind The Draft című lemezével). Összességében a Bride Screamed Murder tökéletlensége illeszkedik a Melvins-életműbe, ugyanakkor új (vagy újra) színt is visz bele.

Kinek ajánljuk: Aki ráér arra, hogy időt adjon a tizenkilencedik Melvins-lemeznek. (PK)

Kele: The Boxer

C

Várakozások: Mikor először hallottam Kele Okereke szólólemezének beharangozó dalát, a Tenderonit, két kérdés ötlött fel bennem. Egy: vajon hány bőrt lehet még lehúzni erről a szintihangról? Valamint: hányszor lehet még elsütni büntetlenül a “művész új lemezéhez Berlinben gyűjtött inspirációt, ahol rájött, hogy az elektropop a legkúlabb dolog a világon, ezért új lemeze is elektrós fordulatot vesz” sztorit? Christina Aguilérától Julian Casablancasig gyakorlatilag mindenki eljátszotta már ezt, aki újra magára akarta vonni a figyelmet, csakhogy időközben – nem kis mértékben pont nekik köszönhetően – az elektropop menthetetlenül divatjamúlt, de legalábbis egyáltalán nem előremutató dologgá vált, így önmagában már semmi hírértéke nincs annak, ha valaki ezzel a stílussal próbálkozik. Maga a szám viszont egészen jól sikerült, megkockáztatom, hogy egyenesen jobb, mint bármi, amit a Bloc Party az elmúlt években csinált, így volt némi esély arra, hogy a Boxer felülmúlja majd a 2009 őszén bizonytalan időre visszavonult anyazenekar igencsak felejthető utolsó lemezeit.

Eredmény: Okereke “elektronikus fordulata” egyáltalán nem meglepő persze: a két évvel ezelőtti Intimacyn már kimondottan hangsúlyos volt az elektronika, emellett pedig Kele felbukkant például Tiesto tavalyi lemezén is, ezzel alátámaszva mintegy azt a nyilatkozataiban előszeretettel hangoztatott kijelentését, miszerint végleg leszámolt az indierockkal. A Boxer ehhez képest meglepően ismerős – ha úgy tetszik: blocpartys – lemez lett összességében. A beígért elektropop az album első felében bukkan fel főleg: a nyitó Walk Tall kétségbeejtően ötlettelen dal, de legalább fej nélkül megy előre; aztán itt van a fent már méltatott Tenderoni, illetve az On The Lam, ami egy tisztességes house szám – és (néhány későbbi felvillanást leszámítva) nagyjából ennyi. A lemez többi dala vagy a Bloc Partyból ismert feszes indie diszkót hozza (az Everything You Wanted és az Unholy Thoughts bármelyik BC-lemezre felkerülhetett volna), vagy valami zavaros “kísérletezés” akar lenni, rendre borzasztó eredménnyel (New Rules, All The Things I Could Never Say). Amellett pedig, hogy szétesik a lemez és rossz dalok vannak rajta, az sem derül ki, hogy mégis kinek készült. A kicsit is naprakész zenehallgatókat egyáltalán nem rázza meg egy közepesnél is gyengébb elektrolemez, de tudvalevőleg a brit átlagfiatalok se ilyesmire buliznak mostanában, náluk leginkább az N-Dubz és Tinie Tempah-féle szoft-grime dívik. Sok szempontból nehéz értelmezni tehát a Boxert, de az igazság az, hogy sajnos nem érdemel többet egy vállvonásnál.

Kiknek ajánljuk: Akik az A Weekend In The City és az Intimacy után sem pártoltak el Okerekétől, azok valószínűleg a Boxert is kedvelni fogják. (SZ)

Frenk: Nagyvárosi éjszakák

B-

Várakozások: Az egykori Hiperkarma-dobos Frenk (Torma Gábor) már saját jogon létező előadó és frontember, az ún. hazai fővonalas alternatív pop egyedülálló figurája, színfoltja. Első saját lemeze 2006-ban jelent meg Szívzörejek címmel, azóta a Budapest Bár frontembere is volt, illetve az utóbbi időben Sándor Dániel és Berger Dalma egyik új projektjében, a Volkova Sistersben is szerepel. Második szólólemeze egy éve kész van, kiadása mostanáig csúszott, de itt van, az a címe: Nagyvárosi éjszakák. Nemrég készítettünk Frenkkel interjút is.

Eredmény: Kétségtelen, hogy ehhez a típusú dekadens, egyszerre rideg és érzelmes popzenéhez itthon Frenknél nem feltétlenül találunk alkalmasabb figurát, de lemezéről mégis az jut eszünkbe, hogy az milyen lehetne. Mert nem rossz, csak hát nem elég jó, vagy csak majdnem az. Harmadik hallgatásra persze fülünkbe másznak bizonyos dallamok, motívumok, de hogy legalább részeiben elsőre hatást keltsenek ezek a számok, azt hiába várjuk. Ha pedig a lemezen (akár tudatosan, akár nem) megidézett Bryan Ferry életművét vesszük – a Keleti érzés Tokyo Joe-ra rímelő stilisztikáját, a Kemény drog és a Love Is The Drug közti párhuzamot, vagy éppen a Pokolpornó egy ponton beszédbe hajló énekét – akkor az tűnik fel, hogy Frenk lemezén a néhány egészen remek felvezetés, zongora-groove, feszes gitártempó, kiegészítő elem, xilofon (mégha az bosszantóan elkenve is szólal meg), trombita stb. után nincsenek igazán jó refrének. Kész a keret, de nem csapódnak le a dalok. Ez alól a Keleti érzés és a Szépség pusztulása kivételek, illetve a “kába arisztokrata asztronauta” és az “italok, szex és félhomály”. Frenk előadásmódjának köszönhetően véges ideig bár, de szórakoztató közhelyein túl egészen sikamlós és szellemes szövegek is hallhatók (“én vagyok a nedv a réseidben” vagy “azt mondod: pénz, siker, csillogás – azt mondom: ész, zsiger, villogás”), a dinamikát nélkülöző balladák (Késői tél, Blues 09) viszont mintha húsz percig tartanának, annyira unalmasak és semmitmondóak. Frenk karaktere és néhány jó (vagy tisztességes) ötlet tehát nem viszi el a dalokat a hátán, azok meg kerettörténet nélkül nem állnak meg a lábukon, ezért a Nagyvárosi éjszakák dekadens popzenéje hajlamos átlagos magyar presszórockba fordulni.

Kinek ajánljuk: Akinek elég, ha átjön a hangulat. (PK)

James Holden: DJ-Kicks; Kode9: DJ-Kicks

Várakozások: A DJ-Kicks neves mixsorozat két legutóbbi lemezét két olyan figura készítette, aki egyszerre dj, producer és meghatározó kiadóvezető is: a trance-ből indult James Holden Border Community-ja küldetése “a tánctér és a hálószoba közötti határok elmosása”, Kode9 Hyperdubja pedig előbb a dubstep, aztán pedig a “post-dubstep” vezető kiadója, bővebben lásd itt – bár ő maga ezt a posztos izét üres, jelentés nélküli szónak tartja (ellenben azt mondja, hogy a “funky”, az a színtér résztvevői által is használt kifejezés, míg a wonky-t az újságírók erőltetik). A reneszánszember-versenyt amúgy Kode9 nyeri azért, mert ő még könyvet is írt, Steve Goodman néven. A mixek számlistái különféle várakozásokat kelthetnek: Kode9 ránézésre hoz a dubstep utáni brit elektronika jelen pillanatban legmenőbb arcai közül sokat (Zomby, Cooly G, Ikonika, Ramadanman és mások) és néhány régebb óta pályán lévő nagy öreget (The Bug, Digital Mystikz, Terror Danjah); James Holden listáját nézegetve viszont nehéz kitalálni, milyen lesz az a mix, amiben szerepel James Ruskin, Caribou, Kieran Hebden & Steve Reid, Mogwai-remix, a Black Dice-tag Eric Copeland, a fiktív német háziasszony Ursula Bogner, Mordant Music és Piano Magic.

Eredmény: Ezek után a nagy meglepetés az, hogy James Holden DJ-Kickse egyáltalán nem eklektikus, hanem az a fajta mix, ami már-már egy szerzői lemezhez közelít. A 67 percbe bekerült 20 szám nagy része nem saját jogon szólal meg, hanem teljes mértékben alárendelődik a dj elképzelésének; sokból csak a megfelelő részletek kerülnek be arra a néhány percre. A lemez leginkább azokat a régi időket idézi fel, amikor a szintetizátorok bizgerálása, egyszerű dallamok vagy még inkább csak hangcsoportok (arpeggiók) modulálgatása nemcsak hogy friss élmény volt, de azt vélelmezték róla, hogy általa a kozmosz titkaihoz is közel lehet kerülni (ilyesmi igényei Holdennek azért nincsenek, de ez csak jót tesz a lemeznek: gyakran tud majdnem szimplán szórakoztató is lenni); másfelől ez persze nem puszta múltidézés, hanem mindenféle jelenbeli érzékenységnek is megfelel, bővebben lásd itt; továbbá egy tánczenén kívüli, mondjuk rockos nézőpontból is elég jól megközelíthető, holott hagyományos dalstruktúrák legfeljebb nyomokban fedezhetők fel rajta. A szintik mellett vannak még ugye dobok, erős textúrák, érdekes hangok, néha zajocskák, egy-két emberi hang. Nemcsak az érdekes és jó, ahogy James Holden összerakja a számokból, amit szeretne, hanem még ennél is inkább az, ahogy az egész lemez összeáll: már-már parádés az íve. Így például a csúcspont elég hamar eljön: a Mogwaiból készült 9 perces James Holden-remix alig áll másból, mint erős dobolásból és egy folyamatosan változó és torzuló szintimotívumból, és mégis simán elviszi magával a hallgatót. A vége felé táncosabb irányt vesz a mix, hogy aztán az egyetlen erősebb váltással pszichedelikus és zajos káoszszintizés kerüljön a legvégére, ami egyszerre meglepő és teljesen logikus – és ez azért lehetséges, mert a lemeznek egyénisége van. A-

Kode9 mixe viszont azt hozza, amit várhatunk tőle: tényleg a cutting edge elektronika bemutatása, illetve nyilván részben fordítva is van, mármint van ő olyan fontos szereplő a színtéren, hogy amit menőnek tart, az jó eséllyel tényleg az (lesz). Szerepel itt sok-sok szám, aminek ritmusképleteiben túltengenek a szinkópák, néha erősebben táncosak, máskor inkább hajlamosak a csúszkálásra; a szintikben a nyolcbites hatásoktól a régi funky vagy éppen a rave emlékeiig sok minden megjelenik; van néha dancehall, hiphop/grime, kevés r&b és Mujava hoz egy kis Dél-Afrikát is; annak meg nagyon tudtam örülni, amikor a Digital Mystikz előkapta a digidubos hatásokat. A számok nagy része minimum jó, noha azért nagyobb meglepetést csak a szürreális wonky + sláger-r&b Rozzi Daime: Dirty Illusions okozott nekem – és hát nyilván jól használható arra a mix, hogy gyorsan, egy bő óra alatt képbe kerüljünk, mi éppen most a cutting edge a briteknél. Van viszont két baja a mixnek. Az egyik az, hogy bár sokféle irány tenyészik most a dubstep után, a legtöbb közös jellemzője, hogy elég száraz és kifejezetten ritka hangzású (nemcsak azért, mert jellemzően kevés eszközt használ, hiszen minimalista számok is szólhatnak teljesen telten), ezért a 31 szám otthoni hallgatásra elég fárasztó; a másik pedig az, hogy lokálisan vannak ugyan a mixben mindenféle kanyarok, szellemes váltások és nem túlbonyolított ugrások, de globálisan egyáltalán nem áll össze egyetlen ívbe, amit pedig azért joggal várunk el egy mixlemeztől. B-

Kinek ajánljuk: Aki egy mixlemeztől egyéniséget / gyors képbekerülést vár. (RA)

Allo Darlin’: Allo Darlin’

B

Várakozások: Ha nem is egy az egyben Isten létezésére, de minimum a (teremtett) világ tökéletességére bizonyíték a twee pop elévülhetetlensége. Hiszen kevés megnyugtatóbb dolgot tudok elképzelni annál, mint amit amúgy is tapasztalni lehet, vagyis hogy az univerzumban végtelen számú csodálatos dallam rejtőzik, egyedül arra várva, hogy katicamintás kardigánba öltözött fiatalok megtalálják és hangszerbe öntsék őket. A ’60-as évek popjának csörömpölő gitárjaira épülő, a melankóliát, a visszafogott lázadást, ritkábban a boldogságot is éppen ugyanabban a végtelenül egyszerű, napsütéses, azonnal ható harmóniákba csomagoló irányzat az édisége mellett tud ugyanakkor nagyon szemtelen (különösen jó példa erre a Tullycraft életműve), és kicsit punkosan lendületes és piszkos is lenni. A kifogyhatatlan tár hátulütője ugyanakkor, hogy a dallamok könnyen helyettesíthetők egymással, hiszen amint vége az egyik megkapó hangsornak, már jön is a következő ugyanilyen szám, album, zenekar, így hiába van innen több all-time kedvencem is, a twee nagy korszakából, azaz a ’80-as évek végéről, ’90-es évek elejéről sem tudnék mondani egyetlen A+-os sorlemezt sem. De persze a hősidők elmúltával is folyamatosan virágzó műfaj ez. A fele részben angol, fele részben ausztrál Allo Darlin’ például igazán komolyan csak tavaly óta működik, ennek ellenére mindössze két kézfogásnyira áll az obskúrus Talulah Gosh-tól és Heavenlytől, hiszen énekesnője, Elizabeth visz egy közös projektet (Tender Trap) a Rose Melberg melletti legfontosabb twee-kultcsajjal, Amelia Fletcherrel is.

Eredmény: Első nekifutásra a kötelezően vékonyka női hang, a csilingelő gitár és a mindent beborító csörgődob elaltatta a figyelmemet, ezért úgy tűnt, leszámítva a (stúdió)tisztább hangzást, ez a bemutatkozás akár tizenöt évvel ezelőtt is kijöhetett volna. Aztán előbb a twee-ben viszonylag ritka steel gitár (pl. Dreaming) és itt-ott fehér funkos basszus szúrt szemet. Majd az, hogy Elizabeth érezhetően tudatosabban, átgondoltabban, egyszóval kevésbé kislányosan kedvesen énekel, így csorbul a műfaj egyik lényegi sajátossága, a bájos amatőrség látszata. Ezután már az is egyértelművé vált, hogy a sok-sok aranyos felvétel helyenként túlcsordulóan édi a kórusos megoldásaival, az ukulelével és a furulyával, és a hangszerelés miatt a twee néhol folkba vagy antifolkba fordul át – a Kiss Your Lips például bármikor megállná a helyét egy Regina Spektor-dalként. A Que Sera, Serát feldolgozó, agyonlassított zárószám miértjére nem találtam magyarázatot, és legvégül bebizonyosodott, hogy erre a lemezre is állja magát az állítás, miszerint a műfajból nem maradt meg benne más, csak a cukiság. Mégis: győznek az egyszerű dallamokból és kedves szerelmes szövegekből (“my heart is strong as a drummer”, és így tovább) építkező dalocskák, amiknek nem az a funkciójuk, hogy három óra múlva is emlékezzünk rájuk, hanem hogy abban a pillanatban, amikor hallgatjuk őket, tökéletesen beléjük tudjunk feledkezni, és simán csak örüljünk annak, tényleg milyen klassz kis helyen élünk, és hasonlók. Az Allo Darlin’ az A+-tól nyilván baromi messze jár, de a műfajjal szimpatizálók nem is feltétlenül ezt várják el a twee-lemezektől.

Kinek ajánljuk: Lányoknak, akik télen-nyáron gyapjúszvetterben és pörgős szoknyában járnának, és fiúknak, akik mindennél jobban szeretnének egy-egy ilyen lányt kifogni maguknak. (GE)