Bárány Dávid | Gelegonya Edina | Szabó Sz. Csaba | Inkei Bence | Rónai András – 2011.05.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=6225

Jennifer Lopez ahogy idősödik, úgy esküszik egyre inkább a prosztóságra. A saját maga által kitalált műfajban viszont a Low és a Gang Gang Dance is penge, míg a Wild Beasts egyre közelebb kerül az Igényes Pop-Rockzenéhez. Az elektronikus zene hőse azonban csalódást okoz.

Jennifer Lopez: Love?

C

Várakozások: Négy év kihagyás, ikreinek megszületése, egy sikertelen (Louboutins) , két promóciós és egy világsiker kislemez, majd kiadóváltás után újra jelentkezik J-Lo, mindannyiunk kedvenc latin popdívája, a világ legszebb nője. Az albumon többek között Taio Cruzzal, Lady Gaga producerével, RedOne-nal, illetve magával Gagával is dolgozott, aki egy számnak produceri, egy másiknak pedig dalszerzői munkálataiban vett részt. Az énekesnő fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ez az albuma az eddigi legszemélyesebb, illetve hogy legjobb énekteljesítményeit is ezen hallhatjuk majd. Azok, akik hajlandóak közzétenni a tényt Facebookon vagy Twitteren, itt streamelhetik az albumot.

Eredmény: A Love? legfőbb problémája a töltelékanyag hihetetlen mennyisége: a közép- vagy lassú tempójú, leplezetlen zenei és szövegbéli közhelyekkel teli, kínosan deja-vu “dalok” még slágerként sem hatékonyak, és a korábbi anyagokkal ellentétben nem J-Lo személyisége, hanem egy leginkább Cheryl Cole proletárverziójához hasonló image jön át. A nyitányt, a mindenhonnan folyó, prosztóságával szórakoztató On The Floort nem kell bemutatni senkinek, a fülberagadó szám az album nagy részéhez képest még átgondolt, érett műnek tűnhet. A rögtön utána jövő Good Hit dicsekvő díva-rapjével egyeseknek még jól is állna, de nem Lopeznek, és ezen nem javítanak a kakofonikus vokáleffektek sem. A második kislemezként nemrég kiadott I’m Into You a korrekt, élvezhető darabok közé tartozik, annak ellenére, hogy erre is jellemző az igénytelen hangszerelés: az idegesítően világos hangszínű, trópusi r&b szintetizátorok és dobprogramok nem segítenek abban, hogy az album hallgatása vállalható élmény legyen. A következő öt számból kettőn nem tudja az énekesnő, hogy mi az a szerelem, illetve van-e olyan, hogy igazi, újabb kettőben az igaz szerelem hatalmáról dalol, a kislemez-esélyesnek tűnő, RedOne által producerelt Papiban pedig azok számára bizonygatja etnikai elkötelezettségét, akiket az On The Floor lambada-hangmintája nem győzött meg. Sajnos ezek közül egyik sem hatásos vagy figyelemfelkeltő, érdekességet csak a címadó szám folkos nyitánya és Jennifer énekhangjának beharangozott szárnybontogatásai jelentenek a Leona Lewis-stílusú Until It Beats No More-on és a One Love-on. Ezek mindenképpen értékelendő próbálkozások, hiába tűnik az előbbi hangfekvése kicsit mélynek, míg az utóbbi Beyoncét juttatja az eszünkbe, vokáldíszítések nélkül. A sok ballada után felüdülés az Invading My Mind, a Lady Gaga és a művésznő közreműködésével hangszerelt eurodance szám magára az Eurovízióra is készülhetett volna. Ami az utolsó blokkot illeti, a Villain szintetizátora hiába idézi meg Justin Timberlake szellemét és hiába nehéz elhinnünk, hogy valóban Lopez énekhangját halljuk, femme fatale-os atmoszférája miatt mindenképpen felkerülhetne az album értékelhető részét tartalmazó ep-re. Végül ott van a Starting Over, melyen az akusztikus hangszerek ellenére különösen tetten érhető Cheryl Cole prolialteregójának hatása, kicsit félszegnek hat albumzárásként. A bónuszként mellékelt Hypnoticót Gaga eredetileg Tami Chynn kiadatlan albumára írta, a dal le sem tagadhatná szerzőjét. A szám messze kiemelkedik a lemezről, különösen hogy itt J-Lo is hozzátett a sikerhez, amiről meggyőződhetünk az eredeti demó meghallgatása után. Akár kislemezként is funkcionálhatna, ha Lopez egyszer egy abszurdabb és bátrabb image mellett döntene, de erre ezt az albumot hallva sajnos kicsi az esély.

Kiknek ajánljuk: Akik még nem tudják, van-e igazi szerelem, de attól még hisznek a hatalmában. (BD)

Low: C’mon

A-

Várakozások: A szegény ember Galaxie 500-ja – gondoltam kissé rosszindulatúan a Low-val való első, felületes találkozásom után, és emiatt az alig megalapozott véleményem miatt aztán viszonylag sokáig igyekeztem is kerülni a zenekart, ha csak lehetett. Az összemérés félig jogos volt, és itt még csak nem is arra gondolok, hogy mindkét együttes két fiú és egy lány felállásban működött/működik, hanem inkább arra, hogy a minnesotai Low sokban hozta a Galaxie 500 dreampopját, csak hát jóval kevesebb megkapó dallamokkal. Mégis, a párhuzamvonás igazságtalan, ha azt nézzük, hogy ez végső soron nem is igazán álmodozós pop; a Low végletekig lelassított gitárjaira, élettelen basszusaira, egykedvű énekére a kritikusok egy új jelzőt találtak ki: slowcore. De a képlet azért persze szerencsére nem is ennyire egyszerű, és a két-három évente szállított lemezek közül például a Great Destroyer (2005) tempós rochangzásával, a legutóbbi album, a Drums And Guns (2007) pedig az elektronikus trükkjeinek és dallamainak a számokba építésével vált emlékezetessé.

Eredmény: Az álmodozós lemezeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nemcsak elálmodozni segítenek, de – első hallgatásra legalábbis, amíg ismeretlenül szembetaláljuk magunkat velük – az andalító éneknek és a finom hangszerelésnek köszönhetően el is álmosodhatunk rajtuk. A C’mon külön rásegít erre azzal, hogy a legelső dal, Try To Sleep kisbaba-altató dalokat idéző csilingeléssel indít. Már a második lejátszástól kezdenek azonban feltárulni a lemez nyugodt atmoszférának szövetében megbújó apró, egyáltalán nem hangsúlyos dallamok – de nem kell ám itt nagy megfejtésekre gondolni, legalábbis semmi olyasmire, ami az előző nyolc lemezen ne szerepelne. Inkább arról van szó, hogy az album a Low világában kevésbé ismerős hallgatók felé nyit, vagy ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy megszólalása kellően popos lett. A belassultságra, vontatottságra mondjuk itt is van példa, különösen a lemez második felében, de egyrészt azok a dalok is könnyen emészthetők (akár még a nyolcperces Nothing But Heart is), másrészt végül fel is oldja őket két idillien szép és intim felvétel, a Nightingale és a Something’s Turning Over. Így a Mimi Parker és Alan Sparhawk lágy énekére építő, a klasszikus gitár-dob-basszus alaphármas által uralt struktúrából a Low mindent kihoz, ami kihozható, dalról dalra megteremtve ezzel egy könnyen darabjaira hulló, ám mégiscsak otthonos álomvilágot.

Kinek ajánljuk: Akik alvás helyett is legszívesebben egész éjjel csak álmodoznának. (GE)

Gang Gang Dance: Eye Contact

B+

Várakozások: Az épp tíz éve működő brooklyni Gang Gang Dance 2008-ban, negyedik albumával (ez volt a Saint Dymphna, nekünk is tetszett) vált szélesebb körben is ismertté és lett egyúttal a kritika épp aktuális kedvence. A zenekar nagy találmánya az volt, hogy “úgy vert hidat a legkülönfélébb műfajok közé”, hogy aztán a végeredmény, micsoda meglepetés, nem vált szükségszerűen ízlés és fogalom nélkül hegyekbe hordott összevissza idézetgyűjteménnyé (mint ahogy az ilyenkor lenni szokott), hanem épp ellenkezőleg, szórakoztató, néhol kimondottan briliáns viccnek bizonyult, noha nyilvánvalóan nem volt akkora reveláció, mint amennyire lelkesedett érte akkoriban a szaksajtó. A Saint Dymphna egyszerre (és/vagy felváltva) volt pszichedelikusan-progrockosan gitározós, szintis-technós-ambientes, törzsi-etnósan egzotikus és persze azért film- és a folyamatzenés is egy kicsit, ami így leírva valóban rémesnek tűnik, de a GGD – azon túl, hogy megmutatta, miszerint ezt és ezt is profin le tudja egymás után játszani, nahát – jól hallhatóan tudott is valamit kezdeni a választott műfajokkal. A néhol egészen parádés a hangszerelési ötletek és az atmoszférateremtő képesség mellett bizony voltak ott klasszikusan jó dalok is, a produkció meg pont annyira volt “szokatlan” vagy “eredeti”, hogy éppúgy megfelelt fülhallgatós hi-fista elfoglaltságnak, mint fesztiváltáncoltató főműsorszámnak vagy épp valami nyomozós sorozatba nyugtalanító háttérzenének.

Eredmény: A három év után – immáron a 4AD-nél – visszatérő GGD rögvest teljes fegyverzetben mutatkozik meg az Eye Contact első számában, a tizenegy perces Glass Jarban. Itt aztán van elmosódott, ambientes szintiszőnyeg, háttérzajok és csilingelések, elektropopos, sőt technós szintifutamok, new-age hangulatfestés, progrockos összetettség, sodró tánczene, újhullámosra visszhangosított gitárok, “ének mint egzotikus, távol-keleti hangszer”, vidám steeldrum-szóló, és ki tudja még, micsoda, ám ennek ellenére (bár ezt nehéz elhinni) végig izgalmas, szellemes és élvezetes tud maradni, még bőven a jó ízlés határain innen. Vagy, hogy egy éleslátó YouTube-kommentelőt idézzünk: csodálatos, mint a popószex egy unkornissal. Hogy mi a zenekar titka, hogy mitől is működik ez az egész, azt nem olyan könnyű megválaszolni; a sok összezsúfolt ötlet, a műfajok közti fejvesztett cikázás, az, hogy mindig történik valami, a felszínen éppúgy, mint a háttérben, még nem jelent garanciát, legalábbis épkézláb produkcióra semmiképp. A GGD viszont továbbra is tisztában van az általa játszott stílusok szabályaival, formanyelvével, nem idézőjelben, különálló darabokban mutatja be, hogy éppen mi történik, hanem képes szerves egésszé összesimítani, és megtölteni tartalommal és ötlettel ezeket az összetevőket; vagy ha épp nincs semmi ötlet, akkor meg elvicceli az egészet (lásd a Chinese High elképesztő giccs-orgiáját). A zenekar másik titkos fegyvere a görög származású énekesnő, Lizzie Bougatsos, aki egészen úgy énekel, mint egy bollywoodi Karin Dreijer, ami már önmagában is elég bizarr és persze megosztó, naná, de legalább ad egy első hallásra is felismerhető, markáns karaktert ezeknek az el-elkalandozásokra hajlamos szerzeményeknek. Máskülönben meg, ha éppen az kell, akad itt néhány fülbemászó, kifogástalan popszám is; a MindKilla például egy igazi, klasszikus értelemben vett B-U-L-I-B-O-M-BA, a Hot Chip-es Alexis Taylor közreműködésével felvett Romance Layers pedig egy űrbe kilőtt, éteri és érzelgős neo-soul/r&b-sláger – Todd Rundgren legendás A Wizard, A True Star lemezén hallhattunk hasonlót. Persze, az ember hajlamos elfáradni, vagy akár elveszíteni a fonalat a negyvenedik, himnikusan csilingelő szintiszólamnál vagy az ötszázadik aprólékosan kidolgozott, váratlan / “váratlan” műfajbravúrnál; a tényleg elsőre is ütős MindKilla fényében érthetetlen, hogy miért nem került ide több slágeres és/vagy tempósabb darab; a Tudatos és Felkészült Zenehallgatóban pedig végig ott motoszkál a kérdés: nem lehet, hogy épp egy ördögi, alávaló blöffnek bólogat lelkesen? Hát, ha így is van, majd megtanulok együtt élni vele.

Kinek ajánljuk: Például Geszti Péternek, aki épp a reggae, a dzsessz, a rap, a pop, az elektronikus zene, a ska és a balkáni népzene megrázó egyvelegét játssza – okulásképpen. (SZSZCS)

Wild Beasts: Smother

B

Várakozások: Nagyon sokan ünnepelték az északnyugat-angliai Wild Beasts két évvel ezelőtti albumát. A Two Dancerst imádták a kritikusok (igen, a Quart is), de ez még önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a zenekar is sikernek élje meg a lemezt, hiszen ha nincs a figyelmet rájuk irányító Mercury-díj jelölés, akkor könnyen lehet, hogy ma már a tagok 9-től 5-ig dolgoznának, ahogy a rendes emberek szoktak. Így viszont lehetőségük nyílt rá, hogy a harmadik albumukat már kimondott várakozás közepette készítsék el, és a legjobb fesztiválok versenyezzenek értük. A zenekar a lemez megjelenésével egy időben jelentette be, hogy turnéira egy ötödik, új tag is elkíséri majd.

Eredmény: Azt még nem mondtam, hogy én magam nem osztoztam a Two Dancers iránti általános rajongásban, pedig az első lemez, a Limbo, Panto annak idején még tetszett, és egyáltalán nem zavart Hayden Thorpe falzetthangja sem, a második albumból viszont pont azt az őrületet hiányoltam, ami például itt még megvolt. Igen, tudom, hogy ez sokakat baromira idegesített, de kétségtelenül megvolt benne a karakter, amely aztán a második lemezen már csak nyomokban volt fellelhető, a helyét pedig átvette az “igényes popzenére” való törekvés. A lényegen gyorsan essünk túl: a Smother sem tér vissza a gyökerekhez, sőt, ha lehet, még kellemesebbé, populárisabbá varázsolja a Wild Beasts hangzását, mintha azonban most jobban eltalálnák az egyensúlyt a komolyság és a popérzékenység között. A Smother sem könnyű lemez, nem másznak készségesen a hallgató fülébe a dalok, de például a Bed Of Nails már közel jár ehhez. Az egyik legfontosabb változás, hogy Thorpe mellé a basszusgitáros Tom Fleming is csatlakozott egyenrangú énekesként, ám az ő hangja már nem olyan egyedi, a Deeper című szám emiatt tisztára olyan, mintha az Elbow játszaná, és valahogy a többi dala sem olyan emlékezetes. Egyébként több a finom elektronika is, úgyhogy még akár James Blake vagy Jamie Woon törékeny, modern nagyvárosi melankóliája is eszünkbe juthat helyenként, de azért az óvatosan kibomló gitár- és zongoratémák is őrzik a helyüket. Remekül mutatja ezt a single-ként már korábban kikerült Albatross, amely könnyű és finom, mint egy jó saláta, viszont jóllakni is körülbelül annyira lehet vele. Minden kellemessége és a szövegek sokak által dicsért intimitása ellenére nem sokszor fog eszembe jutni, hogy meghallgassam ezt a lemezt újra, viszont semmi kifogásom nem lesz ellene, ha szól valahol a háttérben. Mindenesetre sokkal jobban tudnám szeretni ezt a zenekart, ha Thorpe nem hagyná Fleminget érvényesülni ennyire, én utóbbinak tulajdonítom, hogy a Wild Beasts fokozatosan elveszíti az egyediségét.

Kinek ajánljuk: Aki szerint a Talk Talk jobb zenekar volt, mint a Sparks. (IB)

Kode9 & The Spaceape: Black Sun

C+

Várakozások: Kode9 az utóbbi évek elektronikus zenéjének egyik legnagyobb hőse. Egyik szemével a jövőt fürkészi, a másikkal a jelen mélyebb értelmét kutatja; egyik kezével könyörtelenül előremutató dj-szetteket játszik lemezen és partikon, vagy éppen zenél; másik kezével a kétezres évek és napjaink egyik legnagyobb becsben tartott kiadóját, a Hyperdubot vezeti; a harmadikkal még egy tudós könyvet is írt. A – neve ellenére – szintén tudós mc-vel, Spaceape-pel 2006-ban Memories Of The Future címmel adott ki nagylemezt, ami ún. Fontos Lemez volt, hiszen 2006-ban még nem jártunk térdig a dubstepben, pláne nagylemezekben – ámde nem volt igazán jó. Legalábbis nekem eszembe nem jutott az elmúlt öt évben elővenni és meghallgatni; a szaksajtóban sem is emlegették közel sem annyira, mind mondjuk Burial szintén 2006-os albumát. Azóta meg a dubstep ugye részben “mainstream” lett, részben ezerfelé mutálódott, lett belőle poszt- is meg minden – na vajon mit mutat a tudós producer és mc barátja 2011-ben?

Eredmény: A Black Sunt hangulatában az első nagylemezhez hasonlóan az – egy időben a dubstepről szólva gyakorlatilag kötelezően emlegetett – “urbánus elidegenedés” jellemzi, ritmusai is gyakran követik a dubstepes, garage-es sémákat, bár néha house-osabb irányba fordul (mint a UK funky). A basszusok helyett azonban sokkal inkább a csúszkáló, ragacsos, időnként szirénázó és rave-es vagy nyolcbites, legtöbbször azonban szimplán furcsa szintik kerülnek előtérbe. Ez megfelel a – nagyrészt a Hyperdub kiadványai által is diktált – trendnek, ami még csak nem is idei; a lemez legfőbb problémája azonban nem az, hogy nem eléggé Előremutató. Hanem az, hogy legtöbbször a lecsupaszított szerkezet nem az említett elidegenedést szolgálja vagy bárminemű más hangulatot fest, hanem szimplán üres; és egyáltalán, a tucatnyi szám jó részében egyszerűen nincs annyi ötlet, hogy lekössön 3-4 percen át. Főleg a lassabb, már-már ambientes számok untatnak, a táncosabb ritmusokat használók már erősebbek, de csak kevés olyan van, ami igazán érdekes bír lenni, még kevesebb, ami igazi lelkesedést, érzelmi reakciót bír kiváltani. Igazán jónak azonban csak a lemez közepén hallható The Cure-t nevezném, tényleg meglepő szinticsipogásaival, ravaszul kattogó ritmusaival. A Spaceape mellett többször vendégeskedő Cha Cha nevű énekesnő dúdolása is nagy pluszt ad ennek a számnak. Még néhány jobb darab van itt: a nyitó Black Smoke a többinél is nagyobbakat csúszkáló szintijei és sűrű ritmusai miatt emelkedik ki. Az is viszonylag jó tud lenni, amikor Spaceape, aki nem is igazán rappel, inkább csak ritmikusan, elég monoton módon beszél, végre egy kicsit a dancehall felé mozdul, az Am I-ban és a Bullet Against Bone-ban; főleg ez utóbbi szám az érdekes, amiben jól keveredik a kiterveltség és a kiszámíthatatlanság. A záró Kryonban Flying Lotus vendégeskedik, ez a roncsolt ambient azonban sűrűségével kilóg a lemez szövetéből.

Kinek ajánljuk: Akit akkor is érdekel, hogy milyen az elektronikus zene egyik legnagyobb hőse, amikor éppen azt csinálja, amiben a legkevésbé jó. (RA)